Előző írásomban a Finntroll negyedik teljes lemezéről olvashattatok, amely ugyan eladások terén nem érte el elődje, a Nattfödd sikereit, turnéival valamivel nagyobb kört tudott futni - megjárták Észak-Amerikát kétszer, Európát (nem csak nyugaton...), Oroszországot. Mindez két év alatt történt, és alig pihenhették ki magukat a koncertekből, máris a Sonic Pump Studiosban találták magukat, és bele is kezdhettek ötödik albumuk felvételeinek elkészítésébe. A dalszövegírás továbbra is Katla osztályrésze maradt, míg a zenei alapötletek főleg az ex-szintis Trollhorntól származtak. Meg kell még továbbá említeni, hogy a júliustól szeptemberig tartó stúdiózás során már a négy éve a zenekarral turnézó Aleksi Virta is szerepet kapott a billenntyűk mögött. Elmondható tehát, hogy a sok koncert ellenére a korábbiaknál némileg nyugodtabb körülmények között íródhatott és készülhetett az album - lássuk, milyen hatással volt ez a Nifelvind 
hangzására!
Ha a cím által nem válna esetleg nyilvánvalóvá, ez a csokor is kapott egy csinos piros szalagot, amit intronak neveznek. Miért piros? Mert milyen más színű lenne a "Vérmenet"?
Az újabb Trollhorn-csoda egy hatalmas kőajtó elgördülésének hangeffektjével nyílik meg előttünk, és nem kezd finomkodva, ahogy az eddigi nyitányok: már az első másodpercektől döngnek a hatalmas dobok, szólnak a kürtök, megint gördülnek az ajtók, huhog a kórus, aztán néhány fúvós elhallgat, és már sejtjük, hogy valami készül. Nem is kell csalódnunk, megszólal a korábban említett kórus, ezúttal jóval erőteljesebben, egy ősi sámándal rigmusát kántálva, ami most is remekül illik a zenéhez, és nagyjából félperces részletével sikeresen meríti révületbe az erre fogékony hallgatót - a 2001-es Jaktens Tid lemeztől kezdve időnként feltűnik a sámán motívum a Finntroll művekben, azonban ez egy új megközelítés volt, és meg is érte a kezdésbe szőni.
Az erős intro után az első szöveges szám sem ismer kegyelmet: Skrymer az első másodperctől fogva úgy teker, hogy már a többi hangszeres komolyabb munkába állása előtt is elkezd mocorogni a hallgatóban az ősi szellem, Beast Dominator érdembeli belépésével pedig a black blast még otthoni hallgatásnál is képes pogót varázsolni. Vreth érkezésére se kell sokat várni, hiszen a duplázás kezdetével ő is beköszön, majd a párezer fokos whirlwind fordulat után az énekes valódi munkája is eljut hallásközpontunkig - történetünk a napról mesél nekünk, ki születésekor remegő kézzel húz vonalat egek feletti magasságokból a Föld legmélyebb bugyraiig. Az első verze végétől a szinti is a gitár dallamát követi, egészen addig, míg be nem lép az introból már ismerősen ható sámánének némileg gyorsított változata, ekkor ugyanis erre illeszkedik rá Trollhorn és Virta játéka - ha esetleg nem hangsúlyoztam volna elégszer, itt is megragadnám az alkalmat arra, hogy elmondjam, miben rejlik a Finntroll varázsa: legyen szó szinti és gitár, szinti és ének, gitár és ének, doromb és dob párosításokról, egyszerűen nem létezik náluk olyan, hogy két különböző hangszert ne tudnának tökéletességig összehangolni, s amíg ez így működik, nincs szükségük matekozásra, húrtépő szólókra, széteffektelésre.
