ZenePince

2017\05\20

Papa Roach - Crooked Teeth

album_cover.jpgA F.E.A.R. megjelenése és felemás fogadtatása után, mint minden más banda az új dalokkal a tarsolyban turnéra indultak és bejárták a fél világot. Játszottak a Five Finger Death Punch-al, In This Moment-tel és még egy csomó tehetséges zenésszel buliztak a színpadon. Majd beköszöntött a tél és 2016 februárjában stúdióba kerültek. Elkezdődtek a most megjelent album munkálatai.
Attól a pillanattól kezdve, hogy közölték, hogy folyamatban van én elképesztően elkezdtem várni a lemezt. Az első single megjelenés (Crooked Teeth) felerősítette bennem a várakozást és meggyőzött arról, hogy van mit várni. Dal dalt követett, klip klipet és hát itt vagyunk most, megjelent. Megérte várni? Jó lett a végeredmény? - ezekre keressük most a válaszokat. Hölgyeim és Uraim: Görbe Fogak:
new_logo.pngA lemez alapvetően tíz track-et és három bónusz számot tartalmaz. A legmeglepőbb az egészben, hogy az album 10 számából 6 megjelent single-ként így az album több mint fele közkincs volt a megjelenést megelőző időkben. A standard verzió 33 percén két közreműködővel is találkozhatunk. A dalok elképesztően változatosak mind stílusukban és ehhez mérten mind hangulatukban is. Kell egyfajta nyitottság, hogy szeretni lehessen az albumot, részemről legalábbis biztosan szükség volt rá, ha nem is nagy mértékben. Akkor most részletekbe menően:

Break the Fall - Nyitánynak tökéletes. Kis felvezető morajlással indít, majd elkezdőik a lemez egy rap résszel, ami nagyon is rendben van. Pergetéssel áttérünk a refrénre, ami kellően jóra sikerült és Jacoby hangjából kapunk egy széles skálát, ami később az albumra jellemző lesz, hogy több hangmagasságban és mindenféle stílusban vokálozik, fantasztikus. Kellemes hangulatos rock nóta, ami a szövegben előkészíti a második dalt, miszerint mindjárt teljesen elveszíti a fejét. Nem ez a legkomplexebb szám az albumon, de teljesen korrekt darab.

crooked_teeth.jpg

Crooked Teeth - Mint azt említettem is ez volt az első megjelent single az albumról. Rettenetesen jól tudja vegyíteni a korábbi Papa Roach-ot az új vonallal. Erről beszéltem, mikor legutóbb azt mondtam, hogy sok múlik azon, hogy hogyan implementálod a változtatást a korábbi hangzásba. Az egész nem hosszú és élőzenei alap van nagyrészt, de amikor mégsem az is maximálisan működik, sőt hozzáad a hangulathoz. Az első pillanatától az utolsóig pörög a dal, nincs megállás és ez iszonyatosan jól áll a bandának az ilyen fajta zene. Azt, hogy milyen érzést kelt a Crooked Teeth hallgatása tökéletesen megfogták a videoklipben, ahol gyakorlatig az öltözőben ugrálnak, pörögnek és tombolnak. Egyszerű, nyers, szórakoztató kis őrület, amit csak fokoz a humoros dalszöveg (érdemes megnézni).

My Medication - Éles váltás következik, egy akusztikus dallam szólal fel, ami gyakorlatilag a refrén, de nem teljes valójában ugyanis ez a későbbiekben sokkal zúzósabb lesz. Ez a dal készült el legelőször, habár nem ez jelent meg elsőként. A korong egyik legjobb rap részét tudhatja magáénak a My Medication. Elképesztően jól van megírva és előadva, de nem csak a verze, a teljes track. Ez egy komoly része az albumnak, már ami a mondanivalót illeti. Megint csak egy korábbi időket idéző rock szám.

born_for_greatness.jpg

Born for Greatness - Na ez már egy érdekesebb darab, ami abszolút az új irány szüleménye. Elektronikus az alap, de mégis valahogy sikerült egy annyira érdekes változatos élményt összefésülni hogy nem tudom hova gratuláljak. Egy jellegzetes dalt hallhatunk, ahol a dalszöveg és a dallam kölcsönösen erősíti egymást és teremti meg azt az érzést, amit szerettek volna. Mondanivaló is abszolút rendben van, a Face Everything szellemiségét viszi tovább, azaz egyfajta motivációt nyújt, hogy senki sem arctalan vagy névtelen. Ráadásul számomra az album legjobb pillanatát is itt kaptam meg, méghozzá az utolsó drop előtti rész, ahol Jacoby már-már üvölti az üzenetet/refrént és a "Greatness"-t sem torzítják, be ahogy korábban. Így teljes valójában egy felszabadító világba kiáltás az a pillanat - imádom. De, hogy valami rosszat is mondjak, szerintem a refrén utáni részen és a második verze kezdésén még egy kicsit lett volna mit javítani. Valahogy olyan összeszedetlennek, kidolgozatlannak tűnik.

american_dreams.jpg

American Dreams - Vissza a tipikus rock hangzáshoz. Egy szimpla, hangulatos darab, ami az ilyen egyszerű, de nagyszerű kategória. Megvan a karaktere és a hangulata ami könnyen elkap. Klasszikus módon építkezik a lazább alappal, a háttérbe tolt refrén felvezetéssel és valamivel hangosabb és lassabb refrénnel. Maga a szám egyébként is egy ilyen ironikusabb szellemben íródott, arról, hogy az Amerikai Álmok milyenek a valóságban és milyen érzés "megfulladni alattuk" - sokszor feldolgozták már ezt a témát, de mégis kellemes felüdülés ilyen köntösben hallani.

persicope.jpg

Periscope - Eddig is elég eltérőek voltak a számok, de itt aztán megint csak valami egészen mást kapunk. Egy lassabb szerelmes vallomás, kicsit balladás hangzással és az első közreműködőnkkel Skylar Grey-jel, aki többször is együtt dolgozott Eminem-mel és David Guetta-val. Jellegéből adódóan személyesebb és visszafogottabb az egész, ami miatt eleinte nem is tetszett, mert kicsit ingerszegénynek éreztem. De idő kell neki, át kell tudni szellemülni. Meghallgattam egy párszor és egyszer csak elkapott. Ami viszont ilyenkor feltűnt, hogy a ritmus a teljes dal alatt végig építkezik, ami fejlődés nagyon jó volt Jacoby verzéjétől Skylaréig, ahogy egyre bővülnek és változnak a háttérhangok. Ugyanakkor az a baj, hogy a második refrén után az egész egy picit túlszalad és ott engem kidobott a hangulatból. Az a fajta minimalitás amiből indul sokkal jobban állt a számnak, így mikor már egyszerre túl sok minden szól a végére elveszítette azt a személyes bensőségét számomra, ami miatt meg lehet kedvelni. Kár érte..

help.jpg

Help - De ha személyes témákat keresünk, nem kell sokat pörgetni a Periscope után. Erről a dalról (már csak cím alapján is) egyből a Scars-ra asszociáltam, hogy egy ahhoz hasonló komolyabb nehezebb témát vázol fel és kér/nyújt segítséget benne. A múltról mesél, hogy megjárta a poklot. Ami elsőre szembetűnő volt, hogy határozottan energikusabb a Scars-nál. Megint csak egy új és egyedi track az album palettáján. Itt az égvilágon minden van. Kicsit American Dreams-es az alapja, de annál azért színesebb, meg elektronikusabb ugyanakkor annyira nem elektronikus, hogy Born for Greatness legyen. A dalszöveg pedig mint már mondtam felépít egy olyan illúziót, hogy ez egy komoly dal, amit a jacoby_help.jpgnyulas parolázás a klipben teljes mértékben kinyír és egy új dimenziót nyit az értelmezésében. Javaslom, hogy először még ne nézzétek meg. Éljétek át a maga valójában, majd ha ez megvolt vessetek egy pillantást a klipre is, hihetetlen szórakoztató.

Sunrise Trailer Park - Most érkeztünk el a második közreműködőhöz, aki nem más mint a texasi rapper Machine Gun Kelly. Őszintén szólva én kicsit féltem ettől a daltól a közreműködő miatt. Egyrészt mert én nem ugrálok MGK munkásságáért, másrészt pedig a legutóbbi album vendég rappere sem működött igazán. De itt van és hallgatható teljes pompájában. A szám egy történetet mesél el, egy nehéz gyermekkorú srácról szól, aki már nem akarja ezt az életet tovább folytatni. A sztorit magát MGK meséli egyesszám első személyben, mintha ő élte volna át ezeket a dolgokat (lehet át is élte, ezt nem tudom) és a refrén ami Jacoby-é egyfajta összegző gondolatsort illetve egy másik eseményt említ a refrénben. Pontosan azért mert a dal gerincét a rap verzék teszik ki, azaz a közreműködő így az alaphangulata és zeneisége is ehhez igazodik végig olyan érzésem volt mintha egy Machine Gun Kelly számot hallanék, aminek a kórusát a Papa Roach adta. Végső soron beigazolódott a félelmem, de nem úgy, ahogy én azt képzeltem. Tehát jó a dal, tényleg teljesen rendben van egyedül nekem nem tetszik a stílus amit képvisel, érted man! Lehet érdemes tenni ezzel is egy próbát.

Traumatic - Egy bot egyszerű fejvesztettség. Ami ilyen szándékosan béna beatbox-al kezd és zár, ami érdekes kis adaléka a dalnak. Berobban a kórus és hamar tisztává válik, hogy ettől a számtól nem kell sokat várni. Egy egyszerű kis hülyeség, ami két dolog miatt működik. Az egyik a hossza. Nincs elnyújtva pont addig húzzák ameddig az még szórakoztató. A másik pedig a banda tehetsége, hogy tudtak neki annyi karaktert adni az alappal és Jacoby hangszíneivel, hogy ne váljon fárasztóvá.

none_of_the_above.jpg

None of the Above - Már elhangzott egy párszor, de ilyet még én sem hallottam a bandától. Ez megint azon dalok listáját bővíti, amit érdemes többször meghallgatni. Először kicsit bosszantó és esetleg rossz, aztán már csak tök semmilyen viszont, ha szánunk rá kellő időt és figyelmet meg lehet szeretni. Talán a legnehezebben befogadható/megszerethető dal (legalábbis én azt éreztem). A verzék annyira hipnotikus hatást gyakorolnak, ami könnyen válhat untatóvá egyesek számára, de alapvetően nem az, majd egy kis kitörő vokál Jacoby-tól, ami a Born for Greatness végét juttatta eszembe (csak ott jobb volt), majd a refrén, ami szerintem abszolút király és a banda régebbi korszakát idézi. Aztán vissza a teljes hipnózisba, amit felvezet az első refrén utáni betűzgetés, de ahogy a második verze elindul, hát az valami gyilkos. Sokan nem értenek valószínűleg velem egyet, de szerintem fantasztikus. Ez a lassú torzított monoton acapella indítás/folytatás, hát én lehidaltam, tiszta agymosás.

