Következő alanyunk, nem más mint a Fall Out Boy. Elől járóban annyit, hogy az utolsó két albumon kívül, talán, ha két dalt ismertem tőlük, úgyhogy külön érdekes volt megnézni, honnan is indult a banda.

Alakulásuk: 2001 Chicago. Akkori felállás szerint:

Patrick Stump - vokál
Joe Trohman - gitár, billentyűk
T.J. Kunasch - ritmus gitár
Pete Wentz - basszus gitár
Ben Rose - dob

Ez a felállás a kezdetek után annyiban módosult, hogy T.J. és Ben elhagyta a bandát, az új ritmus gitáros Brandon Hamm lett, aki hamar ment is tovább, így végül az énekes Patrick kapta a ritmus gitárt. Ben helyett pedig Mike Pareskuwicz jött új dobos ként, de ő is elhagyta a bandát, így került véglegesen Andy Hurley a csapatba. Jelenleg is ez a felállás él.

Két év tanakodás után 2003-ban jelent meg az első album, amit Take This to Your Grave-re kereszteltek. Stílusát tekintve egy Pop-Punk album, aminek egyik komoly negatívuma a rossz stúdiózás és master-elés, ami a dalok minőségének rovására megy sajnos. És van itt az a pont, hogy ennyi. Mi mást tudnék írni, mármint, ha egy dalt hallottál ezekből, akkor kb a többit is. Szövegükön kívül nem túl elkülöníthetőek, illetve nem túl változatosak. Kiemelni is nehéz bármit, éppen e miatt.

Elsőre ennyit tud a FOB. Sok hasonló, nem túl jó minőségű dal, néhány jobb szöveggel. De a következő lemez dalait pörgetve, már kicsit ígéretesebb hangok szólaltak fel. Ez meg:

5/3

Túl vagyok négy albumon. Én azt mondom érdekes volt végignézni a banda fejlődését és annak ellenére, hogy kezdeti dalokat nem szívesen hallanám újra, a későbbiekből van egy pár, amit viszont igen. Vajon lesz e ilyen a Venom-on is? Lássuk!

A Venom egy ízig vérig Heavy Metal album lett, amit 11 dalával gyorsan le lehet tudni (ja persze, nem 5-6 percesek a dalok), de azért érdemes rá egy kicsit odafigyelni. A műfaj kedvelői elcsíphetnek néhány kellemes dallamot, de háttérzajnak is tökéletes.

Az album nyitása borzasztóan erős. Az a másfél perc gore instrumentál. amit a V alatt kapunk, engem lenyűgözött. Utána 10 számon keresztül pörgést kapunk, ilyen-olyan szövegekkel és hasonló dallamokkal. Ha meghallgatnám még kétszer vagy háromszor, meg is tudnám különböztetni őket. Egyesével és egyben is hallgathatóak. A legjobb szerintem az első a No Way Out, jó szöveg, tetszetős szóló, már tényleg egy minőségi dal. Látszik a jobb master-elés, a jobb hozzáállás, a jobb összhang. Igazából ennyi.

A bandától felemás érzelmekkel búcsúzom, egyenlőre. És menjünk is tovább néhány új alanyra. Ezt a lemezt meg... hallgassátok!

5/4

Számomra most ért el egy jó szintet a Bullet for My Valentine. A kezdeti szerencsétlenkedés után az út keresés most ért révbe. Számomra egy ilyen bűnös élvezetté vált a banda, ami jelen albumoknál már valóban élvezetes is. A Hard Rock műfajban messze elenyésző minőségű korong, de BFMV előzmény ismeretében kiemelhető. A másik poén, hogy a kritikusok egy része ezt alulreprezentálta, velem ellentétben. De erre van a blog, hogy saját véleményt produkáljunk.

A Hard Rock kategóriába eső dalok a maguk módján jók. Erre példa a Breaking Point, Truth Hurts, Leech, Saints and Sinners. Ütősek és szórakoztatóak. A szövegek a maguk módján, a maguk közönségének lettek írva. Azonban valami furcsa okból kifolyólag ezt a stílust, ami a lemez kvázi gerincét alkotná az album felét se jellemzi. amit nem is értek.