Ismétlés után mégegyszer eljutunk a kántálásig, ami végül egy drámai, de lassabb részbe szalad, innen pedig cseppet sem egyenes út - utalok a komplexitásra - vezet a harmadik verze egy sokkal elnyújtottabb változatába. Nem is véletlen a különbség, ugyanis ezután ismét újdonság következik, a révület jegyében: a horda egy emberként mantrázik a dobok, az intró egy-két szintieleme és a Visor Om Slutetről előhalászott madáreffektek társaságában, majd Vreth ismét felrajzolja remegő kézzel a Nap rúnáját, mely ha nem történne meg, vélhetően semmi sem védhetne meg minket a darabot lezáró fél perctől.
Eszméletlenül jó párost dobtak össze az album indítására, nem véletlen, hogy ehhez a trackhez még klip is készült.
Kolomp és egyéb ütögetni való dobok adják meg az alap ritmust, ami közé úgy folyik be a távoli szintijáték, hogy egy pillanatig sem zavarja meg összhangot. Skrymer és Routa belépésével a szinti által adott dallam a gitárokra helyeződik át, míg a billentyűkön egy a többi hangszer közül továbbra sem kiugró hangzás válik uralkodóvá. Aztán az első szöveges szakasz előtt hallunk egy kis ujjgyakorlatot Virta részéről, és már be is kopogtat a gitárokkal a Vreth vezette verze, melyből továbbra is leszűrhető a fő hőbörgő fejlődése. Ezen történetünkben a halált fagyos asszony képében jeleníti meg előttünk a horda, eme asszony szolgája pedig, vágyva a öröklét fagyára, követi kijelölt útját a végeláthatatlan sötétségbe - az elképesztő költői fogások még fordításokon keresztül is áthatják a szöveget, ilyen téren már itt kiderül, milyen erős albumot kapott a nagyérdemű 2010-ben.
A verze zenei része a szakadatlan akkordjátékon, viszonylag nyugodt dobokon, és a szintén nem végletekbe fulló billentyűmunkán alapszik, két verze között azonban megfigyelhető a valamivel szaggatottabb gitár- és dobjáték és egy egészen különleges, space-es hangzású effekt a szintik felől. Az ezután elhangzó, refrénként funkcionáló részben visszatér a szám elején hallható téma, mellyet már Vreth kiáltásokkal tűzdelt hörgése is díszít. A második verze már kicsivel bonyolultabb billentyűtémával rendelkezik, ami egyelőre továbbra is kimerül a kisebb trillázásokban. Az átvezető és a refrén nem mutat különösebb változást, azonban ezután jön egy rövid szintetizátor és dob által uralt rész, aminél a headbang kérlelhetetlenül adja magát. A darab vége előtt aztán kapunk még egy minden frontról érkező szétszaggatást, amiből egyenes az út a dal elején hallható fél percbe, amivel ez a mű is keretes szerkezetben teljesül be.
Bár kevés hasonló szerzeménye van a zenekarnak, akár még Finntroll-szűz kíváncsiskodóknak is ajánlhatom, mert kedvcsinálónak minden további nélkül megfelelő.
A keleties, klezmeres bevezető, Vreth hagyománnyá váló csatakiáltásával invitálja be a metalt a trackbe, mely ezúttal a dobok egyenletes lüktetéssével ad alapot az akkordjátékhoz, ami után a lazább nyújtásokkal ékesített első verze következik. A szöveg lesarkítva egy ékes szóhasználattal kifejtett leírása a bűnösök életének kioltásával járó örömöknek, mely Vreth tolmácsolásában ebben az esetben is elismerő bólintásokra sarkalja az embert - technikai fejlődésből jeles. Ezalatt a gitárok dominálnak inkább, hozzájuk igazodik Trollhorn játéka, verzeközökben azonban a szám introja köszön vissza, valamint a második szöveges végén is ehhez hasonlít inkább a kíséret. A darab nagyjából kétharmadán aztán – bár eddig is érezhettük a boogiet – úrias felkérést kapunk a táncra; a keleties hangzás ilyen mértékű felhasználása az eddigiekben nem volt része a banda zenéjének, és bár eddig is hallhatunk táncolható számokat, ez a mű mindenképpen különlegessége az amúgy is párját ritkító karrierüknek, kevés három és fél perces szám megy le ilyen gyorsan. 