Ennyi lenne a Kaliforniai kvartett idei (kilencedik) eresztése. Összegezve le a kalappal a srácok előtt. Más előadók tíz év munkájába nem fektetnek annyi kreativitást, ötletet és ambíciót, mint ők ebbe a 10 dalba. Az is tény, hogy a sokszínűség miatt nem mindig koherensek az egymást követő számok, ezért olyan érzésünk van mintha egy válogatás albumot hallgatnánk. Nem is mind kimagasló, érdekes vagy tetszik egyeseknek azt meg kell hagyni, hogy egytől egyig érdekes, transparent_roach.pngegyedi karakteres dalok, amik mind emellett nem felejtettek el hűek maradni a bandához. Én nagyon örültem az albumnak és várjuk a folytatást!

Basement Score: 81%

 

5/5 Papa Roach

2017\05\17

Nickelback - The State

A fonalat 1997-ban vesszük fel ismét. Egy évvel az első album után  a Kroeger család egyik tagja Brandon kilépett a családi vállalkozásból, helyére gyorsan kerestek is valakit. Mitch Guindon lett a szerencsés, aki egy évet sem töltött a bandával már ment is tovább és autószervizben kötelezte el magát. the_state_original.jpgA második album felvételei már megkezdődtek, nekik pedig mihamarabb kellett egy új dobos. Egy nyári nap volt amikor Ryan Vikedal csatlakozott és ki is tartott a banda mellett. A második albumuk is még saját maguk adták ki (először, később egy stúdiónál újra kiadták).
A The State nevet kapta az új dobossal felvértezett Nickelback második albuma. 11 dal van a korongon melyből az egyik egy akusztikus verziója egy korábbi számnak. Közel negyven perc hosszú és körülbelül ugyan az a grunge stílus jellemzi mint az ezt megelőző lemezt. Nem elhanyagolható különbség, hogy látványosan fejlődött Chad hangképzése az első óta, és az egész sokkal tisztább. A baj azonban itt azzal van, hogy kevésbé éreztem azt a fajta lelkesedést, amit a The Curb sugallt. Sokkal távolságtartóbbnak tűnt ez az album, olyan lelketlen volt végig. Az első lemez minden hibája ellenére egy szerethető lemez volt, mert lehetett érezni, hogy szívesen csinálják és próbálkoznak. Itt nem igazán találtam szerethető részeket, az egész olyan muszájnak tűnik. Ami the_state_rerelease.jpgpedig már a második korongnál egy vészes előjel. És tény hogy fejlődtek technikailag, de ha kiveszik belőle a szellem, akkor csak így lemennek a dalok és vége is van. Az a kis plusz látványosan hiányzik, kis hangulat, atmoszféra valami. Részletesebben Az Állam-ról:

Cowboy Hat - Egyszerű hangszerek egyszerű használata egy korrekt számhoz. Nem hallgathatatlan egyáltalán. Remekül fel van építve, a vége különösen. Nem is ezzel van a baj. Az egyiket már kifejtettem, a másik pedig egy gyakran visszaköszönő gond nálam, a hossz. Egyszerűen én úgy látom, hogy lényegesen hosszabb, mint azt a szám igényelné.

Old Enough - Ez a szám hasonlít néhány szempontból a korábbi albumra. Ez a legrövidebb dal, de valahogy, ha nem érint meg teljesen, mindegy milyen hosszú. A refrénnek esetleg meg tudom adni, hogy valamiféle érzelmet tud átadni és egy picit engem is bevonni, de az se tart sokáig.

band_transparent.png

Bővebben már nem igazán tudok nyilatkozni a The State-ről. Az a helyzet, hogy ahhoz nem elég változatos, hogy lenne rajta olyan és annyi szám amiről részletesebben lehetne írni. Sőt az igazat megvallva olyan szinten nem maradandó azlemez, hogy a kritika végét másnap írva már egy hangot nem tudtam felidézni, pedig nem egyszer hallottam. Ahogy véget ér az utolsó dal úgy ér véget minden kapcsolatunk az albummal, utána már csak a hosszú, de sokatmondó üres csend marad.

Basement Score: 38%

Nickelback 5/2

2017\05\02

Nickelback - Curb

A banda megalakulása 1995-re tehető, a helyszín: Kanada. Kezdeti felállást: Chad Kroeger (gitár, ének), Mike Kroeger (basszus gitár), Brandon Kroeger (dobok) és Ryan Peake (ritmus gitár) alkották. Még Village Idiots néven indultak, azonban Chad egyszer egy kávézóban borravalónak öt centet vissza adott a visszajáróból, azzal a mondattal, hogy "Here's your nickel back" [Itt az nikkel (ötcentes) vissza] és meg is lettünk a névvel.
Vannak tagjaink meg bandák, igazából szívesen muzsikálnak együtt, de a stúdiók nem pofára osztályoznak, nekik pénz kell. Az első kislemezük a Hesher stúdió költségét Chad fedezte a nevelő apjától kölcsönkért pénzből. '96 márciusában meg is jelent hét dallal, két hónappal később, május elsejére pedig már a boltokból köszönt vissza első nagylemezük a Curb. Egy 12 dalt tartalmazó (ebből 4 a Hesher-ről) háromnegyed órás grunge album. Túlzott sikerről nem beszélhetünk. Nem győzte meg se a közönségnél se a kritikusokat, mindenki egy középszernek könyveltek el.

curb_original.jpgAz igazat megvallva nekem sem jött be a Kroegerek (és Peake) szárnypróbálgatásai. Megvannak a maga kis pillanatai, de alapvetően grunge sablonokat, használ, amivel annyi a baj, hogy nem nagyon tesz hozzá mást. A saját stílus kialakítása még csak folyamatban, probálkozgatnak, de csak minimálisan. Zeneileg azért itt-ott akad, egy-egy jól elkapott rész. A vokál is elég felemásan működik, bár az esetek nagy többségében, főleg sehogy. Chad nagyon erőltetett, olykor Horváth Charlie-t idéző éneke nem mindig az igazi. De szedjük is összetevőire a Járdaszegélyt:

Little Friend - A rosszul kivitelezett éneknek köszönhetően a dalszöveg eléggé nehezen kivehető. Borzasztóan erőltetetten ének, közel rettenetes. Kicsit erre az 5 órakor felkelek és beszélni és artikulálni képtelen vagyok, de szeretnék egy kávét kérni hang. Magával a szöveggel nincs igazán baj. Nem fejti meg a nagy kérdéseket, de egy ilyen dalhoz teljesen rendben van. Ami pedig a dal egyéb részeit illeti, hát nem valami lenyűgöző a teljesítmény. Szépen felsorakoznak a kötelezők, megkapunk egy gitár szólót, amin bőven lenne még mit csiszolni, és körülbelül a dal végére is értünk.

Pusher - Ez a dal már egy fokkal szerethetőbb. Kicsivel több stílusa is van és a szöveg is lényegesen jobban lekövethető. Van a dalnak egyfajta vonulata, hallom, hogy tart valahová. Olybá tűnik, hogy Chad is magához tért (felébredt). Még mindig nincs minden a helyén, például a hossz kegyetlen, a dal a felénél elfárad a végén meg már csak kitart.  De javuló tendenciát mutat (nyilván az albumon belül ennek nem feltétlen lesz jelentősége).

1995.jpg

Detangler - Ez a szám egy érdekes jelenség. Nem tudom kinek jutott az eszébe a grunge stílust egy poppunk zenei alapra ráhúzni, de itt konkrétan erről van szó. Nem működik valami jól, mert egyszerűen nem fér össze a két stílus, legalábbis, ahogy itt prezentálják semmiképpen. Ezen kívül az elődök problémái is öröklődnek, ahogy azt kell (vokál, eltúlzott hossz, stb.)

Curb - Hogy halljunk ilyet is, itt egy lassabb melankólikusabb dal. Ez a dal működik az egyik legjobban. Kicsit érdekes a felépítése, de hallottunk már hasonlót. Lassabb halkabb versék, megszakítva egy-egy zúzós pillanattal, majd egy jól megírt refrén. Hangszerelésben is egy jó dal, ha valaki csak arra kíváncsi, hogy milyen volt a Nickelback, amikor elkezdték, akkor ezt javaslom leginkább meghallgatásra. Egyrészről benne van az a fajta kezdeti szárnypróbálgatás és az albumot jellemző stílus, másrészről egy élvezhető dal. A végére az az indiai hangulat keltést nem igazán tudtam, hova tenni, kicsit ki is zökkentet. Túltéve magunkat rajta teljesen rendben van.

Where? - Na én azt hittem, hogy a kezdeti vokálnál rosszabb nem lesz. Zeneileg még nem is lenne gond vele, bár hallottunk már jobbat, akár a lemezen is, a gitár szóló is teljesen oké. De ez az ének teljesen megöli a dalt. Olyan hajlítások és magas hangok vannak benne, amit Chad nem tud kiénekelni, innentől el lehet képzelni. Abszolút ez a dal az album mélypontja.

Falls Back On - Egy három perces kis szösszenet. Elég összevisszára sikerült. Hangulata sajnos éppen ezért nem igazán van. Zeneileg sem ez a legérdekesebb dal, de komoly baja nincs a számnak. Ének terén pedig több mint rendben. Egy szerethető dal, vannak pillanatai.