A maradékot a lassabb, dallamosabb trackek teszik ki. Amikkel nem lenne probléma ha nem zúzással indítana az album, vagy nem ezen az albumon lenne, vagy nem is tudom. Ezek a dalok annyira össze-vissza hatást keltenek. Egy tombolás, egy elmélkedés és ezek váltogatják egymást. P.O.W és a Dead to the World tipikusan ilyen. És az teljes lista kaotikussága a Dirty Little Secret is jelentkezik. Mármint a lassú verze és zajos refrén páros működne még esetleg. De hogy a dal az elején ilyen spanolósan indít, kiborítóan hat egy 'gyertya lengető' rész! És mind ezek közepén az a szóló... Én nem tudom mit mondjak.
Az egész dal olyan mintha több részletben íródott volna az aktuális hangulatban - bulis pénteken elkezdték írni; majd szombat reggel másnaposan folytatták; ugyan ezen a napon este az after party-n megszületett a refrén; vasárnapi másnaposság szülte a második verzét; de szóló csak másnapra maradt; ami ugye hétfő volt, amit senki se szeret! - legalábbis így tudom elképzelni.

Aztán van egy olyan zene amire valószínűleg sokan vártak: Tears Don't Fall (part 2). Ezt a második részes témát nem értem. Mármint azon kívül hogy nagyobb hírt és több nézettséget generál, egy jól ismert szám "második része" az első népszerűségének ismeretében. Nagyon kevés esetben érzem jogosnak a folytatásos, dalokat. Jó példa a SlipKnot - Vermillion, ahol ez az egész koncepció volt. De itt néhány ismerős dallamon kívül, nem nagyon kötődik elődjéhez.

A végére hagytam még egy kellemes meglepetést, ami a Riot. Ezt a dalt korábban sokat hallgattam okkal. Egyszerű, de kellemes szöveg, rövid ütős dallamok, személyes kedvencem. Engem megfogott és eltalált, az egész feeling nekem átjött. Még ilyet!!!

Ezek ismeretében vannak elvárásaim az idei lemezzel kapcsolatban és reményeim is. Lehetne még jobb. Ennek ellenére élvezhető. Eddigi fanok kötelező, azoknak meg akik szeretnének megbarátkozni a bandával egyedi alkalom, ennél csak rosszabbal találkoztam az össz egészet tekintve.

5/3.5

UI: Alapvetően négyet akartam adni, de ahhoz kevésnek találtam. Majd a többi 3 pontos albumhoz képest meg jobb... Alapvetően ez 3.5 de cimkének 4-et kap, mert talán megérdemli

Tehát elérkeztünk a tökéletes 5FDP albumhoz. A kulcs? (itt van: )  Hanyagolni az agyonjáratott groove elemeket, változatos vokál, és azt a k*rva szöveget rendesen megírni!

Tény, hogy ettől az albumtól kezdve a banda részben elhagyta a groove stílust, de annyit megtartott belőle, hogy a műfaj egyik legkiemelkedőbb darabja legyen, nem izzadságszagba fulladva. Mert igen! Sikerült kijavítania azt a hibáját a bandának, hogy egyben nehezen végighallgathatóak voltak az albumok, és egy rettenetesen változatos tételt tettek az asztalra 2011-ben.

Nem szeretnék mérhetetlen ömlengésben kitörni, de nem titok, imádom ezt az albumot! Kevés olyan album van amelynek minden számát a telefonomon tartom fixen, természetesen abszolút legális formában. Természetesen... Viszont ezt az albumot képtelen vagyok megunni. És ahogy látom, ezzel nem csak én vagyok így, tekintve, hogy azon felül, hogy a legpozitívabb kritikai elismerést kapta a többi lemezhez képest, a rajongótábor is leginkább ezt preferálta leginkább. De szerintem vegyük is végig az albumot számról számra. Aki olvassa pedig készítsen maga mellé egy kávét, mert hosszú lesz...

