ZenePince

2017\09\17

Hollywood Undead - American Tragedy

Egy meglehetősen sikeres első album után a hatos egy közös turnéra ment az Avenged Sevenfold-dal. Ezek után vissza a piszkos munkához. A követező lemez munkálatai közben egy kis nézeteltérés alakult ki a Deuce-szal, amelynek következtében kikerült a bandától. A banda egy régi barátját kérték meg, hogy töltse ki az űrt. A Lorene Drive hangja Daniel Murillo (Danny) szívesen vette a felkérést. Neki is álltak a folytatásnak, ennek köszönhetően pedig, az elkövetkezőben részesei lehetünk az Amerikai Tragédiának. A kiadással kis gond adódott és egy hónapot csúszott a megjelenés, míg végül 2011 április 5-ére teljes egészében vált elérhetővé. Ezt itt a második Hollywood Undead stúdióalbum.

american_tragedy.jpg

Ezúttal 14 dalt kaptunk, amelyik életünkből majdnem 50 percet is képes elvenni. Egy nagyon jelentős előre lépésen ment át a csapat. Sok mindent megváltoztattak a hozzáállásukban, úgy hogy ezzel nem veszett el az esszenciájuk. Ez már önmagában egy hatalmas dolog. Azzal, hogy kevesebb a kiabálás, a tag-elés, a csajozás és a bitch szóhasználat (Nem vesztek ki teljesen csak mérsékelve lettek.) egy olyan ember számára, aki értéket keres, meglehetősen kecsegtetően hangzik. A változások tényétől az album alapvető minősége nem ugrik meg, csak az érdeklődés attól aki leül elé. A zenei felépítés maradt a régi, az alap tekintetében és a vokáléban is. Ahol még komoly előrelépést tett a Hollywood Undead az a szöveg írás. Minden egyes dalnak van valami közlendője. Vannak sablonos életigazságok, őszinte történetek és óva intő üzenetek. A számok hoznak egy erős minőséget és stabilan tartják is. Kiemelendők:

Been to Hell – Megidéződik a nyitány. Csak ezúttal a refrénnél egy másmilyen tónus szólal fel. Danny úgy mutatkozik be a bandában (fact: az első megjelent single-ön hallhattuk először, ami meg a Hear Me Now volt, de mindegy is), mint ahogy a banda mutatkozott be pár évvel ezelőtt. Jelentős fejlődés azonban megfigyelhető a sorok között. A dalban ismerősek lehetnek az Undead egyes pillanatai, amivel alapvető probléma nincs, mivel meg van a maga karakteressége, már csak a gondolat foszlányokból és egy-két jól eltalált metaforából kiindulva is.

Comin in Hot – Mint mondtam a változtatások ugyan drasztikusak de nem véglegesek. Ezen a korongon ugyan nem a csajozás kapja meg a túlsúlyt de egy (két) dal erejéig azért jelen van. Én azt mondom, hogy ebben a formában nincs vele gond, mert egy hangulatos dalról beszélünk, amiben azért el lehet csípni egy két szemtelen és idézhető sort. De az egészet tekintve nem egy kiemelkedő alkotás.

Glory – Egy nyugtató felvezető után megszólalnak a hangszerek és elfog az az érzés, ami miatt úgy döntöttem, hogy nem Rapid Pincében tálalom a bandát. Egy üdítő rockzenei alap amire belép J3T rapje és én otthon érzem magam. Ez a fajta erős alappal ellátott komoly rapszöveg amiért én azt mondom megéri követni bandát. Hamisítatlan rap-rock!

danny.jpg

Bullet – Elképzeltétek már valaha, hogy milyen egy tündérmese gyerekeknek, ami láncfűrészes gyilkosokkal, összetört álmokkal és cseppet sem kielégítő és egyenesen depresszióba taszító befejezéssel bír? Na valami ilyesmi a Bullet csak zenében. Alapvetően egy kellemes és vidám hangulatú nóta, aminek gyerekdalra hasonlító felépítése van. Mind ehhez hozzátesz az a kis zabálnivaló csöppség aki a végén énekel. De ha egy rövid metszetet ejtünk a baloldalon a gyomorszájnál, akkor láthatjuk, hogy a máj cseppet sincs ép állapotban. A szöveget ugyanis, ha vizsgáljuk láthatjuk, hogy a tömény és életeket tönkretevő alkoholizmus a fő fonál, amit csonka testrészek is öveznek. Elképesztő ez a groteszk egyveleg, de működik. Nagyon sok ember kedvencének vallja a dalt, talán azért mert két irányból lehet vizsgálni és mind a napsütéshez, mind pedig az esőhöz jól passzol.

Tendencies - Kis elektromos felvezetés kezdődő dob és jönnek is a rap verzék. Ismét egy erős rap-rock dal, ahol a refrén csak úgy be robban. Ezt fűszerezi a harmadik versszak ismétlései és kántálásai. Borzasztó erős hangulata és stílusa van. 

Azt a fajta magával ragadó hangulatát és egyedi stílusát mindenféle változtatás mellett képes volt megtartani és továbbra is szórakoztató, amit csinálnak. Bár sokkal sötétebb és/vagy mélyebb a mondanivalót kaptak egyes dalok mégis így sokkal kellemesebb. Tagadhatatlan és utánozhatatlan Hollywood Undead munka.

Basement Score: 76%

5/4 Hollywood Undead

2017\09\11

Arch Enemy - Will to Power

Pár napja jelent meg, a svéd metál banda az Arch Enemy tizedik stúdiómunkája. A banda nagy múltra tekint vissza és a blog fennállásában szerepet játszik (hogy mást ne mondjak, az első százalékos értékelés a Black Earth cikkben tűnik fel). A 2014-es War Eternal album óta nem sokat pihentek, ugyanis az észak amerikai turné közben az egyik szólógitárosuk (Nick Cordle) elhagyta a bandát. A rajongókat nem akarták cserben hagyni, azért a fennmaradt koncerteken csatlakozott hozzájuk Michael Amott testvére, a korábbi banda tag Christopher Amott. 2014 végén bejelentették, hogy ki lesz az, aki végül betölti a kiüresedett posztot, és a választás a korább Nevermore formációban tevékeny gitáros Jeff Loomis-ra esett.
will_to_power.jpgEzt követően kiadták a Stolen Life EP-t, ami tartalmazta a Stolen Life c. dal újra rögzített verzióját. Ez volt Jeff debütálása. Ezen kívül három feldolgozást és öt demót tartalmaz. A demók érdekessége, hogy ezek a War Eternal néhány számának, olyan demója, ahol még a korábbi énekes Angela hallható. Akit érdekel és szereti az Arch Enemy munkásságát érdemes adni neki egy esélyt.

black_earth.jpgA következő évben (2016) a banda egy fontos mérföldkőhöz érkezett, ugyanis első stúdiólemezük ebben az éveben lett húsz éves. Ezt megünnepelve kapott a lemez egy újrakiadást, ahol a dalok mellett helyet kaptak 97-es koncert felvételeket Japánból. De ezzel nem ért véget az ünneplés, ugyanis a banda eredeti tagjai, beleértve az azóta kilépett Christopher Amott-ot és Jonah  Liiva-t, valamint a jelenleg is aktív Michael Amott, Sharlee D'Angelo és Daniel Erlandsson összeálltak és Black Earth névvel koncerteztek. Ez csak egy mellékprojekt volt, aminek a keretein belül az Arch Enemy első három korongjának dalait hallhatta újra élőben a nagyérdemű.

Ezt követően pedig következett a szakma kreatív folyamata, immáron tizedik alkalommal vagyis a dalírás és a lemezkészítés. 2016 nyarán jelentették be, hogy az új lemez munkálatai megkezdődtek, de a kiadásig több mint egy év telt el. Az időközben Will to Power címre keresztelt munka szeptember nyolcadikán látott napvilágot. Ezt a megjelenést pedig egy év elején kiadott koncert DVD előzte meg. De akkor jöjjön, aminek jönnie kell, Will to Power:
Az első furcsa dolog, ami meglepett az album kapcsán, hogy a zeneszerzési folyamatból, Loomis kimaradt. Ez azért érdekes, mert egyrészt ő korábbi munkái kapcsán bizonyított, hogy egy méltán elismert zeneszerző. Michael nyilatkozta, hogy más arculatot akar adni ennek az albumnak, egy a korábbiaktól eltérőt. Szerintem ebben a segítségükre lehetett volna Jeff. Bár azt is megértem, hogy mint új tag ismerkedjen a bandával és majd később kap egy picivel több szabadságot.
A Will to Power tizenkét új szerzeményt vonultat fel, melyből kettő előzetesen megjelent, kettő pedig instrumentális. Egyet biztosan állíthatok. Az új arculatot sikerült megvalósítani. Ehhez mindent bevetettek. Minimálisan visszavettek a gitárból (továbbra is több a szóló, mint a dal, ez egy Arch Enemy album). Használtak több számhoz billentyűs hangszert is, valamint Alissa is érzékelhetően mélyebb hangszínben van. Kiemelendők:

jeff_loomis.jpg

Set Flame to the Night - A szokásos módon egy rövid instrumentális felvezetéssel kezdenek. A gitár mögött, a háttérben szirénázást hallani, továbbá rádió bejelentkezéseket. Érdekes és hangulatos, jól felépített egy perc, ami kellően megalapozza a hangulatunkat a következő háromnegyed órához.