Sea Groove - Egy jól eltalált dobos felvezetés után hallhatunk egy teljesen korrekt dalt. A Curb mellett ezt tudom még javasolni meghallgatásra. Kicsit túl mutat a korábbi (és későbbi) trackeken az albumról. De nem szabad elfelejteni továbbra is teljesen átlagos grunge dalról beszélünk. Nincs benne különösebb megfejtés, csak egy kis szerethető szám.

curb.jpg

Fly - Az album megjelenése előtt ez volt az egyetlen single ami megjelent. Igazából teljesen jó képet adott arról mit várunk. Sőt, ha ehhez hasonlóra számítunk még pozitívan is csalódunk. Ez egy valamivel tipikusabb grunge kevesebb stílussal mint a fent említett pozitív példák. Átlagnál kicsit több a gyengébb része, egy közepes dal.

Window Shopper - Egy korábbi jelenség megismétlése. Ismét poppunkos alappal próbálkoznak és ismét sikertelenül. De ez estben egy monoton és unalmas dalt kapunk ahol, se Chad, se a stúdió, se senki nem tette oda magát annyira, hogy élvezhető legyen. Annyira effektelt az ének, hogy az valami rettenet. Ettől javaslom kíméljétek magatokat. Nem hallgathatatlan, csak szimplám rossz.

Összességében ez egy első album. A stílus és az egyéniség kialakításának maximum csak a szikrája látszik, de ezzel nincs gond. Még kicsit összeszedetlen, a stílusnak majdnem kizárólag csak a kötelező elemeivel dolgozó nem túl változatos lemez. De egy viszonylag kiegyensúlyozott, több jobb,mint rosszabb dallal rendelkező album.

Basement Score: 46%

Nickelback 5/3

2017\04\30

Papa Roach - F.E.A.R.

Történt egyszer, hogy egy nagyszerű nu-metál banda dobosa elkezdett effekteket tanulni és ezt implementálni a banda következő albumába. És látá hogy ez jó (nem az) nem hagyott fel a projekttel és még inkább előtérbe tolták, mert hát minek is az élőzene.

fear.jpg

Tisztázzuk, hogy miről is van szó. Nem utáltam az albumot, csak egyszerűen a banda múltjának fényében vagy éppen annak árnyékában nem jó, amit csinálnak.
Véleményem szerint egy bandát csak azért eltemetni azért, mert változik a stílusuk, marhaság! Nem régiben volt szó a Green Day-ről. Abban az esetben a mai napig tartó sikert köszönhetik többek között ennek. Vagy egy másik példa az In This Moment, aminek szerintem (is) meglehetősen jót tett, hogy mert többet vállalni. És én egyik esetben sem láttam a hőbörgést és "RIP" írogatást. Elfogadni a változás tényét és esélyt adni az újnak a legjobb megoldás, minden ehhez hasonló esetben. Nem akkor kell egy bandáról lemondani, ha az eddigiektől eltérőt alkot. Sokkal inkább, ha sorozatosan romlik a minőség. Ehhez pedig nem kell műfaj váltás egy stíluson belül is megoldható.

A bevezetőben olvasottak egyszerű túlzás, nyilván nem erről van szó. A banda csak szeretett volna kicsit változtatni, egy más irányba elindulni. Meg is tették az első lépeseket a The Connection-nel és most keresik ennek a vonalnak a határait/lehetőségeit. Ki próbálták ezt is, sikerült ahogy sikerült. A fogadtatása a szakma részéről közepes a közönség részéről pedig megosztó. Ebből leszűrik a tanulságot és ennek tudatában folytatják - legalábbis erre számítok.
Tehát nem azért rossz az album, mert nem olyan, mint az Infest vagy a Getting Away with Murder. Egyszerűen csak amit nyújt, alatta van annak mint amire a banda egyébként képes lenne. Más esetleg hasonló jellegű zenék viszonyában nem emelkedik ki. Na lássuk, hogyan is muzsikál a Félelem:

face_everythong_and_rise.jpg

Face Everything And Rise - A nyitó szám nagyjából korrekten körülírja, hogy mit is hallgathatunk, ha rászánjuk magunkat az albumra. Erős és intenzív elektronikus alap, helyenként fellelhető dob és gitár megfűszerezve Jacoby hol elképesztő, hol teljesen semmilyen vokáljával. Ez a dal is, mint sok másik az albumról egyfajta motiváló hatást ér el a szövegeken keresztül. Említenek félelemmel való szembenézést, problémák leküzdését vagy a padlóról való felállást, újrakezdést. Én ezt a számot az albumról még tudtam szeretni, egyrészt mert ekkor még a formula újnak hatott, másrészt pedig itt még pörgött a szám. Ezt úgy értem, hogy nem nyújtották sokáig, hanem három percben elindították, átvezették és szépen le is zárták.

Skeletons - Ez a dal már egy fokkal nehezebben befogadható volt számomra. A fentiekben említett dolgok nagyjából itt is érvényesek. Az egyik szembe (fülbe) tűnő "problémám" a dallal, hogy olyan érzésem volt végig miközben hallgattam, hogy ez a szám most szeretne igazán beindulni, de aztán mégse. Valamiféle katatón hatást elérve, amit én nem vártam és nem is túlzottan élveztem.

Falling Apart - Ennél térünk vissza ismét a kiinduló állapotba. Ugyan az a klasszikus dal felépítés, mint a Face Everything And Rise-nál volt, azaz három verse és három refrén a megfelelő sorrendben, az utolsó verse még lassabb is, mint a másik kettő és szépen, nem sokkal a harmadik perc után, véget is ér a dal. Ez is egy azon dalok közül, amit szívesen hallgatok vissza az albumról.

2015.jpg

Never Have to Say Goodbye - Sajnos azonban vannak az albumon, kevésbé jól sikerült darabok is, mint ez. Stílusban talán valamivel közelebb áll az előző albumhoz, mint ehhez, de nem is ezzel van itt a baj. Az egyik, hogy lényegesen ingerszegényebb mint a korábbiak. A másik, amit eddig pozitívumként említettem, a hossz. Ugyanis annyit ismétlik a refrént, hogy egyszerűen unalmasnak és túl hosszúnak hat dal. Meg lehetett volna ezt is jobban, csinálni. Először is, ha rövidebb, másrészt, ha kicsit variálnak az alappal vagy Jacoby a hangjával.

Gravity - A rendszeres blog olvasók ennél a dalnál egy másik ismerőssel is találkozhatnak, mert közreműködött a dalban Maria Brink, aki az In This Moment énekes. Nálunk azonban nem a saját bandája kapcsán merült, fel hanem az egyik Five Finger Death Punch album kapcsán. Ez a dal, ami a legkevésbé a Papa Roach munkásságára jellemző. Jacoby mondta is, hogy ezt írták át a legtöbbször és ezzel a trackkel küzdöttek a legtöbbet. Minimális elektronikus alapra vegytiszta rap zenehatású dal, és mégis működik. Ennél a pontnál például szeretnék visszatérni a bevezetőre! Lehet egy eltérő stílusban is jó dalt alkotni, itt a példa. Maria eleinte csak a refrénnél énekel, a dal végén azonban megkapja a meg kis szóló részét, amihez nem is akarok sok mindent hozzáfűzni, remek lett. 

Devil - Ismét egy merőben eltérő dalhoz érkeztünk. Valami olyan hangulat árad ebből a dalból, hogy az elképesztő. Először is ki kell emeljem, hogy valódi hangszeres alapja van a dalnak, valamint az album legjobb refrénjének díját tudhatja magának a Devil. Sejtelmes versék után egyszerűen berobban az ének és én meg csak ülök vigyorogva, hogy erről van szó kérem szépen. Bár ez a dal sem tökéletes, kezet foghat a Never Have to Say Goodbye-al, mert itt is túlzásnak érzem a hossz, bár ezt szívesebb hallgatom hosszabb ideig.

warriors.jpg

Warriors - További példa arra, hogy mennyire a felfedezés és a próbálkozás szintjén mozog az album. Az abszolút őrület ennek az alapja, ami valamiféle perverz módon még szórakoztató is. Kicsit kapkod is emiatt, amitől nehezen élvezhetővé válik. A dalban feltűnik Royce Da 5'9" akinek a neve, ha nem cseng ismerősen, az azért lehet mert más körökben mozog, ő egy Amerikai rapper. Az ő része olyan hirtelen a semmiből tűnt elő, majd egyszer csak véget ért. Ez a dal egyéb részeire is ráhúzható, annyira semmi felvezetés nélkül jönnek egymás után a részek, ráerősítve a kaotikusság érzetre. Lehet a dalt szeretni/élvezni és van az a pillanat amikor jó meghallgatni, általában azonban nekem nem tetszett.

Az elnyújtott dalok és középszerű önismétlő dallamok sorozat, könnyen felejthető a nagy része, meg hiányzik belőle a karakteresség. Az elektronika inkább elvesz mint hozzáad (nem minden esetben), néhányszor azt az érzetet kelti, hogy hátráltatja a dalt, túlságosan vissza fogja. De megvannak a maga kis pillanatai, ami miatt már inkább csak sajnálom, hogy középszerű lett. Én elképesztően várom a májusi következő albumot, egyenlőre érdekesen fest, de arról majd idővel...