Egészen fura felvezetést kreált a csapat ehhez a számhoz: lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de az album egyes pontjain időnként olyan érzésem van, mintha a Visor Om Slutet effektjei, zajai között turkáltak volna a keverés idején, és ezekkel díszítették volna a számok egy részét. Miért mondom ezt? Mert az első húsz másodpercben a távoli szintikolompoltatáson kívül mást nem is kapunk, csak nyikorgást, mocsári szörnyek gargalizálását, madarakat. Mindezzel semmi gond nincs, sőt, az is lehet, hogy az egész egy easter egges poén része, és ha jelzem a zenekarnak, hogy ezeket észreveszem a zenéjükben, akkor kapok egy évre elegendő sonkaszállítmányt… szerintem még sosem írtam még ennyit egyetlen szám tulajdonképpen non-instrumentális introjáról, pláne nem ennyi sületlenséget, szóval ugorjunk.
Beast Dominator blast beatjei szétcsapnak a mocsár lakói közt, azonban továbbra is hallhatjuk a kolompot, ezek alatt zümmögnek viszonylagos csendben a gitárok. Az első verzére a váltás kicsit furán jön ki, sikerült sajnos úgy időzíteni, hogy szinte már belealszik addigra az ember a zenébe, de ez még az album megannyi pozitívuma mellett teljesen megbocsátható. Vreth nem kíméli magát, azonban nekem az alatta szóló billentyűjáték kicsit – az effekt idegenségét leszámítva - a Rivfader demóra hajaz, ami az 1998-as felvételek misztériumaként tényleg elbűvölő, azonban tizenkét évvel később talán egy kicsit több technikát várnék, pláne, hogy Trollhorn munkájáról beszélünk. Basszus terén sincs természetesen agyontechnikázva a történet, viszont nincs is rá szükség, mert egyszerűségéből fakadóan olyan alapot biztosít, ami nem engedi kiemelkedni a kevésbé igényes szintijátékot. Két verze között szerencsénk van hallani egy újabb black leszámolást, ami ugyan szintén nem egy nagy varázslat ebben az esetben, de kicsit felráz, Vreth dupla kiáltása pedig szintén egész jól terelgeti az embert a szám folytatásához. A második verze újat nem hoz, viszont ezután a billentyűsök már egy sokkal díszítettebb munkát vállalnak magukra, valamint a húrokon is folyik bizonyos mértékű túrázás. A felfrissülés után kicsit mintha nagyobb erővel is tértek volna a szöveges részekhez, valamint a csordakiáltások is viszonylag jól lettek eltalálva, melyek egy viszonylagosan izgalmas gitártéma kíséretében vágódnak agyunkba. A lezárásra ismét visszatér a black countdown, és még kétsornyi szöveget is kapunk, ami akár egy életbölcsesség is lehetne valamilyen Facebook-oldalon - "Ott állunk majd csendben, s a levelek suttognak majd."
Nem a legerősebb Finntroll dal, sőt, én az alsó kategóriájú számaik közé sorolnám... nem szoktam ilyet, de azért most megsúgom, látszódjon, mennyire szeretem őket, az alsó kategória hat pont alatt még nem volt pontozva a hordánál...
Az első tíz másodperc alapján még úgy vélhetnénk, egy instrumentális átvezető veszi itt kezdetét az album felén, azonban ez a gondolat olyan gyorsan el is száll, amilyen gyorsan érkezett: meglepő módon egy meglehetősen mély, tiszta kórus zendül fel, és a korábban szóló minimális kíséret minimális fokozódása mellett mindez él majd' egy percig (két versszak erejéig). Innentől nyernek teret az elektromos hangszerek: szaggatott játékuk a dobhoz igazodva vezet minket Vreth meséjéig, melynél már Beast Dominator egy valamivel folyamatosabb játékba kezd. A szöveg egyébként többféleképpen értelmezhető: az "Idő nélküli Idő" ábrázolhatja a halált, de még a világvégét is. Meg kell még jegyeznem, hogy nagyon jól játszott a zenekar a szöveggel, hiszen a dal elején, kórusban elhangzó szöveg az első verzében elhörgésre kerül - mindkét stílusban kiemelkedően erős hatást érnek el.