The Race - A felvezetést követően jutunk el a The Race-ig. A The Race egy ízig-vérig düh alapú metál szerzemény. A banda kezdeti hangzásához hasonlít. A felénél egy breakdown-nal kicsit változtatnak a dal alap motívumain, de végig koherens és szórakoztató. Aki pedig a mélységét keresi a számnak, annak tartogat meglepetést a szöveg.

the_world_is_yours.jpg

The World is Yours - Ez volt az első megjelent single az albumról és ez a szám született meg először. A War Eternal-lal turnézott még a banda, amikor megfogant az első verziója a The World is Yoursnak. Azóta apró finomításokon ment keresztül és most teljes valójában hallható. A szám egy metál himnusznak készült, valaminek, ami szélesebb körben is el tud terjedni, de megtartja a jellegzetességeit a csapatnak. Egy korrekt Arch Enemy dal, ami engem elsőre nem tudott lenyűgözni. A lemezt tűkön ülve vártam, de valahogy ezt én önmagában keveslettem. A szöveg rettentő egyszerű, ami annyit szeretne átadni, hogy akarattal bármit el lehet érni. Ezzel önmagában nincsen baj. Szép üzenet egy tehetséges gárdától, de én ennél egy fokkal nagyobb mélységet vártam. A teljes lemezt végighallgatva nem lóg ki a sorból, csak én mást keresek a zenéjükben.

The Eagles Flies Alone - A második megjelent szerzemény egy rövid felvezetéssel kezd, ami után a dal alapja szól. Valamivel lassabb, mint bármi amit eddig hallottunk. Az alap motívuma, amire a szöveget írták a sas és szabadság szimbolika. Szerintem sokkal kifejezőbb. A refrén nálam nagyon működik a vokál nélküli részek gyönyörűek. Egy újdonság, hogy megjelenik a hátérvokálban egy valamivel tisztább ének hang. Eleinte furcsa volt, de annyira jól illik a dalhoz és olyan jól egészíti ki, és mindösszesen két sor erejéig tart. Korábban is volt más tiszta ének egyes dalokban például a Dehumanization-nél Micheal-ék, de jelen esetben Alissát hallhatjuk.

Reason to Believe - El is érkeztünk a korong feléhez és ezzel a legizgalmasabb trackhez is. A banda fennállása óta most először készült el egy ballada az Arch Enemy zászlói alatt. Ami lassú lírikus tételeket eddig egy rövid átvezetőben hallhattunk, most szövegezve egy teljes értékű számban kapjuk meg. Már önmagában a Reson to Believe születése is megér egy misét. Michael épp családi hétvégét tartott és öccsével Christopher-rel játszottak csak úgy magunknak és eközben a céltalan zenélésben megalkották a fő gitármotívumokat ehhez a számhoz. De, hogy a lírikus ballada pontosan mivel jár(hat)? Úgy van, tiszta énekhanggal! Alissa belépésével ez folyamatosan ott volt a levegőben, hogy vajon most akkor fog e tisztán énekelni. 2014-ben azt mondták, hogy erre egyelőre nem látnak esélyt, mert nem tudják összehangolni az egyébkénti hangzással. Mostanra megtalálták azt, hogy szerintük miként kaphat helyet. Kérdezhetitek, hogy miért kell ezen rugózni, ének és akkor mi van? Nyilván a bandák változnak a zenéjük változik és egyetlen egy számról van szó ez még így belefér, de mégis. De én jelen esetben ezt nem érzem. A szám amit írtak egyébként fantasztikus, Alissa iszonyatosan tehetséges. Csak szerintem sem az albumon sem pedig mint Arch Enemy nem állja meg a helyét.

first_day_in_hell.jpg

First Day in Hell - A személyes kedvencem az albumról. Sokkal inkább fókuszál a szövegre, mintsem a zenei részére a számnak, ami azért működik tökéletesen, mert Alissa egy zseniális történetet kerített az alaphoz. Elmondása szerint a szöveget a nagyszüleinek a történetei ihlették. A refrén egy koncepciós dalnál mindig egy érdekes dolog. Itt például rövid és nem is igazán különül el az alapvető ívtől, hanem belesimul. 

Saturnine - Az előző dal hangulatát, és azt a képet amit lefest megragadva alkották meg a második instrumentális tracket. Monumentális, de mégis szenvedést és fájdalmat közöl. A címe is egyébként a First Day in Hell szövegéből lett kiragadva. Itt kap lényegesen fontosabb szerepet a billentyűs hangszer (már korábban is feltűnik, de itt a legintenzívebb). A billentyűk mögött Jens Johansson a szintén svéd származású zenész, aki többek között például Dio mellett tevékenykedett.

Dream of Retribution - Egy progresszív hat perchez érkeztünk, ami kicsit csapongónak hat hangulatában, de ez tudatosan van így felépítve. Ami először furcsának és zavarónak tűnik, amiatt később állva tapsolok. Itt szintén közreműködik Jens és megint jól egészíti ki a hangzásvilágot. Ez a progresszívabb stílus, ezzel a komplex hangzással meglepően jól áll nekik. Ilyen jöhet még a későbbiekben.

A Fight I Must Win - Ami legelőször szembe (fülbe) tűnik, az a vonós kíséret. Mike ismét felvette a kapcsolatot, azzal a svéd komolyzene társulattal, akik már a War Eternalnál is segítségükre voltak. Egy fokkal egyszerűbb szám, mint az előzőek. Zeneileg is kevesebbet markol, de azt szorítja, mondanivalóban is sokkal közérthetőbb. Az egész önmagában korrekt. Egy hosszabb melódia, amit a klasszikus hangszerek jelenléte emel ki, illetve hogy mennyire jó ötlet volt ezt lezárásnak berakni, mert annak elképesztő. A végén a vokál abba marad, a gitár és a dob elhalkul és már csak a hegedűk utolsó hangjait halljuk, ami azután, hogy lezárják az utazást, még hagy egy kis fényt és egy pillanatra visszanéz. Remekül alapozza meg a vége azt, hogy utána újra akard hallani a lemezt.

as_the_stages_burn.jpg

Mit is mondhatnék még... az idei Arch Enemy albummal kapcsolatban voltak aggályaim, de összességében egy kellemes élmény volt. Voltak jobb és gyengébb pillanatai, de ez már csak ilyen. Loomis megállja a helyét, mint új szólógitáros. Az egész lemez kapott egy új arculatot, amin belül minden szám is kapott egyediséget. Metál rajongóknak tudom ajánlani, a banda rajongói jó esetben már hallották már, ha meg nem, tegyenek vele egy próbát, megéri.

Basement Score: 74%

5/4 Arch Enemy

2017\09\08

Depresszió - Tiszta Erőből

Elérkezett ez a pillanat is. Ha jól tudom a blog történelmében először lesz szó magyar bandáról klasszikus cikk formában. Esett szó ilyen-olyan bandákról egy koncert keretein belül, vagy egy kis beszámoló egy feldolgozás lemez kapcsán, de úgy, hogy végig megyünk az alakulástól napjainkig. Ilyen célra mi más lehetne megfelelőbb alany, mint a hazai rockzene egyik legnépszerűbb alakja, akik ráadásul idén még új lemezt is adnak ki (nem, nem a Leadner Kills...) a Depresszió!

2000.jpg

A Depresszió zenekart 1999-ben alakította Halász Ferenc (énekes és szólógitáros); Nagy Dávid (dobos); Reichert Roland (basszusgitáros). Az év végén csatlakozott hozzájuk Hartmann Ádám (gitáros) és így állt össze az első formáció. A banda egyébként egy 2000-es koncerttől datálja az indulását és nem a '99-es összeállástól. Első nagylemezüket 2000 augusztusában már rögzítették is és még ebben az éven piacra dobták. Ez volt a Tiszta Erőből.

A lemez hossza nincs háromnegyed óra és tizenkét dalt vonultat fel. Előismeretem az albumról igazából a záró dal volt, illetve maga az előadó. Hard Rocknál valamivel erősebb valamit, itt-ott hörgési kísérletet is tesz Feri. A szövegek legtöbbje nagyon okos és maguk a rímek is jól működnek. A rockzene pecsétjét magán viseli, azaz, hogy minimális politikai, sokkal inkább társadalmi problémákra világít rá és azokról panaszkodik. Egy dolog van ami az élményt rontani tudja, az a kidolgozatlanság, illetve a felvételek minősége. Nyilván ez kevésbé a banda hibája, és egy első lemezes csapatnál ezt el lehet tekinteni. Valamint Feri sem igazán találta még meg a hangját (mármint azt ami később a bandát jellemzi). De az egyéb hangszerelés kellően változatosan és kreatívan van kivitelezve. Kiemelendők:

Annyi Év Után - Egy kis zenei felvezetés, minimálisan komplikált dobbal, majd egy rövid átkötés és már a valódi alapot halljuk. Hangszeres részekkel tördelt verzék és egy sokatmondó refrén, ami remek példája a bevezetőben felvetettekkel. Miszerint a rock a lázadás eszköze és az aktuális társadalmi rendszer hibáiról szól. Rövid három perc, aminek a végén hallhatjuk az ordítást....

Tagadás - A felépítésében hasonló az előző trackhez. Itt egy kicsit talán tovább mennek zeneileg, illetve a vokálban is van egy ilyen gyorsabb rész, ami szerintem nem működik, egyszerűen szükségtelen volt. A mondani való ismét erősre sikerült. Ami miatt mégis talán megér egy meghallgatást, azért, mert a szám második felében valami hasonlóval próbálkozik Feri, mint amit a Life is Peachy album nyitányában hallhattunk 4 éve.