Basement Score: 55%

Papa Roach 5/3

2017\04\24

Green Day - Dookie

Megyünk is tovább. A banda ugyanis szerződést bontott a LookOut!-tal '93-ban és a Warner egyik kis stúdiójához szerződtették következő projektjüket. Ez volt A nagybetű projekt, a 1994-es Dookie, ami a banda átütő sikerét és széleskörű ismertségét hozta magával és mai napig az egyik legjobb albumnak tartják a banda és úgy általában a szakma történelmében.
Azt, hogy miért pont ez az album hozta meg az áttörés? Miben volt más? Miért forradalmi? Ez az egész szerintem az afféle Nirvana-effektnek tudható be. Miszerint, jókor voltak jó helyen. Nyilván a szakmai érdemein nem akarok csorbítani egyik esetben sem, hiszen a Dookie mind a mai napig egy remek album. De valljuk be, ma nem lenne akkora siker, pedig milyen jó. Azt, hogy mégis miben és merre változott a banda, már egy érdekesebb téma, illetve, hogy ez okozta e sikerüket. Ha engem kérdeztek, inkább csak hangzásban mint stílusban változtak. A punkos hangzást kicsit felhígították, ezzel egy szélesebb körhöz is el tudták juttatni a zenéjüket. A szövegek változatlanul nagyon jók, sőt talán még jobbak is mint eddig, szóval minden szempontból egy előremutató és felfelé ívelő tendenciát produkált a Kaliforniai trió.

dookie_cover.jpg

Mint már mondtam a lemez punk elemekkel tűzdelt pop-rock hangzással szól a hifiből. A szöveg olyan GreenDayesen szórakoztató. Továbbá szeretném felhívni mindenki figyelmét a borítóra! Egyszerűen hihetetlen... Javaslom mindenkinek, hogy vegye jól szemügyre, mert kövér Elvis Presley-től elkezdve, ősemberig minden van rajta. Elképzelem a rendezői utasítást: "Na srácok kell nekem egy tömeg. A tömegbe olyan karaktereket rajzoltok amilyeneket nem szégyelltek, egy óra és itt vagyok." Jó kis időtöltés felfedezni, de nem elsősorban ezért vagyunk itt. Kiemelendők:

Burnout - Remek kis felvezetés, ami átkötésnek is nagyon ott van. Az előző album és a korábbi irányzat itt még kicsit erősebben van jelen mint később, így a változás tudatos és jól felépített. Alapvetően nincs vele gond. Otthonosan mozog a punk érában a csapat és jól vezeti fel a változást. Valamint a dobszóló nagyon adja!

LongviewRemek fokozatosan épülő indítás. Eleinte lassabb, majd kis felpörgéssel feldobják és nincs megállás. Stílusos és hangulatos nóta.

Welcome to Paradise - Azok számára akik hallották az előző albumot (vagy olvasták róla a cikkünk) ismerős lehet ez a cím. Ugyanis a Kerplunk harmadik dalát az új stúdióban kicsit átírva az új stílusra ismét felvették és kiadták. Nyilván a más körülmények miatt érzékelhetően a dal is kicsit másképp szól, kinek melyik tetszik jobban.

94.jpg

Basket Case - Az album és a banda egyik, hanem a legismertebb száma, igazából kiválóan szemlélteti azt az irányt, amerre a Dookie-t vitték. Pörgős, szórakoztató és kellemesen egyedi.

Coming Clean & Emenius Sleepus & In The End -  Ez három egymástól független szám, de nagyjából ugyanaz vonatkozik mindegyikre, valamint egyik sem lépi túl a kettő percet, így igazából így hárman tesznek ki egy dalhosszt. Mind három, inkább punkosabb hangzású, mint a korábbi dalok, illetve még kis különbség, hogy ezek valamivel személyesebbek. Nem lassabbak feltétlen, csak a szövegük sokkal inkább tükröz egy személyt, érzelmet. Ember közelibbek. Tudom ajánlani meghallgatásra őket is, kevésbé ismertek, amit valahol meg tudok érteni, hiszen nem egészen teljes értékű dalok, meg kevésbé poposak, de érdemes ismerni.

dookie_poster.jpg

F. O. D. - Méltó lezárásként az előző rövidebb vonulatot követi és fejezi be a sort és a teljes albumot. Nekem itt már nincs is mit mondan... Ja persze a rejtett dal. A végére ugyanis a dobos Tre Cool által írt dal még bekerült egy rövid dalszöveg mentes kis track, az All by Myself, ami az album sok csúcspontjából az egyik. Remekül koronázza meg ezt a remek albumot.

Szerintem mondani se kell hogy egy kötelező darabról van szó. Nagy popkultúrális jelentősége is van, valamint nagyon-nagyon jó. Jól komponált eddig talán még nem ismert stílust és hangulatot tud átadni, amit megéri átélni. Aki esetleg hallotta már, de haloványak az emlékek, javaslom hallgassa meg ismét, nehéz veszíteni vele. Igazából nincs 40 perc az egész.

Basement Score: 84%

5/5 Green Day

2017\04\19

Five Finger Death Punch - The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell Vol. 2

Éééés nagyjából fél év után a második fejezetet is elővesszük! A felállás maradt, tagok nem cserélődtek, és még mindig 2013, ami azt jelenti, hogy a srácoknak sikerült kevesebb idő alatt piacra dobni két albumot, mint nekem ezekről kritikát írni. Azzal együtt, hogy valószínűleg én több időt ölök bele ebbe, mint azt ők tették az ötödik LP kapcsán, de ne szaladjunk ennyire előre...

Az itt-ott gyengélkedő, néhol erősen haldokló, de összességében egészen szórakoztató ezelőtti albumuk után kíváncsi voltam milyen lesz az azutáni lemezt újrahallgatni, mert ugyanis ez az album volt az első találkozásom a bandával, még anno, amikor elérhetővé vált, és gyakorlatilag a Wrong Side... Vol. 2 miatt kezdtem el érdeklődni igazán a Five Finger iránt, ami teljesen érthetetlen már számomra.
Az album legnagyobb baja, hogy borzasztóan szenved a karaktertelenségtől. Az egész olyan 'bárki más is játszhatná' kategória. Nincs egy pontja amire rábökve azt tudnám mondani, hogy ez igenis definiálja a banda lényét. Rettenet üres. Most is hallgatom, és azt veszem észre magamon, hogy az új Kendrick Lamar lemez is jobban mozgatja a fantáziám, mint ez.
Emellett az egész olyan polírozott hatást kelt, mintha egy tengeri uborka próbálna lombikokban lögybölni valami groove metálra hasonlító kimért, gyáva, semmitmondó, torz valamit. Leírhatatlan szarul van az egész stúdiózva, nem azért, mert rosszul szól, egyszerűen csak minimálisan sincs az a nyers hangzása, amitől hiteles, vagy élvezhető lenne, erre meg még rákúrnak pár idióta effektet időnként! Sok számról még azt sem tudom jó szívvel leírni, hogy hallgatható.
Dehátakkor miről beszélek:

Here To Die - A nyitány, ami se nem tökös, se nem ötletes, az egyetlen dolog ami kering bennem az az, hogy
 milyen szarul van ritmizálva, és hogy a refrént meg érdemesebb lett volna egy jobb számra félretenni, ami meg amúgy addig van ismételve, hogy legalább a dal hosszát tekintélyesebben megtolja.

Weight Beneath My Skin - A számot elhordtam mindennek úgy 5 perce, de valamiért ahogy egyre többet hallgatom, egyre jobban tetszik. Nem nagy valami, de kifejezetten tetszik a szövege, és hát Báthory...

Wrecking Ball - Valószínűleg a legrosszabb szöveg amit írt eddig Ivan. Nem kemény, de ha a szavakat egymás mellé teszem akkor keménykedőnek látszó. Itt inkább él a 'fárasztó, de legalább Báthory' jellemzés.

Battle Born - Az egyik fénypontja a Wrong Side Vol. 2-nak. Vagy nem. Jó a szöveg, jól össze van rakva, de egy olyan elviselhetetlenül álmosító és oda nem illő 10 másodpercet tartalmaz, amit nem tudok neki elnézni.

Cradle To Grave - Családbarát. Nincs rossz szövege, a dob kimondottan tetszik (még a szar stúdiómunka ellenére is), de valami olyan gusztustalan simogató hatása van az egésznek, amit nem tudok elviselni.

The Agony Of Regret - Ez. Rejtett gyöngyszem. Ez a 101 másodpernyi akusztikus gitár, "A Megbánás Gyötrelmei" névre keresztelve a legkerekebb dolog az LP-n. Még akkor is, ha csak felvezetés a következő számhoz, ami...

Cold - Egy határozottan kellemes meglepetés. A refrén ahogy belép, "It's all gone cold..." része rettentő nevetségesen hangzik, de minden más kimagaslóan jó. Vagy ez túlzás, és csak örülök, hogy valami minőségibbet hallok az előzőeknél...

És a végéhez ugorva, mert az eddig leírt betegségeit tudtam volna csak ismételni a köztes szakaszon:

House Of The Rising Sun - Az eredeti mai napig tökéletesen élvezhető, és szépsége az egyszerűségében keresendő. A feldolgozás pedig hát... Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Vannak részei, amik valami borzasztó jól passzolnak a Five Finger-höz, és vannak részei, amik csak filler hatást keltenek, hogy szóljon addig is valami. Összességében viszont egy jó átirata az Animals-féle Felkelő Napnak. Kellően egyedi ahhoz, hogy ne érezzük feleslegesnek.

Az album meg hát gondolom kiderült: nem nyerte el a szívem. Nem katasztrófa, de vannak elképesztő mélypontjai (WRECKING BALL) és csak úgy amúgy. Nem tudnám senkinek sem jó szívvel, jó időtöltés gyanánt ajánlani. Rég szenvedtem ennyire valamin, de még ennyit így is érdemel:

Basement Score: 35%

Five Finger Death Punch 5/2

2017\04\11

Finntroll - Jaktens Tid

Amilyen hamar elszántam magam a viszonylagos siker láttán lemezismertető-sorozatom folytatására, arányaiban olyan hamar kezdett második lemezének kovácsolásába a Finntroll: alig telt el egy év, a trollok 2000 decemberében - a korábbiakban ismertetett felállásban - bevették a Sundi Coop studiot, hogy rőgzítsék a Jaktens Tid (A vadászat ideje) névre "keresztelt" albumukat, azonban a kiadás dátuma már 2001 második felére tolódott. Az előző album készítésétől eltérően a borító már csak Skrymer keze munkája, valamint a  Jaktens Tid már büszkélkedhetett azzal a plusz ponttal, hogy a még élményszerűbb hangzás érdekében nem csak szintetizátorral varázsolták a humppás, folkos elemeket a black rengetegbe, hanem igénybe vettek több olyan népi hangszert is, mint például a banjo vagy a sámándob. Mennyit dobott nagyjából két év összerázódás, az ezzel az idővel is fejlődő studiótechnika és az újonnan felvonultatott hangszerarmada a horda hangzásán? Pörgessük meg azt a lemezt! 3521823.jpg

1. Krig
Nálam plusz pontot jelent, ha egy lemeznek van különálló instrumentális introja, s mintha a trollok tudták is volna, hogy egyszer majd többek közt egy ilyen személy fog írni a műveikről, komponáltak is egy újabb remekbe szabott, véres kardot lóbáltató bevezetőt a Jaktens Tid elejére. A cím tökéletesen fonódik össze a zene hangulatával, a mély dobok és kürtök, hosszú másodperceken át visszhangzó cinek ismét csataruhába öltöztetnek a trollokkal együtt, mint ahogy az megszokható volt az első albumon. Viszont érezzük, hogy a következő történetek valami magasztosabb irányba fognak elkalauzolni minket...