• American Capitalist - A korábbi albumoknál mindig kiemeltem pozitívumként, hogy az első szám az albumon legtöbbször (mind a két alkalomnál) nem csak jó, de a legjobb az egész tracklist-ről. Furcsa, de én pont annak örültem ebben az esetben, hogy  ez kicsit gyengébb a többihez képest. De így is a 'tökéletes' alját karcolja. Külön tetszett a szövegben az előző albumok konkrét megemlítése, úgy, hogy azok relevánsan illeszkednek a dalhoz.
• Under and Over It - Sokat elárul a Hollywood-i csillogásról, előítéletességről, a legtöbb előadó hozzáállásáról a saját produktumához, még sincs bővebben kifejtve a szövegben. Inkább pár elejtett mondatban érződik egy meglepően erős médiakritika. És az a szóló...

• The Pride - Különböző brand-ek felsorolása, refrén, brand-ek, refrén. Felépítését tekintve elég egyszerű, mégis szövegileg szerintem ez a szám a legtöbbet mondó az albumon.
• Coming Down - Elég hálás téma az egyre aktuálisabb 'öngyilkos tizenévesek', próbálkozott ezzel többek között a Rise Against, KoRn és még lehetne sorolni, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé fontos lenne. Elég szívbemarkoló, lassabb tempójú dal, talán a legismertebb a Five Finger-től.
• Menace - Erős váltás a Coming Down után, kicsit gyorsabban össze is kellett kaparnom a zsepiket kidobni a francba, mert inkább egy 5FDP-re jellemzőbb zúzást kapunk 5. számként. Teljesen korrekt, hangulatban/tempóban az American Capitalist-re hasonlít.
• Generation Dead - Egyik személyes kedvenc, kicsit értetlenül is állok, hogy egy elég elfeledett tételről van szó.
• Back For More - Háborús téma, ami szinte tökéletesen átültethető más élethelyzetekbe is.  Inkább a kitartásról szól, amit tőmondatokban teljesen jól is összegez. Akik kompetitív FPS játékokkal játszanak, azoknak nagyon tudom ajánlani!
• Remember Everything - Az egész szám gyakorlatilag egy búcsúlevél a közeli családtagokhoz írva, minden személynek egy-egy bekezdést hagyva. Nem igazán vagyok tisztában az ihlető körülménnyel, de így is valahogy az egészet olyan hallgatni, mintha Ivan személyiségébe egy kis bepillantást nyernénk. Iszonyatosan erős szám, és koncerten előadva, pedig egyszerűen lenyűgöző.
• Wicked Ways - Az élet kiszámíthatatlansága, és a kérdés, hogy mennyire ismerjük a minket körülvevő embereket, de még inkább magunkat. 5/5, imádom, nem tudom mérsékelni a rajongásomat az album iránt...
• If I'll Fall - ...na jó mégis. Szódával elmegy, de semmi több.
• 100 Ways To Hate - Az lemez végére érve valószínűleg annyira elfáradtak a srácok, mint én. Igazából nem rossz az utóbbi két szám sem, de annyira nem is emlékezetesek.

Összegezve: A stílusváltás jót tett a bandának, olyannyira, hogy az első, inkább még próbálkozásszerű album egy igazi mestermű lett! Ha az a legnagyobb hibája az American Capitalist-nek, hogy 11-ből 2 szám "csak" korrekt, akkor remélem azoknak, akiknek bejön ez a stílus, egy másodpercig sem lesz kérdés, hogy 'Érdemes e meghallgatni?'. Változatos, jól kiegyensúlyozott, igényes. AC is love, AC is life.

5/5

El is érkeztünk az idén debütált albumhoz. De mielőtt arról szó ejtenénk a The Lost Children is megérne egy misét. Mi is ez és hasonlók.