Föld - Madárcsicsergés, majom vinnyogás, oroszlán bömbölés és sok más biztató hanggal indít a dal. Felbukkan a lábdob, majd a gitár és valaki, aki fájdalmat érez, mert nagyon szívja a fogát. Megkezdődik a teli torokból való üvöltés. Meg van a maga bája, meg lehet ezt is szeretni, nekem személy szerint nem szívem csücske ez a fajta hangképzés, de azt el kell ismernem, hogy ez a dal nagyon állat. A természet és az emberi élet kapcsolat csak egy dolog. De úgy van felépítve az egyébként öt perces tétel, hogy ez egyre izgalmasabb legyen.

tiszta_erobol.jpg

Sokkold a Rendszert - Akik ismerik a banda munkásságát valószínűleg belefutottak ebbe a dalba is. A legismertebbek egyike. Ütős dobbal és egy lírikusabb gitárral nyitja meg a bulit. Zeneileg is érett, a szövegről nem is beszélve. Az már részlet kérdés, hogy azóta mennyi újradolgozása és újrakeverése készült (például a Nincs Jobb Kor válogatás verziója). 

Por és Hamu - Szívemnek kedves dobszólóval indít a zárótrack, amihez először a basszusgitár lép be. Egy egyre fokozódó indulattal és energiával épül a verze, ami után a refrén egy nyers ítélet. Személy szerint az egyik kedvenc számom a lemezről. Mind a refrén hangulata és hát a hangszerelés, gitárszólóstul és mindenestül. Bár az ordítás itt is elég érdekes, de mivel nem az egész dalon ível át csak a végén kapunk belőle, így ezzel ki tudtam egyezni.

Kezdetnek teljesen rendben van az album. Kicsit még csiszolgatják a saját stílusukat és minden nagyon jó lesz. Ami még egy kicsit nehezítette a dogokat, hogy ugyan maguk a dalok tök jók, de nekem kicsit sok volt egyszerre. Kicsit monotonná vált az album a végére, úgy hogy egy meglepően jó zárást kapunk.

Basement Score: 65%

Depresszió 5/4

2017\09\04

Finntroll - Ur Jordens Djup

Nos, a kis kitérő után vissza is térünk a gyökerekhez - azonban ez nem csak rám vonatkozik, hanem valamelyest kedvenc trolljaink felállására is. Miről is beszélek? Vegyük fel a fonalat a Nattfödd album kiadásánál: az új énekessel, Wilska-val felvett album minden elődjénél nagyobb karriert futott/fut be, eladások és turnék terén is. A szövegek ekkor javarészt az akkori énekes fejében születtek meg, a korábbi énekes-dalszövegíró Katla nem kapott érdemi szerepet az album készítésében, a zeneírás fő motorja pedig a billentyűs Trollhorn volt. Azonban 2005-ben és 2006 elején jelentős változások következtek be a horda életében: egyrészt a zenekarból kivált Trollhorn, hogy egyéb projektjeire jobban koncentráhasson - helyére fiatal tanítványát, Aleksi Virta-t hívta meg a billentyűk mögé, Ő maga pedig zeneszerzőként, producerként, és interjú alanyként azóta is szerves része a bandának - Tapio Wilska-t pedig személyes okokra hivatkozva turné közben kirúgták a zenekarból. Így történhetett meg, hogy az akkor mindössze 24 éves Mathias "Vreth" Lillmans lett a kilenc éves, Wacken Open Air nagyszínpados fellépésre készülő Finntroll énekese. A korai koncertfelvételeken látható az akkor még süldőtroll Vreth megszeppentsége, azonban mire 2006 októberében elérkezett a negyedik teljes album felvételeinek ideje, a hörgésbe egész jól belejött - ami persze mindkét korábbi énekes technikájától különbözött, és ezen albumon egy jóval mélyebb hangzást kölcsönzött az eredménynek - ellenben hiába a koncertekkel járó mértéktelen alkoholfogyasztás, elméjének nyelve nem eredt meg kellőképpen, így a dalszövegek megírására az egyetlen élő alapító, Jan "Katla" Jämsen lett felkérve, melynek köszönhetően  újra határozottan előkerült a Rivfader-saga, viszont a szövegek témái már nem maradtak meg csak a pogány-keresztény ellentét szintjén, hanem még tovább hatolt a természet erejével foglalkozó gondolatok erdejébe is. Mit eredményeztek a változások a számok megszólalása terén? Íme saját válaszom szemléltetéssel: 

1. Gryning 

Szerencsére kaptunk intrót most is, háttérbeli mocsárzajjal, trollmorgással, hörgéssel, és a technikával egyre javuló szintiorkesztralitásnak köszönhetően valamelyik Harry Potter mozi OST-jébből szöktetett hangulattal, hangzással. Nagyon jól építkezik a pöffeteggomba fellegévvel itatott trillázásból egészen a legmélyebb fúvósokkig és minden eddiginél erőszakosabb dobokig, hogy aztán ugyanezt a sort megismételve eljöjjön a valódi Hajnal.

2. Sång 

Blastbeatek, basszusvihar, a pengetők hosszútávú, egyre hangosodó futtatása a húrokon, majd Vreth első Finntroll-felvételes "beéneklése" indítja el a nagyjából negyvenperces metaldömpinget. Kapunk még itt egy igazán kifejező "UAH"-t is az új fiútól - amit megnevezhetetlensége ellenére mindig is imádtam -  kicsivel gyorsabb pergetést, darálást, majd egy egyszerű, de nagyszerű riffet, amit, ha hasonlítgatni akarunk az előtte szólóval, nem kell sokat várnunk, hiszen az első verze részeként pont ez tér vissza. Vreth hangja ugyan teljesen befogadható egy metalhead fülének, mint említettem, eltér a korábban a zenekarnál hallható technikáktól, így nem tartom taglalandónak a tényt, hogy új hatást kölcsönöz az akkori Finntroll műveknek. Éneke olyan időkbe kalauzol minket, ahol az ember még csak tengődött, és a természet nevében mindent a trollok népe irányított, a tudást pedig a rúnákba rejtették. A továbbiakban nem kis bólogatásra ad alapot a felső húrokon játszott Skrymer varázslat, miközben szorgosan kapjuk a blacket a ritmusrészlegtől, az időnként kivehető nimfakórus pedig magasztos hatást sűrít be az amúgy is sokszínűen megszólaló hangok közé. A második verze nem sokban különbözik az elsőtől, viszont amibe innen vezet, azt öröm hallgatni: a legnagyobb nyugodtsággal elmondható, hogy a szám nem ismétli magát végletekig, és a dobok rövid ideig tartó kiemelésével, majd Vreth dühös óbégatásával átlépünk egy lassabb riffbe, amit egy sortörés nélküli verze követ. Ezután kis szimfónikus hangzású szintijátékkal elérkezünk a "refrénekhez" (szöveg terén egyedül ez a rész ismétlődik, egyszer), amiben még sorban megjelenő hörgéstechnikaváltás is megjelenik, valamint amik közt az ismét dobra épülő résznél dallam terén hallhatunk egy kis humppa szintit is, és egy kis háttérkórust is kaphatunk, csatakiálltásokkal. A zenének keretet adva az első hangok zárják végül a dalt. 

3. Korpens Saga 

A banjo megadja a hangot, majd egy kis Beast Dominator felvezetés után kicsit többet kapunk abból a kórusból: örömmel nyugtázom, hogy nem hívtak meg power metal zenekart, kellően trollosan hangzik még ez is, pedig viszonylag tiszta. A kezdő sorok a továbbra is a régi időkre tekintenek vissza: Rivfader maga dicsőíti egykori seregét, kik most téli álmukat alusszák a keresztény pestis idején. Vreth a kórus dallamára folytatja a történetet azzal, mikor ezeket a bestiákat a boszorkány leghatalmasabb átka felélesztette, hogy a harcban elesettek testén élhessen: ez az átok nem más, mint a háború. Mindeközben a szintik viszik tovább a banjo hangzását, és idővel Trollhorn és Virta megajándékoz minket egy humppás dallammal, gitárakkordozás és Beast Dominator közepes iramú játékának kíséretében. A második verze kicsivel pihenősebb, de csak azért, hogy kellő módon robbanjon a dupla scream, ami után igazi folk black darával futunk bele a megszakíthatatlan, tüdőgyilkos svéd hadarásba, aminél nem csak az énekes légző és hangképzőszervei sérülhetnek, hanem a zenészek végtagjai, valamint a hallgatóság bokája, ha lefosásra kerül önmaguk által. Az utolsó fél percben már nagyon nehéz nem táncra perdülni - ha nem akartok mindenféle retorziókon átesni, ne órán/előadáson/komoly melóhelyen hallgassátok! 