2. Födosagan
Mély zsongással indul a második album első száma, melybe ugyan kicsit élesen vált át az Intro, azonban hamar elfelejtheti emiatti bánatát az, ki esélyt ad e remekműnek a kibontakozásra. Gitárjáték alapötletei javarészt Somniumtól származnak, melyek furcsa fejlődést mutatnak, énmagam nem is igazán tudom már a hangzást mihez hasonlítani - kedvenc trolljaink már a második lemezre elérték azt a szintet, ami sok zenekarnak 10 éves pályafutás alatt sem sikerül: teljesen sajátos hangzásvilágot építettek fel. Az újdonság pedig nem csak a hangszeres játékban mutatkozik meg: Katla károgásai sokkal letisztultabbak, mélyebbek, mint a korábbi felvételeken. A finomodó hangzással írt dalok pedig tovább kerekítik tudásunkat a trollkirály, Rivfader történetéről, ez esetben épp születéséről: a finnosvédül értők megtudhatják, Rivfader magának a Feketehegynek szüleménye, s a trollok népe, a jóslat beteljesülését remélve tőle, megkoronázta. A dal legkiemelkedőbb része talán Trollhorn szintiszolója, mely méltó ellenfele lehetne egy képzeletbeli ringben a Midnattens Widunder harmónikaszólójának. Az ezután következő lassú rész alapjába véve nem jelenthet túl nagy meglepetést az első albumot meghallgatóknak, viszont az akusztikus gitárhangzás talán igen - remekül elővetíti az album későbbi dalainak hangszerelését, miközben átrepít minket az őskirály erejének magasztalásán, hogy aztán az elektromos gitárok újra felépítsék magukat a dal végére. Ebben a számban jelenik meg talán először ilyen kihallhatósággal a Finntroll dalokat a későbbiekben szinte teljesen végigkísérő távoli kórusra emlékeztető szintieffekt, mely nagyon jól illeszkedik a már kevésbé nyers, de így is mogorva gitárok közé. Párját ritkítja tehát a Finntroll albumfelvezető módszere.

3. Slaget vid Blodsälv
Folytatókészségük is ritka magasszintű.
Ugyanazzal a gitárzsongással csap a még lézengők közé a csapat, amit már a Födosaganban is megismerhettünk, ehhez pedig szinte azonnal csatlakozik humppájával Trollhorn, ezzel olyan egyveleget produkálva, hogy muszáj szorgos bólogatásba, pattogásba kezdeni tőle. Ahogy pedig Katla belép, attól majd' tíz év után is borsódzik a hátam: sokakat igézett meg a Finntroll ezzel a muzsikával, köztük engem is, mégpedig a szinti és Katla - ki ebben a számban is igen jól variál a technikák között, van károgás, hörgés, maxresdefault_2.jpgordítás, minden, ami kell - mészárlása miatt. S hogy ne csak a hangzás legyen gyilkos, szóljon a szöveg a leszámolásról, mikor a trollok annyi keresztényt gyilkoltak le, hogy azok vére egy egész folyót vörösre festett. Sok középtájt belassuló darab után pedig ez az első olyan, mely szinte egyáltalán nem hagy lazítani, talán csak a szintiszóló elején egy szusszanás erejéig, valamint Katla egy újabb csatát dicsőítő monológjánál, azonban ennél Beast Dominator tulajdonképpen az alapot játsza - szóval akárhogy igyekszünk, erre a számra nem lehet rámondani, hogy lenne benne pihenés: minden másodperce véres zúzda. (Tökéletes videóalap is. :D)

4. Skogens Hämnd  
A számot nyitó gitárhangzás némileg eltér az album korábbi dalaiban megszokottól, a szintik is új effektet - engem a fő téma valami batár indián pánsíp hangjára emlékeztet - kaptak természetesen, azonban erre a dalra is erősen jellemző a háttérben ásító "női kórus". Az előző számnál lassabb kezdés után a szöveges részen igyekszik újra felvenni azt a tempót, amivel a vérfolyón eveztünk, hogy ugyanolyan elánnal mutassa be nekünk azt a sötét kort, mikor az erdő bosszút áll minden emberen, ellene elkövetett gyarlóságaikért. Azonban a szöveg tagolása számomra zavaró: semmi probléma nincs azzal, ha egy dalnak nincsenek visszatérő szövegi egységei, viszont ennél a darabnál az történt, hogy az első percbe belesűrítették a dalszöveg nyolcvan százalékát, hogy aztán a zenészek ebben a számban teljesen eladhassák magukat - koncerten Katla simán elszívott szerintem egy szál cigarettát, mire szóhoz jutott a két percnyi gitár és billentyű varázslat után. Nem a kedvenc dalom, de zeneileg és mondanivaló terén ott van a szeren.

5. Jaktens Tid
Beast Dominator beszámol, majd a gitárok is alaposan elkezdenek minket rángatni, melyek megszólaltatása között ez eddigieknél még észrevehetőbben szól a nimfa kórus a háttérben, jelezve, egy újabb magasztos téma következik: vadászat. Azonban a vadászat igazi törzseknél nem lehet sikeres, ha a sámán nem kér segítséget isteneiktől - Jonne Järvela, a Korpiklaani későbbi frontembere nagy szerepet játszott sámánénekével az album színesítésében. Ebben a műben nagy mennyiségben kapunk ebből, és az eredményére sem lehet panasz: engem mind a mai napig révületbe ejt az ősi szó, melyet még varázslatosabbá tesz a basszusgitár - amit az albumon talán most hallunk ki először ennyire tisztán -, és a melódiát adó szinti. Katla belépésével átmenetileg elhallgatnak ezek ebben a formájukban, azonban visszatérő elemekké válnak a szám többi részére. Katlanál maradva, elmondhatjuk azt, ami az első albumos Svartberg óta ott motoszkál bennünk, ez az album pedig egyre inkább erősíti: az énekes borzasztóan sokat vállal. További, változatosságot építő dolog a szám durván kétharmadánál zajló riff, mely akár szólóként is funkcionálhatna a dalban, ha kicsivel magasabb hangokkal írják meg, és technikásabb - és ha nem vág bele Katla. Ezután visszatérünk a dal gyökereihez, téve mindezt úgy, hogy egyaltalán nem unjuk a sámándalt. Ismét jó választás címadó dal terén.

6. Bakom Varje Fura
Az előző albumhoz képest jelentősen megnőtt a trackek száma, viszont ebben szerepet játszott az is, hogy Trollhorn még több lehetőséget kapott arra, hogy kiélhesse vágyait az instrumentális, szinte teljesen szintialapú számok írásában: így került a Krig és a későbbi outro mellet az albumra ez a darab. Meglehetősen összetett egy mű, intrumentális létére, annyi szent, komolyzenével foglalkozó szakember hozzáértésére hagynám az elemzését. Annyit mondok róla: sokat dob az album hangulatán - már ha egyáltalán gondolhatjuk róla azt, hogy fokozható.finntroll_somnium.jpg

7. Kitteldags
Némileg éles váltást mutat az iménti darab hangzásához képest Skrymer és Somnium játéka, azonban szintivel valamennyire megmarad a hangulat. Az album egy bohózata ez a szám: Katlatól megtudjuk, milyen is, mikor a trollok vasárnapi ebédet csapnak. Sóval, borssal, üstben főzik puhára a papokat, melyet fortyogó lé hangjával próbálnak teljesen megértetni velünk. A szintijáték itt is jelentős szerepet kap, azonban a gitárok és az ének az, ami a leginkább viszi előre a dalt. Miután jóllaktunk, vidámságunk kitart még egy darabig, de hamarosan újra visszatér a gyűlölet ereje...

8. Krigsmjöd
...olyannyira, hogy a következő dal már a harcmezőre vezet minket. Drámai hatást hoz Somnium, majd Trollhorn szaggatott riffje, melyek közé jó érzékkel ékelték be Katla rövid sorait - bár a számnak nem Katla a támpillére, a szöveg hoz némi változatosságot a dalok sorába: ugyan a téma természetesen most is a keresztények írtása, a leírás cél és a módszer magasztosságát emeli ki, olyan képekkel, amik némileg újszerűen hatnak. Itt pedig megragadnám az alkalmat arra, hogy ajánljam a dalszövegek fordításainak vizsgálatát, sok munkát fektettek beléjük.
A mű nagy részén hallatszik, hogy nem az albumon megszokott Somnium&Trollhorn páros munkája volt a hangszeres részek megírása, helyette a billentyűs Tundra-val társult, így az egész szám az eddigieknél is mélyebb hangzást kapott, leszámítva egy kétszer megjelenő rövid szintidallamot. Szó sincs róla, a hangzás illik a témához, ellenben az előző szám humppája után ez a futtató dob egy kicsit hirtelen váltást jelent. Sok újdonságot a leírtakon kívül nem mutat, nem a legerősebb szám, de semmiképp nem hiányozhatott az albumról.

9. Vargtimmen
Ismét egy dal, amiben Jonne szerepel, azonban ezt a darabot tulajdonképpen egyedül indítja, csak lusta doromb, csörgő- és sámándobok kísérik az igét. Ezután Beast Dominator beszámolása indít el minket a farkas óráján. Igen dallamos gitárok, a szöveg pedig teljes mértékben illeszkedik rájuk. S ha már a szövegnél tartunk, megjegyezhetjük, hogy itt egészen új dologhoz nyúlt a banda, ugyanis a téma a szerelem. Hosszú verse-k alapján tudhatjuk meg, a megéneklő karakter kettős életet él, nem tud dönteni szeretői közt. Oly módon vágyik az igazságra, mint farkas a zsákmányára, s ez az éhség azzá is teszi. A dal közepén ismét felhangzik Jonne sámánéneke, pont azelőtt, hogy megunhatnánk a rendkívül hosszú, folyamatos rímelést. A mantra után visszatérünk a gitárok mágikus erdejébe, s azt is megtudjuk, hogy a korábban leírt érzelmek mit sem érnek, hiszen mikor kifutunk az időből, hősünk (hősnőnk) továbbra sem tudott választani, így egyedül marad magányában.
A varázslat hatásos, akkor is, ha a szám egyébként - elsőként a Finntroll diszkográfiájában - egy feldolgozás: a trollhorda a szintén finnosvéd folk pop társulás, a Hedningarna - akiket a régi Noxhoz tudnék leginkább hasonlítani - egykori népdal újragondolását, a quartett legnagyobb slágerét bújtatták metal köntösbe, s milyen jól tették! Ha a szöveget nem figyeljük, egyetlen percig sem gondoljuk azt, hogy egy feldolgozásról finntroll.jpgvan szó. Véleményem szerint a trollok kezében sokkal kiforrottabbá vált ez a mű.