A The Lost Children egy válogatás album, méghozzá a korábbi albumok "b-sides"dalaiból, ami annyit tesz hogy a második oldalról/cd-ről vannak összeszedve. Remekül lettek párosítva dalok. Egy szónak is száz a vége: akit érdekel az nem fog csalódni!

És akkor az idén augusztusban megjelent Immortalized-t vegyük is górcső alá. Elég ambivalens érzelmek lettek urrá rajtam a végére, de csak sorban.
Maga a lemez hangzásban az eddigi legjobb lett. Tényleg le a kalappal a srácok előtt hangszerelés terén! Már a nyitásnál felcsendül, hogy ez most kicsit eltérő lesz. A The Eye of the Storm egy jól megkomponált instrumentális szám. A remek dallamok hallhatóak a The Vengeful One-ban, a The Light-ban, vagy a Fire It Up-ban.

Ezeken túl a banda megörvendeztetett minket néhány olyan szélsőséges dallal, mint a The Sound of Silence vagy a Never Wrong. Ezek is remek dalok lettek, nagy ütős szöveggel, csak ne  biztos hogy mindenki számára fogyasztható. Teszem hozzá az előbbi ezekből egy lírikus, melankolikus akusztikus dal, ami a Darkness-t idézi. Zseniális. A korábbi stílusú Disturbed dalok oszlopos képviselője (szintén jó szöveggel) maga az Immortalized.

És ha már szöveg. Itt jön elő az ambivalencia. Mármint idén a Disturbed itt számomra elhasalt. A régi jó kis idézhető sorok valahogy eltűntek. Kevés  kivételtő eltekintve, üresek vagy kevesek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az Open Your Eyes szövegének 25%-a az "open your eyes" (tudom mert kiszámoltam!).

Tehát ez is méltó a korábbi munkákhoz, talán kicsivel kevesebb, de attól még jó! És én bátran merem mondani, hogy már várom a következőt, mert a srácok nagyon tehetséges zenészek.

Basement Score: 92%

Újabb album, még néhány jó számmal, de ez se több mint bármelyik az előzőekből!
Egyébként szerintem ezt a divat rock dolgot érdemes lenne átbeszélni. Úgy értem, hogy ebbe a skatulyába kerültek nem feltétlen az ő hibájuk, mert a szándék bármi lehetett, de az hogy a utána ebbe a vonalba kapaszkodva szereznek sikert és hírnevet, már sokkal inkább. Nem mintha hibáztatni kéne őket ezért, hisz jó marketing. De én azért örülnék némi minőségi egyediségnek.

Your Betrayal - 1 perc nem is rossz instrumentál, majd az ének is utána jobb. De a refén csak-csak a régi! Pedig megint azt hittem, hogy ez most más. Oké, be kell hogy valljam ez egy jó szám és a screaming is rendben van. Illetve, nagyon minimálisan zavar

A Place Where You Belong - Egy másik egészen jól össze rakott zene. Bár van benne néhány rejtélyes rész, egész remek.

Pleasure and Pain - Ez a dal úgy elindul, meg véget is ér, de ami nem az első és utolsó hangot illeti az elég kevés.

Alone - A legjobb track a lemezről, hangzatos, dallamos, csak azt nem értem a többi miért nem? Általában ez a normálnak lennie...

Ennyi! 3 jó dal a 12 azért teljesítmény. Van értelme még várnom bármire. Az a néhány jó, tényleg jó, de hogy a teljes munkásságuk jó számai egy albumot tesznek ki az biztos! De még van 2 lemez amit át kell tanulmányozzak. Ez meg....

5/3

Hála az égnek, itt már egy kisebb fejlődő tendencia lépett fel. Ez nem csak az amit nyilatkoztak is az albummal kapcsolatban, hogy "A metalcore stílusból sokkal inkább a Trash metal felé indultak el". Hanem mind studió minőségben mind abban, hogy kevesebb az ordítozás! A dob még mindig egy idegbajos kapkodás a gitár sem mindig az igazi, de már ez is valami.