4. Nedgång 

Jellegzetes folk black dara, rézfúvós effekt és erős csatakiáltás jellemzi az első húsz másodpercet, melyeket remek időzítéssel elsütött nyújtások díszítenek. Ezt követően egy dark ambient szakaszba érkezünk, ami Vreth narrációjával vezet minket a Hanyatlás ködjébe, melynek súlya alatt újjászületik a háború, hogy harminc nap, harminc éjjen át kapaszkodjon a Föld magjáig, ahol az igazság vár rá. Ezután az első verzére a bevezető riff lassított verzióját kapjuk, szinti részéről az album korábbi pontjain már hallható fantasy-like csengés-bongást, valamint a narráció szövegét immár scream formájában - mindez egy nagyon is fülbemászó összességet alkot, nem véletlen hogy a zenekar második hivatalos videoklipje ehhez a számhoz készült. A második és harmadik verze egymástól nem különbözik, a szöveget félretéve. Ami még plusznak mondható, az utánuk következő kórus, valamint Vreth hangtúrái. A téma ellenére könnyen emészthető darab, így ismertség terén szerintem bőven besorolható a TOP 10 Finntroll művek közé. 

5. Ur Djupet 

Mély fúvósok és akusztikus gitárok indítják a lényegi címadó dalt, ami már eleve sejteti, hogy egy lassabb tételre számíthatunk, amit a belépő elektromos gitárok, és a dobok is megerősítenek. A szintidallam ismét magával ragad, ha a lassú és középgyors tempóval dolgozó Beast Dominator és az darázsrajt idéző akkordjáték a gitárok részéről nem lenne elég ehhez. Jó pontnak indul az elektromos hangszerek lecsendesedésével érkező félakusztikus szakasz - ilyenekből indult az első két albumon az általam igen csak preferált Finntroll-lassúzás, narrálással, tiszta énekkel -, azonban itt csak pár másodpercnyi szerepet kap, hamar visszakiabálja Vreth metalba a dalt, hogy kis idő után visszatérjünk az alap szintidallamhoz, és a végére amolyan összefoglalóként minden - az elmúlt négy és fél percben - felcsendülő hangzás újra eljut hozzánk. Bár nem a legerősebb tétel a lemezről, igazi folk black szám, és a Nedgång valódi folytatásaként témájával megérdemli a címadóságot. 

6.  Slagbröder 

Hosszú percek óta az első szám, ami metallal indít: a szaggatottan megszólaltatott mély gitárok közé ismét a Harry Potter feelingű szintihangzás ékelődik be, ami megmarad az első verzére is, ahol már a pengetésszám is megduplázódik, a leütésekkel egyetemben. Az első sorok hangzása némileg eltér az előzőktől, Vreth itt egy minden eddiginél több nyálat igénylő technikát használ a vokálokhoz. Hamar visszatérünk azonban a megszokotthoz, és a gitárok időnkénti kiemelésétől eltekintve a következő két és fél percben minden hangszer zúzásra sarkalja a hallgatót. Nem is véletlen a balhézhatnék érzete, a mű a háború fivéreiről, a hollókról szól, mely valamilyen részről a kapzsiság jelképe, saját értelmezésem szerint. 
Azonban a széttépett húrok, rommá püfölt dobok és billentyűk mellett feltűnnek furcsaságok, kezdve a második perc végén hallható tiszta vokállal, ami előfutára a harmadik perc utolsó negyedében hallható teljes tiszta verzének, melyet egy újabb lassítás előz meg - az előző dalban hiányolt lassúzás félig bepótolódik itt a zenészek, és a forrásaimban 
meg nem nevezett énekes által. Nem marad el ezután a szétverés, igazi folk blackerekként a zenekar egyetlen tagja sem kíméli magát a hátralevő másfél percben egy pillanat erejéig sem.
Mindenképpen megérdemli a hallgatást.

7. En Mäktig Här

Igazi trollkocsma hangulatba varázsol minket a hetedik track a billentyűsök különböző effektjeivel és Vreth részeges monológjával - illuminált karaktere azon momentumot meséli el körének, amikor a hordájához csatlakozott. A kezdeti dallam átkerül a torzított hangzásra is, és a dobok is ragaszkodnak az eredeti tempóhoz, sőt, a dal felénél még vissza is kapjuk az intro atmoszféráját, majd kis zúzós technikázás után az album talán legemlékezesebb dallama csendül fel a szintik által, melynek köszönhetően koncerteken senki sem tud megálljt parancsolni a lábának - ennek a bulis hangulatnak apropójaként, ha Finnországban divat lenne single-öket kiadni, ez biztos piacra került volna önállóan is. 

8. Ormhäxan 

Eljött az ideje egy újabb Beast Dominator bemutatónak, mely nagyjából tizenöt másodperc erejéig képes elnyomni a megalkuvást nem tűrő gitárokat, aminek húzó ereje a vokálokra is jótékonyan hat - minden százszázalékos összhangban van egymással, ahogy ezt már megszokhattuk, és az is megjegyzendő, hogy hangzás terén talán ez a szám áll a legközelebb az előző album világához: ha nem Vreth hangját hallanánk, még azt is hihetnénk, hogy valami hiba folytán átcsöppentünk a Nattföddre. Ez azonban koránt sincs így, és Vreth ismét megmutatja nekünk képességeinek meglehetősen széles skáláját, valamint gitár részről is kapunk egy szép montázst Skrymer jóvoltából - ugyan a Finntroll számok nem a szólókról, és a lehengerlő gitártechnikáról híresek, ez a darab megmutatja a szólógitáros tekerő oldalát is. A bevezetőben említett naturalizmus itt is jelen van szöveg terén, témája a kígyó képében érkező halál, és az azt felvezető szenvedés. 
Sok ember kedvencévé válhat, azonban sajnos az albumot népszerűsítő turnén kívül nem igazán kerül élőben eljátszásra - sok jó dallal rendelkező bandáknál ez már csak így működik. 

9. Maktens Spira 

Kedvenc humppa intrómmal veszi kezdetét az erő buzogányáról szóló történet, azonban aki ugyanazt várja ettől a tracktől, mint az En Mäktig Härtól, annak megsúgom: nem minden folk black albumon van két kocsmadal. Helyette mire is számítson a hallgatást tervező ember? Ugyan egy rövid akusztikus szekció és egy - valódi! - gitárszóló erejéig megtörik a zúzás, de ezen kívül nem vár más a hallgatóra, mint megállíthatatlan darálás gitár részről, őrült duplázás, valamint egy himnikus szintidallam. Igen, ez hamisíthatatlan Finntroll! 
Visszatérve a fentebb említett szólóra - az albumon két személy vendégeskedett: szinte minden számban Petri Eskelinnen biztosította az öblös trollordításokat (Ő már korábban is operált a zenekarnál, énekesi poszton 2002-ben többször is helyettesítette Katlat), valamint ebben a számban Antti "Perish" Eräkangas munkáját dícséri a szólógitárjáték. 

10. Under Två Runor 

Na, ennél a számnál jöttem rá, hogy a telefonomon levő öt évnél régebben letöltött számok nagy részét újra le kell töltenem. Ugyan ez a dal a legsötétebb része a lemeznek, a háttérbeli finom elemek sokat díszítenek rajta, az intró alatt halkan felcsendülő szinti melankóliájától, az akusztikus gitárok tisztaságán át, a háttérbeli bagolyhuhogásig - tehát érdemes a lehető legjobb minőségben beszerezni a jónak ígérkező számokat, nem úgy ahogy én tettem balga fejjel... még jó, hogy nem a saját könyvtáramból elemzek. 
A darab elején a blackes darák és vokálok közé időnként narráció szövődik, ami szám felénél, a szinti utolsóként megszólaló dallama után egy lassú, akusztikus részben teljesedik ki: a darab a trollok királyát minden eddiginél hatalmasabbá tevő két rúnáról mesél, mik az isteneket és a Halált szimbolizálják. 
Ugyan azok számára, akik ismerik a zenekart, akár az én írásaimból, nem okozhat nagy meglepetést a zene és szöveg sötétsége, ez a depresszív black hangzás azért még egy ilyen sok stílusban utazó zenekarnál  is kuriózum, és az újdonság erejével hat, s bár én szívesen hallanék még az album levezetése előtt egy humppásabb számot, meg kell elégednem a melankóliával...

11. Kvällning

...amit az outro tovább is visz. A főleg akusztikus gitárokkal és harmónika hangzásra kalibrált szintikkel dolgozó darab ugyan képvisel minimális horderejű tempót, és viszonylag dallamos is, koránt sem mondható egy derűs műnek, a lehalkításos zárás pedig ehhez hozzá is tesz: nem csak a sötétségtől, és hangszeres részt követő zajoktól érezzük magunkat rosszul, hanem a mardosó hiányérzettől is. Nem gondolnánk, hogy ennek az albumnak így kéne véget érnie. Perceken keresztül csak megy a zúgás, az emberek 70%-a a negyedik percnél leállítja a számot. Komolyan ennyi?

Nem! Ezek a részeg finnek elkezdenek beszélgetni, majd egy perc után felcsendül valami bugyuta középkori piacra illő zene...BÁJOS! A szöveg lényege dióhéjban: egy trolltól mindent - sört, gombát, fivérét - elvett valaki, de se az erdei, sem a barlangi vadak, sem az istenek, sem a trollok nem tudják, ki volt az, ám mikor haragos főszereplőnk sört és húst ígér a besúgónak, a patkányok elárulják neki, hogy minden bűnért a keresztények felelősek, ezért bosszúból az összes templom felgyújtásra kerül. Mindez olyan bohókás előadásmódban jut el fülünkhöz, hogy az egyből kirángatja a kitartó hallgatót az előző két szám feketeségéből... kicsit világosabb feketébe? Nem próbálkozom, színtévesztő vagyok.