10. Kyrkovisan
Best song ever!
Újabb album - újabb Aamund és Kettil történet. Annak a tényén, hogy papokról van szó, meg sem lepődhetünk, hogy ez a remekmű egy templomi beszéddel kezdődik, s ahogy belépünk az ajtón (vajon kikkel?), felcseng egy szegényes berendezésre utaló orgona hangja is. Majd fél percig osztja Istenük igéjét, bestiák átkáról a felkent, mire elérünk a mészárlás kezdetéhez: egy trollal érkeztünk Isten házába, ki hatalmas ordítással hívja társait a keresztényekkel való leszámolásra. Az album talán legblackesebb tétele ez, legalábbis a dobok terén, és Katla hangja is a Midnattens Widunder-es károgásra emlékeztet. A történet ismét pite: ezek az ökrök rossz erdőbe építkeztek, most épp egy templomot, de a legviccesebb az egészben, hogy az a kettő ez alkalommal sem leheli ki lelkét, mintha a trollok abban lelnék szórakozásukat, hogy az áldozatokkal végignézetik saját kezük munkájának összetiprását. Szinti terén a track hasonló hangzású, mint az elején az orgona, csak sokkal gyorsabb, mintha Trollhorn felszentelt hangszeren próbált volna humppa-t játszani.
Aki szeretne másfél perc alatt kiégni, annak nagyon ajánlom.

11. Den Hornkrönte Konungen
Beast Dominator hatalmas elánnal vág bele egy újabb Rivfader történet zenei kíséretébe, hogy aztán a többiek is hasonló elszántsággal hangolhassanak rá minket a mese fogadására. Trollhorn egyik keze és a gitárszekció nagyjából ugyanazt a dallamot játsza, míg a billentyűk ura másik kézzel a dobokhoz igazódik - a hangszerek egymás közti harmóniája valóságos csoda ebben a darabban, pláne az első felében. Katla visszanyúl a legsűrűbben megjelenő karakterhez: Rivfader a dal hőse, és a trollok, koboldok, fekete elfek, farkasok, medveszellemek és vizi nimfák, kik összegyűlnek a szarvkoronázott király tiszteletére, együtt emelik hangjukat Jehova fattyainak eltiprásáért. Katla a tőle megszokott módon rengeteg erőt visz a vokálokba, viszont ennél is energikusabbak a szám második felében elhangzó dobrohamok, mely kéz a kézben együtt jár az album talán egyik legepikusabb, legmagasztosabb szintidallamával. Véleményem szerint ez az album sem fárad el a vége felé, ami ekkora mennyiségű számnál plusz pontot jelent.

12. Aldhissla
Az előző albumot nézve cseppet sem meglepő, hogy ennek a számnak az elejére jutott egy szélfúvásos átvezetés, majd ismét visszatér Jonne Järvela sámánéneke, némileg elnyújtottabban, mint korábban. Ez alatt akusztikus kíséret hallható, mely üdítően hat a több mint húszpercnyi kérlelhetetlen zúzda után, és valamilyen szinten velünk marad perceken keresztül, akkor is, mikor már Jonne elvonult szedni még azokból a jó gombákból, és Katla nekikezdett az északi éj őrének bemutatásába. Aldhissla magányos magányban él hófödte hegyekben, itt őrzi aranyozott kincsét, mely az én értelmezésemben magára az anyatermészetre utal, fagyra, sötétre. Tudomást szerezhetünk Katlatól Aldhissla mester halhatatlanságáról, s hogy sokkal többet lát bármely valaha létező lénynél: ereje megkérdőjelezhetetlen. Tempót illetően az album talán leglassabb tétele, emellé pedig a leghosszabb is - ilyen leírásból táplálkozva hallgatás nélkül az a kép alakulhat ki az emberben, hogy ez dal megint olyan elnyújtott lesz, mint az előző album Blodnatt-ja. Azonban az újabb trolltörténet valahogy jobban el lett találva: változatos, a gitármelódiák nagyon jó alapot hoznak a dalnak, a dobok és a basszus pedig olyan lüktetésben egészítik ki egymást, hogy még mi is érezzük magunkban a trollóriás erejét, a vokálok pedig anélkül is erősek, hogy Katla vért ivott volna. Egyetlen hibája talán - és ismét itt a szőrszálhasogató énem - az utolsó verse végtelenségig való ismétlése. r-4403417-1363983665-8277_gif.jpg
Zárótételnek remek lenne, de...

13. Tomhet och Tystnad Härska
...a horda nem így látta.
Dark ambient szintik és atmoszferika. Introvertált gondolkodáshoz kiváló háttérzaj, de a két perces hangosodás végére kicsit belefásulhat az ember. Nem sokat tudok hozzáfűzni, outronak egy újabb Trollhorn csodát vártam, de nem kaptam meg, így ez lett számomra az album leggyengébb tétele. Annyira elkeserít, hogy még konklúziót se írnék hozzá.

Basement sc...

Várj! Mi a...? Na neeee. Hát mostmár értem, miért használják a "troll" kifejezést az átveréseket, szívatásokat kieszelő emberekre! Ha az ember nem állítja le 2:25-nél a számot - mikor elhallgat -, hanem vár fél percet, ott a meglepi, ami ugyan nem egy Trollhorn classic's mű, mégis kiemelkedik, ugyanis egy igazi akusztikus trolltivornyába kerülünk, mély fúvósokkal, dobokkal, és a világ legtrollabb csordavokáljával, amely nem szöveggel operál, hanem...nem próbálok meg szavakat keresni rá, ráfogom erre is, hogy sámánének, de ez ettől függetlenül valami több annál. Mindenesetre, amilyen megunható a szám elején hallható levezetés, annyira energiadús a vége. Nem akarjuk, hogy véget érjen az album, de sajnos el kell búcsúznunk tőle.

Összegezve: ugyan érzékelhető némi változás az első albumhoz képest, a társaság ismét alkotott valami olyat, amit szerintem azóta sem sikerült senki másnak - még nekik sem. Egyrészt, mert valódi mestermű - hiába fejlődik minden zenekar az évek során, ha egyszer túllépik határaikat, ugyanabban a formában már nem lesz megismételhető -, másrészt azért, mert - ahogy az egyszer minden bandánál megtörténik -, változnak a tagságok, velük pedig rengeteg érték kerülhet előtérbe, s egyúttal tűnhet el. De erről később; "most", 2001-ben:

Basement score: 88%

5/5 Finntroll

2017\04\01

Papa Roach - The Connection

A nyolcadik album munkálatai 2011 novemberében kezdődtek. Az album kiadása előtt 2012 nyarán megjelenő Bosszúállók mozi filmzenei albumán jelent meg az Even If I Could daluk. Majd a az első szám az albumról és ősz közepére hallhatóvá vált a banda nyolcadik stúdióalbuma a The Connection.
Apró előzmény még, hogy a '11es évben Tobin a basszusgitáros elkezdett elektronikus eszközökkel foglalkozni, amit utána a banda hangzásvilágába is bevontak.

paparoach-theconnection.jpgEzek alapján az album kapott egy kis (nem is kis) elektronikus fűszert. Szerintem ez nem hiányzott a bandának és ezzel nem vagyok egyedül. A lemezről Jacoby azt nyilatkozta, hogy próbálja átadni a bandának illetve számára mit jelent a zene és mi a "kapcsolata" vele. A lemez közelebb áll a Gettin Away with Murder stílusú kicsit személyesebb dalokhoz. Valószínűleg ebben igazol az is, hogy a borítón a koponyában egy ahhoz hasonló szív van, mint anno a Gettin Away albumon volt. Az eladások teljesen jól alakultak, a szakma is jól fogadta. 
Az albumot én is élveztem, tetszett, az egyetlen szívfájdalmam az albummal kapcsolatban, az a fajta előremutató határfeszegetés, ami az elmúlt idők minden PRoach albumán jelen volt. Valamilyen szinten az elektronikus elemek ezt képviselhetik, csak azok engem kizökkentettek. De akkor cincáljuk darabokra a Kapcsolatot; Kiemelendők:

Still Swingin - Erős rap-rock kezdés. Remek zúzós szám, ahogy azt a bandától megszoktuk. Persze a fűszerezés itt sem maradt el. És a végére ez olyannyira lesz jelen, mintha már valami remixet hallgatnék. Sajnos ez egy rossz pont az albumnál, de ezzel együtt is az egyik legerősebb dal az albumon. Egy érdekesség a videoklippel kapcsolatban, hogy a zombis vonulatot Jacoby nyolcesztendős fia Jagger víziója alapján készítették el.

Silence is the Enemy - Az előd szellemiségét viszi tovább. Itt kevésbé estek át a ló túloldalára. Lényegesen kézzel foghatóbb a hangzás. Az album valószínűleg legismertebb és részemről is leghallgatottabb száma. És a végére egy valamivel zúzósabb vokált is kapunk, aminek kifejezetten örültem.

Before I Die - Itt térünk vissza leginkább a Getting Away érához. Egy remek emberközeli szám. Remek hangzással és atmoszférával, továbbra is jól áll a bandának ez is és lemeznek is jót tett.

Give Me Back My Life - Erős Skillet déjà vu-m volt ennél a dalnál. Mégpedig a Comatose jutott eszembe stílusban és dalszövegben is van közte hasonlóság, ami sokat nem jelent, hiszen mind a kettő jó szám a maga nemében. Mindenesetre hallgatásra ajánlható.

papa-roach-still-swingin.jpg

Not That Beautiful - Ez a szám a korrektség minta példája. Egy korrekt alapra írt korrekt dalszöveg korrektül előadva. Azonban van itt valami, ami kiemeli a többi dal közül, ez pedig a dal második felében hallható rap rész, ami egyszerűen bravúros. Nem tudom, mikor hallottam ennyire jó összhangot a bandánál. Az album fénypontja.