Azonban nem csak az ének miatt kiemelkedő ez a darab: a szöveges részek alatt folytatott hangszerhasználat egyáltalán nem végletekbe menő a tempót illetően, illeszkedik Vreth drámai előadásmódjához, ezáltal úgy mutatja meg tudását a horda, hogy mellette a remekbe szabott growl is kellően előtérben marad - van itt szaggatás, akkordozás és túrázgatás, és szép lassan a billentyűsök is felébrednek, minek során aláfestésből dallamadóvá válnak. A második verze után aztán kicsit változik az összkép, és
hamar elérkezünk ahhoz a hangzáshoz, ami miatt azt gondolhatja a hallgató, hogy Katla a szövegek írásakor valóban egy posztapokaliptikus világképet próbált elénk tárni a szöveggel: őrült duplázás, darálás, és az Ur Jordens Djup hangzásvilágára emlékeztető szinti, és általa egyre hangosodó háttérkórus. Vreth egyenesen kivetkőzik magából, aminek a brutalitásán még dob egyet a dupla vokál, a halálkiáltás, és a belőle ívelő, a track elején hallhatóhoz hasonló kórus. A dal végén aztán visszatér a három perccel ezelőtt hallott gitárok kicsivel nyersebb változata, szintivel ékesítve, valamint Vreth zárósorai leírják, milyen, mikor még a fény és a sötét is eltűnik a semmiben.
Minden további nélkül ajánlom nem egy, viszont rengeteg hallgatásra, hiszen a címmel ellentétben, repül vele az idő.
Az album számtalan kuriózuma közül ez az egyik, sőt, talán a legemlékezetesebb - nem azért gondolom így, mert a többi dal nem elég jó, ahhoz, hogy megkapja ezt a jelzőt, hanem azért, mert sok év után ez a darab az első akusztikus műve a zenekarnak. Ezen tulajdonságából fakadóan elmondható a trackről, hogy bizony, nem fukarkodtak a húrokat illetően, valamint még egy harmónikát/harmónikát idéző szintit is hozzáadtak a szerzeményhez, a szöveg hangulatának átadása érdekében: egy valaha hős harcosként tisztelt ember az alanyunk, ki életében "egyszer" esett a gyilkosság bűnébe, és akit ezért felakasztottak. Szellemének búskomor meséje dicső múltját, a bűnt, és az oszladozva lógó tetem látványát írja le, mely Vreth és a háttérvokál, valamint a mélyen megérintő zene tolmácsolásában vérbeli akusztikus balladává varázsolja a művet.
Ennél részletesebb leírást nem kívánok hozzáfűzni, akinek a fentebb leírtak alapján nem egyértelmű, hogy egy kötelezően meghallgatandó darabról van szó, annak valószínüleg további hámozás után sem jönne meg hozzá a kedve.