Zárásként lejegyezném gondolataimat a tagcserékkel kapcsolatban: Virta érkezése nem sok változást eredményezett, ami egyébként nem von le szorgalmának értékéből, hiszen a stúdiómunkákban önhibáján kívül ekkor még nem sok ponton vett részt, nem úgy az élő performanszok esetében. Sarkalatos pont azonban Vreth berobbanása: borzasztóan nehéz feladatot kapott azzal, hogy fél év közös munka után került stúdióba egy már viszonylag jól összeszokott csapattal, és olyan szövegeket kellett a maga hangjával feldolgoznia, amik nem az Ő víziójából születtek. Ennek ellenére örömmel dícsérhetem képességeit, és ezzel tulajdonképpen az egész albumot is, mely tíz évvel megjelenése után nálam...

Basement score: 88%

5/5 Finntroll

2017\09\03

Koncert: Fatal Error

diakfeszt_logo.jpgA hétvégén került sor az első Diákfesztre. Aki esetleg nem találkozott volna vele, ez egy ingyenes fesztivál a Városligetben, amelyet teljes egészében támogatásokból szerveztek egyetemista és középiskolás arcok. Alapvető célja, hogy a fiatalsághoz közelebb hozza a közélet dolgait, mindezt egy számukra is fogyasztható zenei fesztivál keretein belül. Ezenkívül minden egyes forint ami a fesztivál költségein túl marad azt pedig az Igazgyöngy Alapítványnak adományozzák. A megvalósítás úgy néz ki, hogy a színpadon délutántól estig élőzene megy napközben pedig kint táborozik a Greenpeace, az UNICEF, a Független Diák Parlament egyes képviselői akikkel, hol kötetlenül, hol pedig irányított beszédben lehet egyes témákat végigjárni. A blog szempontjából a zene részét ragadnám ki a fesztiválnak.

dlrm.pngÉn a pénteki napon vettem részt, annak is inkább már az estébe nyúló részén. Kettő banda koncertjét álltam végig, mégpedig a DLRM (Delirium) és a Fatal Error.
Először a körülményekről pár szót. Mivel a helyszín a Napozó rét volt így az egész alapvetően szabadtéri volt. A nézőtéren itt ott kanapék meg matracok. A színpadi felszereltség jó volt, fények, megfelelő hangosítás, szóval minden adott volt egy jó bulihoz.

A két bandáról elöljáróban annyit, hogy a DLRM-et én előtte nem ismertem, míg a Fatal Error-t már élőben is hallottam korábban (itt). A DLRM nyolc óra előtt került színpadra és körülbelül egy órát (talán kicsit többet) zenéltek. A számok teljesen rendben voltak, a közönségbe iszonyatosan jó hangulat volt. A későbbiekben mindenképpen utánanézek a csapat munkájának.

fatal_error.jpg

Aztán pedig felvonult a Fatal Error. A legutóbbi koncerthez képest egy trombitással bővült a bagázs, ami meglepően jól egészítette ki egyes dalok hangzását. Felvonultattak új dalokat is a hamarosan érkező albumról, a régi számok még mindig jól működnek, illetve ismét hallhattuk a Motörhead feldolgozást, ami most is nagyon állat volt. A közönséget elnézve mindenki élvezte a bulit, a banda szintén elégedettnek tűnt. A záró akkordok ismét a káosz és a totális megőrülés jegyében zajlottak, ahogy azt a bandától megszokhatták a rajongók. A koncert után pedig sokáig ott maradt a banda és oda lehetett menni velük beszélgetni. Ismét egy élmény volt őket látni, meg beszélni velük, aztán pedig októberben új lemez!

Fatal Error #KONCERT DLRM

2017\09\01

Hollywood Undead - Swan Songs

Magyarországon a fiatalság körében az egyik legismertebb új keletű álarcos rockbanda kerül most terítékre: Élőholt Hollywood!
2007.jpgA csapat indulása 2005 nyarára datálható, amikor is három ismerős hangszert ragadott és dalt írt. Ők voltak: Jorel Decker (J-Dog), Aron Erlichman (Deuce) és Jeff Phillips (Shady Jeff). A csapat The Kids néven indult és első dalukat a 'Hollywood'-ot MySpace-n tették elérhetővé. Ott tetszett a közönségnek és akkor döntöttek úgy, hogy kicsit komolyabban belevágnak. A további tagok felvétele elmondásuk szerint úgy nézett ki, hogy „Aki a közelben volt és játszott hangszeren, az jöhetett bandatagnak”. Így a bővült társaság újoncai: George Ragan (Johnny 3 Tears), Jordon Terrell (Charlie Scene), Dylan Alvarez (Funny Man) és Matthew Busek (Da Kurlzz). J-Dog repertoárja: szólógitár, basszusgitár és billentyű; Deuce a szóló- és a basszusgitárhoz értett, Shady Jeff is basszusgitáros volt, Da Kurlzz lett a rezidens dobos, valamint Charile Scene csatlakozásával még egy szólógitárossal bővült a csapat. Emellett mindenki vokalista is volt, ki-ki a maga módján (rap, ének, visítozás). A banda abba a szerencsétlen helyzetbe került, hogy ugyan a lemezük készen volt 2007-re teljesen, de nem találtak olyan kiadót, aki cenzúra nélkül kiadta volna az albumukat. Időközben egy pár dalos EP kikerült a piacra, amit követően Deuce és Shady Jeff komolyan összekaptak és Shady Jeff el is hagyta a bandát. 2008-ra azonban a srácokra rá mosolygott a szerencse és kiadóra találtak az A&M/Octone Records személyében. 2008. szeptember másodikán pedig már a ott figyelt a boltokban a debütálólemezük a Hattyú Dalai.

Az album 14 track-el szolgál és közel 50 perc hosszú. A bevezetőben azt írtam, rockbanda, de ez nem ennyire egyértelmű. Ugyan van dobos, egészségtelenül sok gitáros meg billentyűs is, de egyes dalok erősen távol állnak attól, amit átlagban rockzene címkével illetünk. Ugyanakkor nehéz bárhova máshova is bekategorizálni. Olyan az egész mint amikor rock zenészek, rappelnek egy poposított rock hangszeres alapra. Na igen, adva van nekünk ez az egyedi és megfoghatatlan stílusunk plusz egy énekesünk és 4 MC-nk (meg az arc, aki minden mást csinál). Milyen lett a végeredmény? Elsőre annyira kaotikus mint amennyire annak hangzik, de nem véletlen a népszerűség. Azt meg kell hagyni, hogy meg van a hangulata a zenének és könnyű elveszni az élményben, mert az elsőre kínos ”nem rossz” reakciót követően, a hatalmas sodrás elvisz és nem hagy szemtanúkat. De sajnos mint művészeti produktum, már köd takarja a tájképet. A számok nagyon kétpólusúak. Vannak azok, amik szólnak valamiről és végigvezetett ívük van meg mondanivalójuk vagy legalább annak foszlánya, esetleg egy elmesélendő történet. Meg (ami a többség) a pacsizós, kacsingatós, csajozós dalok, amikben annyit emlegetik egymást meg tag-elnek, mintha minimum egy Snoop Dogg lemezt hallgatnék. Kiemelendők:

swan_songs.png

Undead – Kellemes és maximálisan biztató az indítás. Erős vokál, kellően atmoszferikus alap. A legismertebb dalok egyike és a korong egyik legjobb szerzeménye. Még nem egészen a mondani való miatt, mert az csak elvétve akad a motherfucker rengetegben. Sokkal inkább az utánozhatatlan hangulat és az újdonság varázsa, ami nyomot hagy a hallgatóban. Igazából bemutatkozásnak és egy lemez elindításának egy nagyon erős darab az Undead. A stílus tetten érhető, bár itt még valamivel visszafogottabb.

Everywhere I Go – Rengeteg magas hang. Ez úgy általában jellemzi ezt a munkát, de itt talán a legszembetűnőbb. A dal egyébként mint valami matrózdal indít. A mólón összekarolva sörrel a kezünkben dülöngélve a fedélzetre tartunk és dalolászunk meg fütyörészünk. Ez az első rap verzénél megtörik (sajnos) a dal további részében, hol jobban, hol egyáltalán nem lehet a kezdeti hangulatot érzékelni. Pedig hihetetlen jól kapták el a tengerész stílust és implementálták a saját dalukba, kár, hogy nem tartott sokáig.

No. 5 – Azok akik négy-öt éve néztek YouTubereket, azok számára ezt a dalt nem kell bemutatni. Nem vagyok egyedül azzal a kijelentéssel, hogy ezt a dalt hallottam először a csapattól. Egyébként a legtökéletesebben reprezentálja az albumnak azon dalait, amik a csajozásról, csajokról és/vagy a csajoknak szólnak. De mindezt annyi stílussal, hogy csak úgy folyik ki a 5.1-es hangrendszeren. Ezek a párbeszédszerű verzék nem forradalmiak, de kellemesek és szórakoztatóak.