Az lemez alapból 11 dalt tartalmaz (ebből hallgatás előtt kb 2-t ismertem), és még mindig keverhetőek a dalok, de már nem ez a jellemző. Sokkal inkább a hossz nőtt. Mármint kettő majdnem 6 perces és egy majdnem 7 perces szám... De ismét csak találtam néhány értékelhető darabot, lássuk is:

Hearts Burts Into Fire - Az albumot hallgatva arra lettem figyelmes, hogy valami kellemesebb dallam cseng a fülemben. Ez a dal volt az. Meg is lepett, hogy ilyen zenét is képesek játszani. De persze a végén ott a kiabálás...

Disappear - Egy említésre méltó gitárszólón kívül igazából ez a dal se tud semmit.

Deliever Us From Evil - Nem úgy mint ez. Komolyan azt hittem félre kattintottam valami punk bandára. De persze a Bullet for My Valnetine nem hagyta ezt annyiban és a Screaming meggyőzőtt, hogy jó helyen járok. Egész jó a dal, mondjuk nekem sok ez a hat perc, de így is szívesebben mint korábbról a The End hat perce.

Say Goodnight - A track feléig egy nagyon kellemes melankólikusabb dal csíp minket fülön. Ugyan a szám második felére visszatér a banda esszenciája, még így is az album egyik legjobbja lett a Say Goodnight!

Összességében kellemes dalok voltak, a rosszabbak se voltak olyan rosszak. De le legyen már dicséret, hogy egyben végig lehet hallagtni. Ha így haladunk, még talán egyszer valami jó is kisülhet ebből. Ami miatt kicsit csalódott voltam az a Road to Nowhere! Ugyanis egy remek zenét raktak itt össze a srácok, viszont ez csak Delux-ra került ki (azért YouTube-on megnézhető).
Aki szerette az ordítást, annak hajrá, aki meg olyan volt mint én, azok meg esetleg a fent említett dalokat javaslom (mértékkel).

5/3

Tehát... Elérkezdtünk 2010-be, amikor is debütált az ötödik Disturbed album.

Az album hangvételét tekintve sokkal komolyabb lett. Valamilyen szinten vissza is tért a Belive hangulata, de vegyítve a többi lemez stílusával, így született meg az Asylum.

 Az albumon végig suhanva feltűnhet egy néhány dolog. A szokásos "David hangja remek", "a dob elképesztő" dolgokon túl lendülve a szövegeken és hasonlókon elfilozofálgatva kicsit kivonva érezzük magunkat  a valóságból. Hogy most ez előny vagy hátrány, azt majd eldöntitek.

Egy másik furcsaság, ami pedig nem más, hogy most először egy instrumentális szám is került a lemezre, ez nem más mint a nyitó dal: Remnants. Ami remekül áthajlik a második számba, az Asylumba... gyakran össze is kapcsolják ezt a két számot.

Ezek után a dallistán található még:

Infection, aminek az eleje a Decadance-t idézi. Ez az egyik leglírikusabb dal.
Another Way to Die, avagy az album szerintem legjobb dala. Ütős, dallamos és remekül megírt. Nagyon kifejező a klippje is.
Never Again. Ez a dal meglepett. Ugyanis Nu-Metál-ra sikeredett, amire nem igazán számítottam.
Sacrifice, ami egyszerűen csak jó. Meglett komponálva és írva, de őszintén nem tudom mi fogott meg benne.

...és a végére egy ki nem maradhatatlan elem, a cover. Ezúttal egy U2 cover-t készítettek el (ISHFWILF), ami nem sikerült rosszul. Az eredeti stílusa felfedezhető a dalban. A gitár szóló meghát egészen érdekes.

Mindent összevetve ismét kaptunk egy remek korongot sok jó számmal szét szórva az album teljes hosszán. Ez volt az első olyan Disturbed album amiről a meghallgatása előtt egyetlen egy számot sem ismertem korábbról, ami mint kiderült az én szegénységi bizonyítványom. Akinek eddig is tetszett annak hajrá. Aki keveseltem a mondanivalót a korábbiakból, azok is ugorjanak fejest az albumba.