Akire esetleg kicsit álmosító hatással lett volna az előző szám, annak most itt egy jó erős fekete - folk BLACK! Kanáldarálás, fa játékkockákat elejtegető szintieffekt, ami később néhány másodperc erejéig duplázással, basszusgitárral, és egy kicsivel erőteljesebben kiemelt billentyűjátékkal egészül ki. Ezután visszatér az a téma, amit először hallhattunk, csak ekkor már dobbal injektálva. Innen még belefutunk egy nyújtásokkal és komplikáltabb dobbak ellátott részbe, amit csordabőgések emelnek az egek fölé, hogy onnan vizsgáhassuk, hogyan is halad egy lélek az árnyak világába. Vreth marasztal minket a magaslati tribünön, mintegy kommentátorként közvetíti nekünk az eseményeket: a fogakból és körmökből készült hajó emberi hajból való vitorlájával hasít utolsó útján a szénfekete tengereken. Mindennek a hangulatát remekül festi tovább előttünk a már-már filmzenéket idéző szintijáték és a súlyosan nyers gitár, melynek párjától azért idővel melódiázást is kapunk, melyek összessége hamisíthatatlan Finntroll-hangzást idéz elő. A mű szerkezete nem a legbonyolultabb, azonban a hangzás semminemű kívánnivalót nem hagy maga után, a végén pedig a kiemelt billentyűjáték a gitárok elhalkulásának ellenére is egy veszettül meggyőző lezárást ad ennek a meglehetősen sötét történetnek.
Darálás, blastbeat, és némi csörgőzés után a igazi humppás billentyűjáték kísér minket a hegy lába alá - a szöveges részek alatt is szinte ugyanez a téma érvényesül, valamint köztük is ehhez hasonló játék hallható. Ebbe a kiszámíthatóságba illeszkedik bele a "refrén", melyben az igazi pluszt továbbra is varázslatos szintimunka mellett az össznépi "WO-O!" kiáltások jelentik. Az imént említett variálatlanságot - csak hogy ne nevezze valami szőrszálhasogató kritikus egysíkúnak - a dal közepén töri meg egy az eddigieknél még inkább polkkásabb rész, majd az ezutáni sci-fi fütyürészős effekttel egybekötött Vreth-monológ, melyből megtudhatjuk, milyen is, mikor az embernek a mellkasából felszakad az ősidők dala. Mivel az ősök számára nem volt idegen a vér látványa, evidens, hogy ezután egy véráztatta, már-már breakdown érzetű szakasz következik, amiből aztán szépen felépül a szinti, és visszatérünk a főszálhoz, refrénestől, immár megszakítás nélkül táncoljuk be a hegy alatti területet a hátralevő nagyjából negyvenöt másodpercben.
A klip külön élmény, nem véletlenül ezt adtam meg hivatkozásnak!
Rézfúvós és további egészen különleges szintieffektek várnak azokra a bátor önkéntesekre, akik szerencsét próbálnak a dallal. Nem kell sokat várni a gitárok és Beast Dominator érkezésére sem, kezdetben elnyújtott akkordok és pergetés dominál, de hamar beköszön a duplázás is, amit a húrok felső hangokon folytatott tépése kísér. Vreth ezután egy valamivel lassabb részbe böfögi a tracket, az itt használt énektechnika pedig ismét valami új - mintha egy mucsaröcsögei mocsokrocker torokhangja lenne, ami időnként hörgésbe hajlik át...nehéz ezt stílusosan előadni, de amilyen mocsárhangulatom támad a zenétől (ez pozitív), igazából nálam belefér az efféle előadásmód. Az első verzét követően hatalmasat robban az egységes hangtámadás, tele drámai dallamokkal és lábtörő duplázással. A második verze nem sokban különbözik az elsőtől, viszont az ezután érkező refrén már jóval érdekesebb: a fák suttogásából hallható ősi igazságot a természet romlatlanságáról úgy közvetítik, mintha ők maguk lennének azok a teremtmények, akik végignézték, ami az évmilliárdok során történt - az iménti köztes részben hallható billentyűmunkát olyan gitárjátékkal spékelte meg Skrymer, amire lehetetlen nem odafigyelni, sőt, ha ez a torzított, de dallamos játék nem lenne elég, akkor Vreth bescreamel bennünket egy az eddigieknél még filmbe illőbb szakaszba, amit főként a szinti és a dob dominál. Egy rövidebb leírással élve, kapunk mindent, ami egy jó Finntroll-számhoz szükséges, amit még tetéz a szám introjának ismételt, időnkénti hangszeres gárda-beli unaloműzéssel, Vreth suttogásával fűszerezett megszólaltatása. Ha ennél többet kapnánk a refrén és a záróakkordok érkezése után, fenn állna a gyönyörbe való belehalás veszélye.