Az albumra a rossz jelző semmiképpen nem használható, a nemrossz kategóriában hullámzik néhány színesebb és érdekesebb trackkel, máskor meg unalmasabb, klisésebb dalokkal. Az új vonulat nem nyerte el a tetszésem.

Basement Score: 70%

Papa Roach 5/4

2017\03\17

Finntroll - Midnattens Widunder

A szerkesztőség tagjainak vélhetően nem okozott meglepetést, mikor azzal az ötlettel álltam eléjük, hogy a finn humppa black metal horda munkásságának boncolásával kezdeném kétségtelenül páratlannak ígérkező írásaim sorát a blog berkeiben. Azt a felsőbb utasítást kaptam, az elemezni kívánt zenekar első teljes albumával kezdjem a sort. Természetesen, a banda rajongójaként nem kellett elgondolkoznom azon, melyik lemezről lesz szó az első cikkemben. Mielőtt azonban górcső alá vennénk a korongot, tekintsünk bele pár sor erejéig a szextett történetébe. A finn trollok első törzse kezdetekben koránt sem érdemelte ki a korábban leírt "horda" jelzőt: 1997-es alakulásuk, sőt, az 1998-as első demo (Rivfader) idején a felállás két főből állt, névszerint Jan "Katla" Jämsenből (ének, billentyűk) és Teemu "Somnioum" Raimorantaból (gitárok) - egyes források egy második gitárost is említenek Tomi Ulgren néven, azonban az ő huzamosabb tagságáról nem tudok pontos információt, és a demo valamely tag által rajzolt borítóján sem emlékeznek meg segítségéről, de aki nem szeretné azt gondolni az alakulatról, hogy duóként indultak, biflázza be magának a tagok sorába a finnosvéd Tamást is. Jól észrevehető, hogy a felsorolt hangszerek közt nem található meg a dob/ütős hangszerek/perka/szemetes, és egyéb püfölhető, hangot kibocsátó eszköz sem: ennek az oka az, hogy nem szívesen írtam volna azt le, hogy "dobok - Dob "Eargasm" Gép" - tehát tiszta sor, a dobot dobgép helyettesítette, ami azonban a fejletlen technológia és ténylegesen demoszínvonalú hangminőség ellenére viszonylag jól szól, semmivel sem mondható rosszabnak az első próbálkozás hangzás terén, mint bármelyik akkori black metal zenekar debütdemoja. Ugyanis igen, kis duónk az akkoriban divatos északi black metalt öntötte nyakon a finn polkka, a humppa elemeivel - amit kezdetben a szintetizátor, de későbbiekben studióban népi hangszerek alkalmazásával varázsoltak a hol zord, hol dallamos riffek, ütemek rengetegébe -, dalszövegeikre pedig a finnországi svéd dialektus és a könnyed esti mesének koránt sem tűnő svéd legendák megéneklése volt jellemző - a frontember, Katla ugyanis a finnországi svéd kisebbséghez tartozott, nagyanyja pedig gyermekkorában rengeteget mesélt az őseiket hazájukból Finnországba üldöző trollokról, mely faktorok az inspirációt adták a dalok szövegvilágához. A zenekar munkájában tehát a humppa bevonása és az akkoriban még a metal zenében ritkán megjelenő troll-téma jelentette az újdonságot, mely leginkább a Spikefarm Records kiadónak tetszett meg elsőként. A Somnioum által küldött demók annyira meggyőzték a sünifarmot, hogy további zenészekkel hozták össze őket - Henri "Trollhorn" Sorvali (billentyűk, stúdióban népi hangszerek), Samuli "Örmi" Ponsimaa (gitár; ma Skrymerként ismert), Samu "Beast Dominator" Ruotsalainen (dob), Sami "Tundra" Uusitalo (basszusgitár) - és szinte azonnal szerződést kötöttek a vegyes etnikumú együttessel a Midnattens Widunder kiadásával kapcsolatban. Ezzel el is jutottunk tehát a következőkben elemzésre kerülő lemezhez, úgyhogy lássuk a trollt!

Az album dalainak megírása nem okozhatott túl sok fejfájást a zenekar tagjainak, ugyanis a nem instrumentális dalok majdnem felét a Rivfader demon már megjelenő három szám (Rivfader, Vätteanda, Midnattens Widunder) jelentette - természetesen újrahangszerelt változatban. A maradék hat tétel - mely magába foglal egy introt és egy outrot - már a többi zenész közreműködésével íródott, legnagyobb részben Trollhornnal, aki igazán jó érzékkel vitte tovább a Katlaék által elindított vonalat. A felvételek a savonlinnai Walltone Studiosban készültek, 1999. szeptemberében, annak a Mika Jussilanak a keze alatt, aki ma a méltán híres Finnvox Studios egy résztulajdonosa - elmondhatjuk, hogy az album már megjelenése előtt nagy hájpot kaphatott a műértő underground körökben. Azonban amikor végre pörgethető formátumba került a lemez, vajon a zord északi metal világában is megállták a helyüket a számok? Take a closer look at the album:

1. Intro
Rögtön az elején egy könnyednek tűnő humppára hív minket Trollhorn szintije, ami amúgy már ekkor is elkezd minket hitegetni, hogy "nem egyetlen hangszer vagyok, bepakoltak egy egész orchestra-t a stúdióba". Aztán hatalmas dobokat hallunk pergődni, majd megszólal egy egyszerű, catchy dallam, ami mintha egy fúvóstól származna. Végigkísér minket a következő nagyjából hat percben - semmi pánik, az Intro nem ilyen hosszú. Néhol elkomorul a zene, néhol mosolyogva táncikálunk rá, de a végére érezzük, hogy ez nem csupán finn polkka, itt többről van szó... a trollok felébredtek barlangjaikban, hogy elinduljanak végső csatájukba.

2. Svartberg
Viszi tovább az Intro fülbemászó dallamát, csak némileg szintisebb hangzással, viszont ez zordabbá is teszi, érzékelhetjük, hogy a trollok ősi lakhelyénél, a Feketehegynél járunk. Erős black dobok, a nyers gitárok nem ismernek megalkuvást, basszusilag pedig azt igazolja, hogy bizony nem kell hat húr erre a hangszerre ahhoz, hogy metal zenét játszanak vele. Katla hangja elképesztő: mindenek felett az ő károgása, ordítása adja meg a trollhatást a leginkább ezen az albumon, dominanciája már itt kiderül. Szinte fel is vetődik az emberben a kérdés, nem vállal-e emberfelettien sokat. De miről is mesél nekünk a troll? Mi másról, mint a trollhordáról, akik a Feketehegyben gyüjtik erejüket ősi javaik keresztényektől való visszaszerzésére, hogy aztán karddal a kezükben felesküdhessenek ennek megtételére az őskirály, Rivfader trónjánál. Pont emiatt a mondanivaló miatt mondja Finntrollék közönsége 18 év után is erre a számra, hogy ez egy himnikus tétel, pláne a közös kórussal a végén, mely egyébként még élőben is működik, pedig a tagok kicsit leszoktak már a háttérvokálozásról. Egyetlen negatívuma a számnak, ami legnagyobb rajongásom időszakában is piszkálta a fülemet, az a "refrén" második megjelenése előtti buta vágás, de ezt félretéve tulajdonképpen hibátlan darab.

3. Rivfader
Hatalmas kettős ordítással indít a gyorsított humppát követő gitármelódia után Katla, melyek egymás utánja meg is adja a szám alaphangulatát, akkor is rángat téged az a farkas a lángoló erdőbe, ha nem akarod. Mi is törjük vele "a keresztény bárány" csontjait. S mikor Katla nem zengi az őskirály dalát, továbbra is szól hozzánk a lélekrekesztő black dara, melybe még némi technikázás is vegyül - jól operál az újdonsült Somnium&Örmy páros. Visznek minket a terrorba, míg nem felébred maga a trollkirály, Rivfader is. Hazatér, hogy népét maga vezethesse csatába az Északon uralkodó keresztény pestis ellen. Majd történik valami. Elhallgatnak a gitárok, de nem hihetjük, hogy a számnak vége... mintha valaki láncokkal dobolna, valahol a távolban pedig egy doromb hív minket a királyhoz. Szól egy lágy kürt, majd... azt hiszem elkezdek hastáncolni. Viccet félretéve, aki nem tudja magát kellően beleélni a folkos dolgokba, ebben a pár másodpercben fogja be fülét, mert kezdetben még számomra is furcsán hatott, pedig egyet s mást hallgattam már. Megértjük, mire jó ez közelkeletieskedés, mikor meghalljuk a jóslatot: az emberek letűnnek a századokkal, mikor eljő a fehér kígyó az égen, s Rivfader visszatértével a trollok elsöprik Észak átkát. Aztán jönnek Beast Dominator blastbeatjei, és vele egy újabb kórus, kicsit erőtlenebbül, mint korábban, mégis megragadóan, újrahallgatásnál talán már ezt a részt várják sokan a legjobban. Aztán ismét farkasként rohanunk az erdőben, technikdara, ismét hazatér Rivfader - a szám hibája szerintem (de csak ha nagyon bele akarok valamibe kötni) az ismétlés, én a végén nem látom indokoltnak az első verse duplázását, ellenben már az eddig kapott nagyjából kilenc perccel is letettek annyit az asztalra, hogy még ez is odaillő legyen. Jó ötlet volt elővenni és csiszolgatni.