Young – deja vu-ként idéződik meg bennem a nyitó track az indításkor. Itt már teret kapnak az élet gyötrelmei, és az, hogy a banda szeretne valamit átadni, megosztani a hallgatósággal. Felszínre tőrnek a ki nem mondott szavak és a ki nem fejezett érzelmek. És ennek hallatán, csak még inkább elszomorít, az hogy ha tudnak ilyet is akkor miért adnák ez alá...

masks.jpg

City – Hihetetlen, ezek mennyit kiabálnak?! – viccet félretéve ismét egy mondani vágyó dal. Az egyre fokozódó düh és indulat, a mely a végére már teljes pokollá válik. Ahogy a szöveg fokozódik, úgy követi le ezt a dal is és az aktuális MC (mennyire META). A befejezésben pedig sok felszabadult energia vissza-elnyelődik és mintha mi sem történt volna, gurul tovább a Cadillac a bikinis csajok után. Ismét megkérdem. Ha ilyet is tudnak, akkor mi szükség van a gengszter rappereket megszégyenítő csajozásra?

Ennyi lenne. Rekord mennyiségű „bitch” és végeláthatatlan „mothafucka”-k és Red Hot Chili Peppers-t megszégyenítő ragaszkodás Kaliforniához (különösen LA-hez). De azért van itt érték is, alapvetően szórakoztatóak a számok és popos mivoltukból könnyen elragadják a hallgatót. Plusz néhány értékes gondolat is átfolyt a szűrőn. Szerethető, én például egy mérges kerti parti soundtracknek tökéletesen el tudom képzelni el. Aminek a végére már mindenki keni-vágni fogja az összes banda tagot.

Basement Score: 68%

5/4 Hollywood Undead

2017\08\26

Rapid Pince : The Cranberries

Negyvenmillió eladott lemez huszonnyolc év alatt, hét kiadott albumból összesítve, teltházas koncertek tucatjai és egy hangulat, amit szinte mindenki ismer, még ha nem is tudja megnevezni... Rapid rovatunk ezen része az ír alternative rock/indie pop óriásokkal, a The Cranberries-zel foglalkozik.
A zenekar 1989-ben alakult az írországi Limerickben, Mike Hogan basszusgitárossal, Noel Hogan gitárossal, Fergal Lawlerrel a doboknál és Niall Quinnel énekesi poszton, azonban ez a felállás nem volt hosszú életű, Quinn kilépését követően a zenekar női énekes után nézett. Hamar meg is lelték, Dolores O'Riordan személyében, akivel kettesével szedve a lépcsőfokokat, hamar az Island Recordsnál találták magukat, aminek köszönhetően hat év alatt négy albumot sikerült kiadniuk, ami szerintem még a pop szcénában is szép teljesítménynek mondható. Azonban nem lehet kiadni egymás után ennyi albumot úgy, ha egyiknek sincs sikere: csak a második, No Need to Argue című lemez eladásai annyi pénzt hoztak, hogy csak abból száz további albumot mindenféle gond nélkül el lehetne készíteni, piacra dobni. Ez két okból maradhatott el: huszonhárom év alatt kifejezetten nehéznek tűnne, továbbá a zenekar 2003 és 2009 között fiókba lett helyezve a tagok által - korábban, 1996-ban már mondtak le turnét azzal az indokkal, hogy O'Riordan szólóprojektet szeretne indítani, és a 2003-as hiátusznak is ez volt az oka, annyi különbséggel, hogy ekkor a többi tag is egyéb munkákba fogott. Azonban a zenekar sosem oszlott fel, 2009-ben ismét bejárták Európát és Észak-Amerikát, majd 2012-ben új albumot (Roses) is adtak a nagyérdeműnek. Legutóbbi munkájuk a Something Else címet viseli, mely ez év áprilisának 28. napján látott napvilágot, többnyire korábbi klasszikusok akusztikus és orkesztrális feldolgozásával, valamint három új darabbal. 

Műfaj?

The Cranberries egyedisége főként Dolores O'Riordan varázslatos hangszínében, és "joodli" technikájában rejlik, mellyet gyermekkorában tanult, apja énekét hallgatva, ami egy ötvenes évekbeli western slágeren alapult, s mivel Sinead O'Connor és hozzá hasonló énekesek is alkalmazták a technikát, jónak látta belevinni ezt zenéjükbe - milyen jól látta. Ez az énekmódszer figyelemfelkeltően illeszkedik az egyszerű, alternatív bandáktól ismert gitárdallamok és minimalista dobok közé, mely hangzásnak köszönhetően bárki felkapja a fejét, ha meghallja egy számukat. Megjegyzendő, hogy viszonylag ritkán használnak torzítást a húrosokon, így koncerten némileg nagyobb mozgást is lehet érzékelni, mikor keményebb dalok szólalnak fel, valamint a lemezeket is felpezsdíti egy-egy ilyen darab. Érdemes megemlíteni, hogy a joodlin kívül építenek még a különleges skót és kelta népi hangszerekre, több számban csendül fel tehát duda, hárfa viszonylag jól kihallhatóan, billentyűsökkel pedig az elszállós, atmoszférikus témákat is erősítették.

Dalok? 

Mivel a Rapid keretei szűkösek, nem áll módomban ezen a platformon külön elemezni lemezeiket, azonban ez nem jelenti azt, nem tárhatok az Olvasó elé néhány slágert.
A dalok alapvetően két osztályba sorolhatók: vannak a lágy, akusztikus/félakusztikus dalok és az erősebb, rockosabb vonalon mozgó The Cranberries szerzemények. Mivel saját tapasztalatom kevés ennél a bandánál ahhoz, hogy a szummából kiemeljek mindkét kategóriában többet, a rajongók megsértése nélkül, úgy döntöttem, hogy a 2002-es Stars - The Best of 1992-2002 válogatáslemezt veszem alapul. 

Félakusztikus darabok közé magamtól is kapásból a Linger jutott eszembe egyikként: bár én leginkább háttérzenének tudnám ajánlani, csendes tevékenység mellé, a zene sok kortársához képest viszonylag komplexnek nevezhető: az elektromos és akusztikus gitárok, basszusgitár mellett megjelenik a orkesztralitás is, bár nyilvánvalóan csak billentyűsök használatával. O'Riordan erős hangjából nem sokat kapunk, lágy trillázást a szerető hazugságairól viszont annál inkább. Már ennél a számnál szeretném jelezni azt, ami nálam ezt a zenekart kiemeli a kilencvenes évek nagyon sok pop/rock bandája közül: a dal(aik)nak van eleje, közepe, vége. Nem egy dallam pörög végig a számon, nem alszunk bele, akkor sem, ha egy lágy darabról van szó. Ebbe a vonalba sorolható továbbá az Ode to my Family is, ami egy még az előzőnél is kevésbé zúzósnak mondható darab, azonban ezt leszámítva nagyjából ugyanaz elmondható róla, mint elődjéről. A Ridiculous Thoughts ugyanebbe a szcénába tartozik, mégis kicsivel több erőt hordoz magában, mint korábban említett társai, már-már azt is mondhatnám, hogy egy dögös félakusztikus rock szám, amit alátámaszt klipje is, továbbá a végén jelentkező egyre erőteljesebb ének. Ide tartoznak az olyan sokakat megmosolyogtató, a gyerekkor huncutságával átitatott akusztikus művek, mint például a Just my Imagination, valamint nem véletlen, hogy a válogatás címadója is egy félakusztikus tétel.

Az erősebb, rockosabb irányból kiemelhető az oly sokak által ismert és kedvelt Zombie, mellynek a sikerét a zenekar 1994 óta nem tudta túlszárnyalni. Ebben a tételben majdnem mindent megkapunk, amit a The Cranberries-től kapni lehet: jól megírt, de nem agyon technikázott riff, erős és lágy ének váltakozása, joodli, mély, mégis érthető szöveg, és egy páratlan klip, a legnagyobb koncertes zúzás. Már-már bulis rock számnak nevezhető a Salvation, kicsit erősebb énekkel én már punk rocknak titulálnám, és ha kilencvenben lettem volna húsz, valószínüleg erre buliznék mai napig azóta is, olyan hangulatos, és pörgős, annyira tud belekötni az ember, hogy a hosszát kritizálja. Említésre méltó még az ennél lírikusabb Promiseskapunk Dolores hangerejéből éneken és gitárból is egyaránt, nem is kis dózisban, együtt szállhatunk a klip szereplőivel.

Természetesen a főbb dalok a teljesség igénye nélkül kerültek megemlítésre, egy, a bandát jobban ismerő személy egész cikksorozatot szentelhetne a zenekar elemzésének, erre azonban nem érzem magam méltónak, így zárom soraimat - remélem, hogy a részletesség hiányában is kedvet kaptak az Olvasók a zenekar virtuális, esetlegesen fizikális felkeresésére ezen írás által!

 

2017\08\18

2 évesek lettünk a napokban!

12400698_148314805539429_1878564111960894591_n.pngKét éve, augusztus 15-én került ki az első cikk blogunkra, a ZenePincére. Ezt megünnepelve mi, a szerkesztők összeszedtük gondolatainkat, pontosan mit is jelent nekünk ez az egész, mi változott tavalyhoz képest és ehhez hasonlók...

Torcher
Tavaly augusztus óta én összesen 6 cikket publikáltam, és hogy teljesen őszinte legyek ennek sok más mellet az oka leginkább a tanácstalanság. Jelenleg egy nagyjából 100 tagú listám van előadókkal zsúfolva, és a napokban beleszeretnék fogni valamelyikbe, de fogalmam sincs melyikbe. Két döntő faktor játszik szerepet a döntésben: mit van kedvem hallgatni hosszútávon, minek érzem úgy, hogy helye lenne a blogon. Emellett pedig még úgy is, hogy sokáig ülök egy-két cikken, esetenként még így sem vagyok megelégedve a végeredménnyel.