Basement Score: 83%

A Wishmaster  a Nightwish harmadik nagylemeze. 2000 Július 18-án jelent meg. A kiadójuk a híres Century media. Az albumon halladszik hogy jobban lett stúdiózva mint az előző album. Egy kicsit más a hangulata, stílusa. De nagyon jó album. 

Néhány közedvelt szám:
-She Is My Sin 4:46 Intrumentálisan megfeleően lett komponálva. :D Személyes kedvencem
-The Kinslayer 3:59 Nagyon hangulatos és instrumentálisan jól megírt szám.
-Wanderlust 4:50 Nagyon jó a hangulata. 
-Wishmaster 4:24 A kórusa és a gitárszólója nagyon ütős.

Ide kattintva eléritek az egész albumot. Nem a legjobb album de nagyon látszik a fejődés és az is sokkal többet foglalkoztak az albummal. Összességében egy nagyon jó album lett.

5/4

A Bullet for My Valentine egy 1998-ban alakult Wales-i metalcore banda. Kezdeti tagok:
Matthew Tuck - ének, ritmusgitár
Michael Paget - gitár
Nick Crandle - basszus gitár
Michael Thomas - dob

A banda kezdetekben Jeff killed John néven futott és Metallica, Nirvana számokat dolgozott át. Azonba első stúdió albumuk előtt 2003-ban a Basszus gitáros kilépett, így került a képbe Janson James (mint Basszus gitáros), valamint ekkor keresztelődtek át Bullet for My Valentine-ra. És 2006-ban meg is jelentetik első nagy lemezük a The Poison-t.

Én félve ültem le végig hallgatni az albumot. Mindenre felkészülve indítottam el, amikor is egy meglepő instrumentális számmal indít, az Intro-val. Ami egyébként azért is mókás, ugyanis a következőkben zúzós számok jönnek... akkor nem értem, miért kellett egy lassú melankólikus kezdés? Az elkövetkezőkben 2 típusú dalt hallhatunk, majd:

Dalok egyik típusa az egyforma track-ek. Ezekre az újabban Slayer-re is jellmező gyors, de unalmas dob, meg a se füle, se farka gitár szólók és az az ordítás jellemző, ami nekem a legkevésbé tetszik. Erre példa a második dal: Her Voice Resides, vagy a 4 Worlds illetve a későbbiekben ilyen a The Poison meg a Seven Days.

A másik kategóriába azok a dalok tartoznak amikben bármi féle különleges dolgot találtam, amik tök jó számok lehettek volna. Ilyenre sikerült az All These Things I Hate, csak a refrén elé be kellett erőszakolni az ordítást... de a Hit the Floor-t is ide sorolom, ami alapból egy egészen jó zene lett, csak a refrén végén, megint az a rohadt ordítás... És akkor ott van egy dal ilyen címmel: My Fist, Your Mouth, Her Scars, ahol egy más fajta screaming-gel próbálkozik, de csak nem sikerül... Vagy a Room 409, ami az elején igyekszik elhitetni veled, hogy ez most más lesz, és mégsem lett az! Említésre méltó még az indokolatlanul hosszú és repetitív The End, ahol minden van, Instrumentál, nem rossz verse-k, egy fura refrén, meg gitár szóló... Amit még említenem kell az a Tears Don't Fall, és nem csak mert a YouTube-on ez a legtöbbet megnyitott videó. Bár, nem tudom, más érdeme nem igazán van. Ennek is vannak kiemelkedő részei, de alacsony pontjai is.

 A bandának egy érdeme még van. A Cover Art-ok nekem egészen tetszenek, meg valljuk be a szövegekben is vannak érdekes részek.... De ezek a borítok:

Minden össze vetve, nekem csalódás volt. Megvan a közönsége én ezt tudom, és majd talán legközelebb engem is meggyőz. De addig ez csak...

5/2