4. Vätteanda
Thrashy riff, majd mindenki bekapcsolódik. Egyszerű de nagyszerű, zsongnak a fejünkben azok a gitárok. Aztán a második riffbe való szövegnélküli átváltás kissé fura hatást kelt számomra, de lehet, csak egy zenészfogás arra, hogy még jobban várjuk a károgást. Mikor megkapjuk, nem lepődünk meg, hogy továbbra is egy igazi troll mesél. Azonban az már valamivel váratlanabbul érheti a finnosvédül értőket - vagy akik olvassák a fordításokat -, hogy album ezzel a számmal kicsit kitér más lényekre: koboldok a darab hősei. Ezer év után kerekednek fel a hegyekből, hogy újra lecsapjanak a kereszténységgel mételyezett embernépre. Némi szaggatás - miközben egyébként Katla kikárog egy "Komm än!"-t a hallgatónak, amin én személy szerint egy időben sokat mosolyogtam, hiszen nagyjából annyit tesz, mint az angol "Come on!", számomra pedig ez furcsán hatott egy studió felvételen, viszont többször is él vele, így nincs mese, szokd meg, vagy... -, hogy a szöveg is a szaggatásról szólhasson, és... jön az "érzelmes lassúzás", ami szinte olyan kelléke a Midnattens Widunder számainak, mint egy core albumon a breakdownok. Holdas dark ambient, majd egy eddig még ismeretlen hang búgása következik: Tapio Wilska vendégénekesként szerepel a számban két sor erejéig - arról dalol, hogy a legjobb a várandós nő és a tőle elvett gyermek húsát elfogyasztani az éj sötétjében - s bizony olyan jól végezte dolgát, hogy az albumon még vissza fog köszönni orgánuma, ahogy a zenekar későbbi történetében is. Aztán jön a leszámolás, a szám utolsó és egyben legkíméletlenebb rohama, újabb - blackhez képest - technikás játékkal és "RIV, BRÖDER, RIV" felkiáltással, ami "TEAR, BROTHER, TEAR" fordításban ugyebár kétféleképpen értelmezhető - s mindkettő helytálló. Összefoglalva ismét bebizonyosodott, hogy a korábban írt számok az új tagokkal különösebb hiba nélkül albumra passzírozhatók voltak.

5. Bastuvisan
Ha eddig nem hittük el igazán, hogy a zenekar a fagyos Északról mesél, akkor most a koboldoktól jól áthajítanak minket egy szaunába (Bastuvisan ~ Szaunadal). Hallhatjuk, ahogy több ember is csapkodja magát a nyírfaágakkal, és a hurutos köhögést a párás levegőben - finnek. Aztán egyszer csak hatalmas robajt hallunk, szétrepülő deszkák, és... egy minden korábbinál valódibb, öblös trollordítás - minden elismerésem az előadójáé, nem sok ember képes ilyenre. Trollhorn úgy veri a billentyűket, mintha szúnyogok csipkednék, aztán az album talán legbrutálisabb darálását hallhatjuk - talán egy hagyományos dal kézmozdulatainak számát próbálták belesűríteni ebbe a nagyjából fél percbe. Katla két pap történetét meséli el nekünk, akiknek a szaunája sajnálatos módon rossz helyre lett építve, ezért a trollok megtámadták azt. Az ekkor fülét elvesztő Aamund és a leütött Kettil később is helyet kap majd hasonlóan furcsa, már-már bugyután szerencsétlen történeteivel a következő albumokon. Sokak számára nehezen lehet értelmezhető, mégis mi értelme volt annak, hogy ezt felvették, de azért vannak koncertfelvételek, amik elárulják, hogy ez tulajdonképpen egy válaszlehetőség a "We want more!"-ra - "Elfogyott az összes számunk, de nem baj, odabaszunk még fél percig!". Sikerült, mint a lemezen, mint élőben. Viszont a lemez ezzel nem ér véget.

6. Blodnatt
A dal elején hallható kovács interakció számomra kicsit sok, de amikor már hangszerek is szólnak, az kárpótol az album minden hibájáért. Nem tudom, hány zenekar képes arra, hogy elhitesse hallgatóival, hogy "barátom, a humppa csatazene", de az egyik közülük mindenképpen a Finntroll: a szám eleji szinti nagyjából 10 másodpercben öltöztet vértbe a trollharcossal együtt, csak Te még táncolsz is hozzá. Viszont innentől kicsit altató hatású a téma, igyekeztek megírni az album legblackesebb számát, szerintem azonban pont ez az, ami nem érdemelt meg öt percet. Talán a közepe felé elhangzó pörgős szintidallam az, ami visz bele valami életet, mielőtt kihunyna szegény szám lángja. Kicsit Katla hangjába is belefásulhatunk, túl sok variációt nem visz bele, leszámítva a tétel második felében elhangzó két csatakiáltást. Téma egyébként: vér, rengeteg vér. Semmi sem lehet hibátlan, a debütalbumon talán ez a szám mutatta meg ezt a legjobban.

7. Midnattens Widunder
Beast Dominator úgy vág bele ebbe a számba, mintha meg sem történt volna a Véréj. Aztán a szintik hoznak egy újabb fülbemászó dallamot, ami vissza is hív abba az állapotba, amiben otthagytad mondjuk a Rivfadert. Gitárok kicsit háttérbe szorulnak, ennek ellenére tudjuk, hogy nélkülük semmit sem érne az egész. Némi humppa, majd elérünk a breakdownhoz, ami még az előzőknél is drámaibbra sikeredett: most együtt szól minden hangszer, talán még több is, mint amennyit eddig együtt hallhattunk tőlük. A legjobb az egészben azonban, ahogy Katla átadja az éjfél teremtményének szavait, ki vért és tüzet követel népének - egyébként erre a számra teljesül ki talán a legjobban a trollscream. Ezek után érkezik egy nagyon komplex rész: őrült duplázás, darálás mellett fennkölt szintetizátor, majd Wilska zengése, minek nagyjából hasonló szövegét Katla ismétli meg saját, karcos hangján. Aztán a fokozás fokozása, ami felteszi a koronát az album fejére: a Midnattens Widunder harmonikaszólója - melyet egy Helga nevű vendégzenésznek köszönhetünk -, egy olyan dolog, amire halálomon túl is emlékezni fogok. Aztán visszatérünk az alap verséhez, majd ismét breakdown, Katla és Wilska pedig most sikerrel nyomatékosítja bennünk: a kereszténység szennye negatív dolog. Megérdemli a címadóságot.

8. Segersång
Igazi győzedelmi dal, ez hangzásából is észrevehető - plusz ezt jelenti a címe. Magasztos szintirohama után az első - rendkívül hosszú - szövegi egység végével átcsapunk egy időre a humppába, majd a gitárok kapnak némi szerepet, tulajdonképpen szólót, ami egyébként nem jellemző a Finntroll számokra, mégis, a győzelem megérdemelt ennyit a zeneszerzőktől. Aztán belassulunk, majd jön az album végső leszámolása, ami azonban újabb csatákat ígér.

9. Svampfest
Instrumentális darab a gombaünnepségről, tulajdonképpen az album Outro-ja. Ezen azért jobban érződik a szintihangzás, mint az Introban, azonban ez adja meg itt igazán a lágy humppa hangulatát. Kisiklás nélkül vezet ki az albumból, még kicsit játszik is veled, élvezet hallgatni.

Konklúzió: bármelyik zenekar megelégedne egy ilyen debütalbummal, nem véletlen, hogy a trollok majd 20 év után is töretlen népszerűségnek örvendenek napjainkban, ahogy az sem, hogy én 7 év után is ugyanolyan örömmel hallgatom rongyosra ezeket a műveket, mint mikor először találkoztam velük.

Basement score: 81% (érettségi ippeg ötös :v)

5/5 Finntroll

2017\03\14

Green Day - Kerplunk

Az első album utóélete egészen érdekes alakult ugyanis nem sokkal később a Lookout! kiadó újra kiadta az albumot, kiegészítve a banda korábbi kislemezeivel, amik a korai független időkből maradt fent. Közben kikerült kettő újabb kis lemez is És megkezdődtek a második album munkálatai is '92-ben. Mind ezek előtt a tagok közt is mozgolódás volt, eleinte csak plusz egy főként csatlakozott dobosnak Tré Cool. A korábbi dobos Kiffmeyer készségesen beletörődött abba, hogy társa jobb a szakmában így önként távozott a bandából '90-ben.

kerplunk.jpgAz album megjelenése 1992 decemberében volt esedékes. 50,000 darabot adtak el belőle és a kritika nagyon szerette. A maga műfajában jó az amit a banda csinál és el is ismerik egy 19 éves zenésznek mi másra lenne szüksége?
Őszintén szólva elismerendő, hogy az album, mint vér veterán punk lemez abszolút megállja a helyét egy két kivételtől eltekintve. az ami miatt mégis ilyen alacsony az értékelése, hogy egyrészt nem vagyok a műfaj szerelmese, másrészt, ha maguk a dalok magunkban jók, összegészében az album elég monoton és unalmas tud lenni. A dobos váltás, ilyen szempontból jót tett a csapatnak, mert a korábbiakra jellemző ritmus itt már színezve van és így nehezebb megunni. Kiemelendők:

young_official_gd.jpg

2000 Light Years Away - Igazság szerint az album nagy része ehhez hasonló tételekből áll. A figyelem fenntartását, már az újdonság ereje sem segíti, mint tette azt az első album esetén. Illetve rá játszik az a tény is, hogy az egész lényegesen hosszabb. Magában a dal jó és szerethető, és itt szerintem az ember azokat a dalokat fogja megszeretni, amiket előbb hall.

Dominated Love Slave - Ez a szám van annyira elborult, mint a címe. Csak míg a címén nevetünk egy jót, addig a dal közel hallgathatatlan. Ez a punk-country egyveleg szerintem kegyetlen, humorosnak szánt, de nem szerethető, pedig nem hosszú. Mazoistáknak ajánlom!

No One Knows - Kellemes, kicsivel lassabb, nyugodtabb, relaxálós dal. Az egyszínűségből, jól és jókor szakít ki! Lírikus szerethető, tudom ajánlani.

hamburg.jpg

My Generation - Nem ennek semmi köze a Limp Bizkithez! Itt igazából az zavart, hogy a refrén gyakorlatilag minden második sor. Ami elképesztően idegesíti. Ezt leszámítva mind technikailag, mind pedig hangulatban egy nagyon király dal!

Már repetitívnek érzem leírni, hogy repetitív az album (ez mennyire költői!) Műfaj kedvelői találhatnak örömöt a lemezben. Akik egy kis ínyencségre vállnak tegyenek vele egy próbát, ha nem is tetszik, legalább ilyet is hallottál. Továbbra is érdekes látni, honnan jutott el ide a banda... A messiás már az ajtón kopogtat...

Basement Score: 48%

Green Day 5/3