Rendkívüli módon azon vagyok egyébként, hogy ez változzon (mármint az aktivitásom), és RapidPince rovatunkhoz is nem kevés alany van a megszokott cikkek mellé. Kicsit keserédes is ez a szülinap számomra, mert látom mennyire nem sokat csináltam ebben a 365 napban.

Viszont mindezek ellenére nagy örömmel tölt el a blog puszta létezése. A zene átszövi a mindennapjaim, és az maga a varázslat, hogy részletekbe menően fel tudom hányni a gondolataim egy felületre. Köszönöm mindeninek ezt a második évet, még legalább ennyi ideig fogunk működni, tegyen még tönkre akárhányszor is a Royal Blood. Boldog születésnapot nekünk!

FrozenFjord
Tisztelt/Kedves/Nagyrabecsült/IMÁDOTT Olvasóink! Nem tudom, milyen jogon próbálok pohárköszöntőt mondani egy olyan blog második születésnapján, aminek csak fél éve vagyok tagja, és amihez eddig négy teljes cikket tettem hozzá, de felszólítást kaptam rá, és amúgy is terveztem valamit nektek, és a szerkesztőpajtiknak ezen alkalomból, ami sajnos borjas teendőim mellett elmaradt - azonban néhány sortól még az én fáradt, vén ujjaim sem törnek le. Szeretném elmondani, mit jelent nekem ez az oldal, csak nem igazán tudom értelmes mondatokba tuszkolni azt a "jelentést". Egyrészt rendkívül fárasztó, mikor már nem érzed a Múzsa csókját a homlokodon, de te akkor is írni akarsz, mert Laci mérges, hogy csak Ő ír, és be akarod bizonyítani, hogy neked is legalább 5%-ban annyira fontos az egész, mint annak a nemisértemhonnanafaxombólvanennyiidejeblogolni embernek.

Másrészt a mai napig tudom magam azon hergelni, hogy egyszerűen lehetetlen dolog kezelni a beviteli felületet telefonról...szerintem a következő MRI-men tuti ki fogják mutatni az agyhugykövemet, az ziher!
Viszont mindezek elhanyagolhatók ahhoz képest a rengeteg pozitívumhoz képest, amit nyújt nekem...régi kedvenceim válnak újra elevenné előttem, vagy éppen újonnan megszeretett bandák kerülnek a rivaldafénybe, és a fülembe az AKG-ből. Érzem, hogy nincs más dolgom, mint hogy leírjam ezekről a véleményemet, hisz ezzel is hozzá tehetek egy kis pluszt annak a néhány Olvasónak a mindennapjaihoz, és érzem, hogy a Szerkesztőségben is várják, hogy igényes írásokat tárjak eléjük a véleményemről, amit nem másról fogalmazok meg, mint a ZENÉRŐL. Íme minden kiindulópontja: ZENE. Ennek a négy srácnak, aki valamilyen módon ezt az egész virtuális gondolatuniverzumot építi, nincs más építőeleme a munkához, mint a hangok kozmikus pora: legyen az egy megismételhetetlen szóló, egy bokorba szarós folk black vokál, a legdurvább, legelszállósabb atmoszféra, vagy akár a talaj botokkal való csapkodása.
Valamilyen szinten mindannyian zenésznek érezzük magunkat, tehát a hitetleneknek akár azt is mondhatnánk, jogosan nyúlunk sokszor nehezen elemezhető zenekarokhoz...azonban ott baj van, ha valaki azt keresi cikkeinkben, vajon tényleg nekünk kéne ezt csinálnunk. Nem érdemes ilyen mély gondolatokat táplálni a cikkeink olvasásával: az egész a saját véleményünk leírásáról szól - a szólásszabadság jegyében -, s arról, hogy esetlegesen azzal kedvet teremtsünk másoknak az adott zenei projekt felkeresésére.
Ez az, ami hajtja a blog három fogaskerekét két éve, és ez az, ami beékelt még egy hasonló darabot a többi közé fél évvel ezelőtt.
Reméljük, érzékelitek, hogy ez a mocskos Pince továbbra is működik, és a lebontott hangszigetelés helyén kiszivárog hangunk Hozzátok, akik ötödik, hatodik, hetedik, sokadik kerékként éltetitek.
Boldog Születésnapot Nektek, és nem utolsó sorban magunknak!
Laci, főszerkesztőnk pedig jelenleg internet nélkül van sajnos, de megkért, hogy annyit továbbítsak: Messze még a vége...

2017\08\04

Dead Cross - Dead Cross

Elgondolkodtatok már azon, hogy egy heavy metal/hardcore punk zene miként szólhat valakitől, aki most próbálja ki magát ebben először, és közelebb van az ötvenhez mint a negyvenhez? Felesleges ezen tovább gondolkodni, hiszen ezt hozza most el nekünk a Dead Cross. Ha esetleg nem hallottál volna még erről a kvartettről cseppet se aggódj, nem véletlen! A banda 2015-ben alakult és első élő koncertjük ezen év decemberére datálható. A bandát a Dave Lombardo dobos alapította, aki olyan bandáknál zenélt korábban, mint a Slayer vagy a Fantômas. Dave segítségére volt az alapításban a The Lotus dobosa Gabe Serbian (akit vokalistának vettek fel) és basszusgitárosa Justin Pearson. Ők ketten együtt zenéltek a Retox nevű bandában is ahonnan a Dead Cross szólógitárosa került ki Michael Crain.

transparent_logo.png

A dolgok meglehetősen jól indultak. A maguk kis underground köreikben szerette őket a közönség. El is határozták a stúdiózást és az album készítést. 2016 márciusában megjelent az első daluk a We'll Sleep When You're Dead. Az album elkészülte környékén Gabe bejelentette, hogy elhagyja a bandát. Ezzel a Dead Cross leszedte a már megjelent dalt és úgy döntött, hogy az albumot késlelteti. Majd az új énekessel újra veszik a vokál sávot és úgy adják ki.
Nem kellett sokat várni az új énekes felfedéséig. Azt nyilatkozták előzeteseben, hogy egy hivatásos énekest sikerült megszerezniük, aki nem más lett, mint Mike Patton. Patton amellett, hogy a Crank 2 filmzenéjét szerezte, közel nyolc különböző zenekarnak az aktív hangja, köztük a Tomahawk-nak, a Mr. Bungle-nek, a Fantômas-nak és a Faith No More-nak. Nyilván a Fantômas kapcsán került a képbe, ahol Lombardo-val együtt muzsikálnak.
Mike itt ott átírta a szövegeket a saját szájízére és újra felvették a hangot. Ráillesztették a kész zenei alapra és már végeztek is a debütáló albummal.
Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a stúdió munkák alatt segítségükre volt és az albumot producerelte Ross Robinson. Ő olyan elhanyagolható arcok zenéit producerelte, mint a KoRn (KoRn, Life is Peachy, KoRn III), Limp Bizkit (Three Dollar Bill, Yall, The Unquestionable Truth), The Cure (The Cure), Sepultura (Roots), Deftones (Adrenaline), SlipKnot (SlipKnot, Iowa)... Szóval nem kispályás emberrel kezdte meg a karrierjét a Dead Cross.

first.jpg

Március 17-én került fel első daluk, Mike hangjával. Ez volt a Shillelagh, amit később ismeretlen okokból eltávolítottak a YouTuberól. Legközelebb májusban hallhattunk a bandáról, amikor is a Grave Slave szerzeményük látott napvilágot. Azután még kettő számot kapott a nagyérdemű és mostanra pedig már a teljes pompájában érhető el az album.

Az lemez tíz dalt tartalmaz, melyek összes hossza nincs harminc perc. A korábban ígérteket betartja, miszerint Lombardo, még a Slayernél is pörgősebb dobbal készült. Ezt egészíti ki, a hardcore-ra kevéssé jellemző dallamos, technikás gitár Michael jóvoltából és Mike vokálja, amit normális esetben négy ember tudott volna produkálni. A dalok rövidek, nyersek és velősek. A legtöbb egy agyatlan zúzásnak tűnhet, azonban a figyelmesebbeknek feltűnhet, hogy a felszín alatt ennél többről van szó. Lássuk, miről is:

Seizure and Desist - Az album nyitó dala. Az elején sípolások és egyéb bizalom gerjesztő hangok, majd egy abszolút kellemes és egyáltalán nem túlhúzott éles hang és már be is indul a dob és a két gitár. Egyenlőre még csak zúzás van, majd jön Mike. Eleinte nem mutat semmi újat, de ez hamar megváltozik és belekezd a visításba, vonyításba én pedig elégedetten dőltem hátra... erről van szó. A lezárás után még egy tengeralattjáró detektor hangot is kapunk, ami átvezet bennünket a következő számra.

Idiopathic - Ez a dal nagyban hasonló az előzőhöz. Az indítást ismét a hangszerek kezdik törtlen tempóban. Ami kis különbség az a breakdown a refrén előtt (most hogy mondja ez érthetően?). Szóval az a rövid leállás a kórus előtt, ami után az újra indulás egy új arculatot ad a számnak.