Ennél egységesebb dalkezdést még ettől a hordától is ritkán hallani, nem hogy másoktól: nem értem, hogy hangozhat ilyen jól az, mikor négyféle hangszeren szinte ugyanazt csinálják, teljesen egyszerre – nagyon vicces lehet ilyen megfogalmazást olvasni egy zenei művel kapcsolatban, de tényleg hátborzongatóan jó. Az első verze is hasonló egységet mutat, viszont a basszus időnként meglehetősen erőszakosan kirúg ebből – és milyen jól teszi ezt is. Vreth egy sátáni nevetés hatásával hörög be, majd demonstrálja, hogy kiált fel, mikor ráejtenek egy-egy téglát a lábaira. Innentől Trollhorn ismét egy tőzegláp-szagú effekttel hoz nekünk egy dallamot, ami a téma – gyilkosság – mellett akár még hathatna furcsán is, de ki nem hallott még finnosvéd területekről mocsárban elkövetett gyilkosságokról (ez vicces volt, vágja már be valaki a nevető tömeg 
hangját!)? Erre a dallamra nagyjából ráillik, amit Vreth hörög, viszont a két zenész úgy dönt, csak egyikük lehet előtérben ebben a dalban, ezért felváltva versengnek, melyikük a meggyőzőbb. Elég nehéz eldönteni, ezért úgy döntenek, folytatják, ahogy az első verzében tették. Ez megint felébreszti a versengési vágyat, újra lejátszódik a párbaj, amiben olyannyira legyengülnek, hogy a húros részleg és a dobos el tudja venni tőlük a stafétát, és a dalnak ezen szakaszában ők versenyeznek egy viszonylag gyors rész keretein belül. Vreth és Trollhorn úgy döntenek, hogy labdába sem rúghatnak, ha nem követik őket, ezért ehhez passzoló módon folyik tovább a dal, fúvóseffektekkel, némi technikázással gitárok részéről, duplázással, Vreth pedig már-már sikításba hajlik át időnként. Aztán a track közepén kapunk egy viszonylag nyugis pár másodpercet, újabb botokkal való játszadozással, bohókás fúvósokkal, és az egészhez társul egy igazán élethű békakuruttyolást idéző sáv, ami tovább erősíti bennünk a mocsárérzetet. Azonban nem kell sokat várni, hogy visszatérjen a második verze kicsivel zúzósabb változata, és egy kis angyalkórus a párbajnál, majd Vreth gargalizálásával, és utolsó kiáltásaival, valamint a háttérvokálos osztag Genghis Khan-feelingű „HU!HA!”-jával felkenjük az iszappakolás utolsó plecsnijeit a lemezre.
Ja, megint nem. Bonus trackként a korongra került még ugyanis az Under Bergets Rot egy áthangszerelt, lényegébe véve félakusztikus változata, ami autentikusságával joggal érdemelte ki a „Törpék talpa alatt” jelentésű címet, hiszen még az eredetinél is erősebben sarkalja az embert a táncra – ami azért nem semmi.
Teljes mértékben elégedett lehet a lemezzel az, aki végighallgatja, hiszen minőségi háromnegyedórán lesz túl az illető. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a felvételek minősége jelzi, hogy a banda egyre többet engedhetet meg magának a stúdiózásnál a jobb hangzás érdekében - nagyon jól jártak a Century Media-val, akik ilyen mértékben támogatták őket, és a Sonic Pumppal, nem sok olyan egyéb hely van a világon, ahol ilyen minőségű felvételek készítésére van lehetőség.
Hogy minden kötelező kör le legyen futva...(*dobpergés*)
Basement score: 91%