Az első két track által elindított sort folytatja a következő két dal is. Mind az Obedience School, mind pedig a Shillelagh. Tele vannak energiával és kreativitással. Aztán jön a...

second.jpg

Bela Lugosi's Dead - Ez a szerzemény egy 1979-es Bauhaus számnak a feldolgozása. Én azokat a feldolgozásokat szeretem, amik az eredeti dalt az új előadó szájízére formálja és nem pedig csak kábé ugyanúgy előadja. Ilyen téren piros pont a Dead Crossnak, hiszen míg az eredeti dal, egy tíz perces, lassan kibontakozó, de tudatosan felépített szám, addig a cover egy harmad olyan hosszú érdekes hardcore-metál ballada. A lábdob sebességéből kicsit vissza vettek és a gitár is valahogy itt másképp szól. A kripta hangulatot és a kísértetiességet pazar módon tudja átadni a csapat.

Divine Filth - Ahogy azt a bevezetőben mondtam vannak dalok, amiknek a szövegét Mike újra írta. Itt van egy példa. Eredetileg ez volt a banda első megjelent dala, (akkor még We'll Sleep When You're Dead). A szám alapja teljes mértékben egyezik csak a szöveg és nyilván valóan a vokalista tér el. A kezdő dalok szellemében született a Divine Filth is, ami a visszatérő pergő lábdobot és az iszonyatos gitár kínzást jelenti, amire itt talán még rá is tesz egy lapáttal Michael. Ha valami rosszat is kéne mondanom, akkor itt azt tudnám szóvá tenni, hogy ez az elharapott szám lezárás nekem sosem volt a szívem csücske, hogy így egyszeriben puff és minden elhallgat.

Grave Slave - Ez volt a harmadik első megjelent single, csak ez most már elérhető is maradt. A szám egy pure zúzás, amibe Mike spanyol nyelvtudását is belecsempészte (vagyis ismételgeti, hogy pistolero, pistolero). Ez volt az első nóta amit hallottam a srácoktól és eleinte engem se győzött meg, de minden alkalommal ez a pozitív irányba változott. Egy esszenciális Dead Cross két perc, ami alapján el lehet dönteni, hogy rá szánod e az a félórát az albumra vagy sem. Ezen felül nem ezt tartom a legjobb szerzeménynek.

art.jpg

Gag Reflex - Nincs megállás! De ha esetleg valaki még nem kapott volna csömört a dobtól, akkor neki egy jó hírrel szolgálhatok, ugyanis a dal második felében egy dob szóló hangzik el. Nyilván csak viccelek. Elképesztő ötlet van ebben a dalban is és úgy általában az albumban. E mellett ami miatt ez a pár perc még kiemelkedik, az az hogy Mike azon túl, hogy tanúbizonyságot tesz hangjának sokszínűségéről (és spanyol nyelv ismeretéről) teszi mind ezt több hangsávon. Majd a lencsengés közben basszusgitárral kísért suttogás közepette záródik le a dal és felcsendül az utolsó tétel.

Church of Motherfuckers - Ez a szám már csak a címe miatt is megér egy meghallgatást. Egy kifogástalan szerzemény, ami továbbra sem mellőzi a se a változatosságot, se az egyediséget. Ahogy az valahol várható is volt, zsoltáros és úgy általában templomi énekes motívumokkal van fűszerezve. Farkas vonyítással kezd (Mike előadásában). Majd egy több hangsávos kis ének, ami egy brutális visításba csap át. Ezt követően egy kis szónoklat, de lesznek itt még kántálások és még több vonyítás... Egy méltó befejezéssel hagyja faképnél a drága hallgatót a lemez, ami után csak ütem és néztem, hogy hol a többi?!

Ha össze kéne foglalnom, azt a nem egész harminc percet, amit ez az korong nyújtott azt mondanám, hogy tömény punk zúzás, ahogy azt ritkán hallani. Itt szeretném nyomatékosítani a "tömény" szót, hiszen tisztába kell lenni azzal, hogy ez abszolút egy réteg zene és nem tetszhet mindenkinek. Mindenesetre az elismerendő, hogy mennyi egyediséget és kreatív újítást voltak képesek belevinni a srácok a zenébe. Elsőre tíz teljesen egyforma dal, amelyek a felszín alatt sokkal különbözőbben és egyedibbek, mint azt hinnénk. Végeredményben pedig, a kérdésre, hogy kezdhet e valaki ötven 50 évesen punk karriert, a válasz igen... Ha Mike Pattonnak hívják az illetőt.

Basement Score: 87%

5/5 Dead Cross

2017\07\29

Royal Blood - How Did We Get So Dark?

Idei album, kicsit elcsúsztam a megjelenéssel, de itt van. A brit duó 2017-es lemeze elé nagy elvárásokkal ültem le. Nyilván az előző irományomból kiderül, nem azért, mert különösen szerettem volna az ezt megelőző korongot. Kíváncsi voltam a fejlődésre. Furcsa dolog ez, mert a visszhang, amit kapott a debüt nem igazán azt üzeni a két srácnak, hogy bármit is kéne változtatni a recepten. A kritikusoktól kaptak hideget, (inkább) meleget persze, de ez legtöbb esetben sehova nem vezető, tartalmatlan komment-háborúkat és egy felbőszült rajongótábort jelent csak a kötelező 'mittudhatakritikus?' és hasonló frázisok megjelenésével.

unnamed-4.jpgEnnek ellenére valamicske változás észrevehető. Rohadt elenyészően, de észrevehető. A képlet ugyanaz, mint eddig, és sajnos a gyenge számok a self-titled próbálkozásnál mélyebbre húzzák a How Did We Get So Dark?-ot, viszont pontjain már látni a szándékot. A kezdés/zárás nagyon rendben van, sőt, az első két szám után megörültem, hogy talán sikerült az Out Of The Black frissességét végigvinni. Aztán a harmadik track emlékeztet, mit hallgatok, onnantól kezdve pedig mélyrepülés. A dalok több, mint fele erről a valamiről nyugodt szívvel, kézen fogva az első lemezzel ugorhat fejest a Végzet-hegyének tüzébe. Az igazi tragédia egészen új az eddigiekhez képest: a vokál élvezhetetlensége. Kiszámítható, unalmas és egy idő után már konkrétan idegesítő. Ehhez pedig pluszba a megszokott hiányosságok, csak sokkal kirívóbban.
De hogy ez hogyan néz ki nagyjából:

How Did We Get So Dark? - Az album kezdése ismét teljesen oké, sőt. A szöveg a szokásos semmi, viszont ez senkit sem érdekel. Szépen építkezik, a dob mögött halkan meghúzódó zajokkal az elején, a folyamatos magasabb 'oooh'-zásokkal kellően hangulatos, és bár a basszus nem kimondottan izgalmas, kellően csendes ahhoz, hogy ne zavarjon a verzéknél. Nem uralja a számot, inkább csak szépen kiegészíti. Van egy szép breakdown is úgy a felénél, abszolút jó start.

Lights Out - Az első single a megjelenés előtt, és a hype vonatra kicsit emiatt is ültem fel. Annyi minden tökimage002_59.jpg jó ebben a számban. Kezdve a metronómszerű, vízcsöpögésre emlékeztető hanggal a háttérben, mert szeretek lényegtelen hülyeségekkel foglalkozni. Bot egyszerű az egész egyébként, de működik. Nem kaparom a falat a folyamatos ismétlődéstől, a wah-effekt a gitáron a szám felétől még egy kisebb erekciót is kiváltott belőlem, az azt megelőző üresen szóló dob pedig valahogy kerekké teszi. Kifejezetten erős.

I Only Lie When I Love You - Oké, tényleg nem zavar a papírvékony szöveg, de az idegösszeroppanás-közeli állapotba helyez, amikor a szám címet ismétlik egy örökkévalóságig. Nem is az, hogy a dal nem tartalmaz mást, egyszerűen csak a fejfájás okozta kínok közt nem érzem a késztetést, hogy beleolvassak a verzékbe, mert szarul is szól. Idegesítő az egész.

Hook, Line & Sinker - A szám koncerten játszva volt korábban többször, viszont albumra most került nagy "örömömre". Egy mondóka szintje az egész. A dobmunka jó (amit általában egyébként hoz Ben Tatcher), viszont masszívan sablonos. Olyan, mintha bármelyik másik számukat hallgatnám, csak még butítottabban.

Sleep - A hallgató meggyötört teste a lemez végére érve már csak élelemért és egy doboz cigiért kiált, viszont ahogy korábban említettem a záróakkordok bőven szórakoztatóak. Egyrészt kellemes hallgatni, ami ritka. A Royal Blood szereti a közönségét eleinte unalmas, az utolsó 10 másodpercre pedig már rohadt zavaró gitártémákkal erőszakosan álomba ringatni, de ironikusan a Sleep nem tartozik ezek közé. Továbbra sem forradalmi, viszont kegyes mód zárja ezt a mészárszéket a duó.

image.jpgAmíg ezzel kész lettem már legalább 20x lement az album, és nem vagyok túl boldog. Kiszáradtam, fáj a fejem, és még mindig nem értem az ováció miértjét. Annyi alternatíva van arra, ha ilyesmi zenéhez szeretne jutni az ember, és amellett, hogy kifejezetten szeretem pár számát a bandának, nem látom azt, miért kiemelendő a Royal Blood. Nyilván nem temetném őket, mert van itt azért valami, viszont eddig mindkét lemez egy nagyobb pofára esés volt.

Legközelebb óvatosabban közelítem meg őket, viszont hogy egy valami ideillővel összegezzek:
„You're not so hard to forget”

Basement Score: 36%

Royal Blood 5/2