ZenePince

ZenePince

Device - Device

Egy hétvégi kiruccanás, a metál nagyjaival

2018. szeptember 20. - Ryde_Laci

A rock és a metál zene rajongóinak David Draiman-t gondolom nem kell bemutatni. Ha azt mondom Disturbed, úgy már mindenki el tudja helyezni térben és időben. 2012-es évben esett meg ezzel a fiatalemberrel, hogy Disturbed munkáit jegelvén szabadidőre tett szert. Találkozott egy kedves kollegájával, Geno Lenardo-val (aki a Filter nevű banda második és harmadik lemezén dolgozott mint gitáros, illetve néhány filmzenét jegyez még) és közös erővel valami újdonságon törték a fejüket. A formáció a Device nevet kapta és az alapgondolata a bandának az volt, hogy egy energikus metál lemezt raknak össze, amibe elektronikus elemeket visznek. Nem akarták dubstep irányba elvinni, sokkal inkább egy Nine Inch Nails-hez hasonló industrial-metál hangzás elérése volt a cél. Az eredmény magáért beszél.

device_album.jpg

A szintén Device-ra keresztelt album 2013 áprilisában jelent meg és majdnem teljes egészében ketten rakták össze. A gitárért és basszusgitárért felelt Geno, a vokált adta David, magunkhoz vették még Will Hunt-ot, aki az Evanescence-nél dobol, a többit pedig megoldották a számítógépek. A Nine Inch Nails-t csak azért említettem, hogy megkönnyítse azt, hogy hogyan kell elképzelni. Megvan a sajátos stílusa és atmoszférája. A fiúknak valami tényleg egyedit sikerült összehozniuk.

Az albumot színesítve a hívásnapló utolsó 5-6 számát fel tárcsázták, hogy egy-egy dalra nem ugranának e be és olyan parádés szereplő gárdát sikerült összehozni, hogy nézzük is a dalokat:

You Think You Know – Az első dal egyfajta bemelegítés. Ez az, ami megmutatja, hogy David és Geno korábbi munkái ide vagy oda, ez valami más lesz. Itt még nincs igazán az elemében se a stílus, nagyon kevés egyelőre a elektronikus rásegítés. Egy erős dobbal megtámogatott korai Distrubedre jellemző vokál. Teljesen rendben van, szórakoztató nóta.

Penance – A bemelegítő kocogás után repülő rajttal indul a Penance, ami már esszenciálisan az, amit az úriemberek elképzeltek. David a tőle megszokott minőséget és sokszínűséget magabiztosan szállítja, a gitár riffek korrektek, a gépdob pedig teljesen rendben van, érdekes és jól alátámasztja a stílust és kiegészíti a hangulatot.

Vilify – Ez volt az első promo anyag a megjelenés előtt. Videoklip is készült hozzá, ami vizuálisan meglehetősen erősre sikerült. Maga a dal is a stílus zászlóshajója, minden benne van, ami a Penance-ben, de mindenből még több van és, így progresszívebb is. Ha valaki arra kíváncsi, hogy mi ez az egész Device és kipróbálná, hogy tetszene-e neki, akkor ezt javaslom meghallgatásra. Talán elsőre tömény, de két-háromszori meghallgatásra kiderül, hogy érdemes-e adni a lemeznek egy esélyt (engem elsőre is el tudott kapni).
Hangulatos intró után egy verze jön, aminek az alapját intróhoz képest változtatták, utána egy fantasztikus bridge, ami nem túl hosszú, egy kicsit feltartja a számot, de tulajdonképpen ez csak arra szolgál, hogy a refrén berobbanjon. A refrén után egy átkötésben előkerül a felvezetés, majd az elsőnél egy komplexebb verze (vokálisan biztos). A dal vége pedig a lírikusabb folytatást szán, ahonnan már bridge nélkül kötünk ki az utolsó refréneknél.

Close My Eyes Forever – A negyedik tracken fel is csendül az első közreműködő Lzzy Hale személyében, aki a Halestorm énekesnője. Lita Ford és Ozzy Osbourne duettjét adják elő. Az összehasonlítást tegye meg mindenki maga, én csak annyit mondanék, hogy David és Lzzy baromi jól szólnak együtt és a futurisztikus háttérelemek remekül működnek, egy kiváló dal.
Egy alap tá-tá ritmusból és egy nyugtalanító aláfestésből épül fel az első nem túl hosszú szakasz. A refrén már egy összetettebb valami, bár semmi különleges. Aztán a második verze az első nagytestvére, nagyon hasonló, de egy kicsit azért magasabb és talán okosabb is. A refrén sem ugyanaz másodszor, ugyanis még először együtt énekeltek, itt már nem erről van szó. A végére pedig egy a refrén alapjára írt bridge jön és egy gitárszóló, ami a hangulat abszolút csúcsát hozza el. Aztán Lzzy még kap pár sort és ismét együtt éneklik a refrént…

device_band.jpg

Out of Line – Mindjárt két közreműködőt is kapunk. Az egyik a Black Sabbath basszusgitárosa Geezer Butler, a másik pedig a System of a Down hangja Serj Tankian. Egy az elvárt szintet teljesítő felvezetővel indít, amibe néha David beleszól, majd elindul a szöveg és izgalmas, dallamos ritmust adtak az egésznek. David kezdi, aki otthonosan mozog, majd egy átvezetés után jön Serj, aki nagyon magabiztosan idomul a körülményekhez, amit David háttérvokálban megtámogat. A refrén nagyon hirtelen jön és mire észbe kapunk véget is ér, ez engem egy kicsit zavart, de túllendülve ezen jön ismét Dave és Serj fordított sorrendbe. Másodszor is van annyira jó, mint először. A második refrén után egy instrumentális rész jön, amit kiegészít egy kötetlen vokalizálás, majd refrén és vége.
A szám teljesítménye,hogy mindenki maximálisan tud érvényesülni. Bár Geezer-t nem említettem, mert a fiúk azért talán egy nagyobb jelenség, de szépen támogatja őket.

Hunted – Eddigiekhez képest egy egészen hosszú kísérteties és nyomasztó felvezetéssel indít, ami a dal nagyrészében ott lesz, csak hol a vokál, hol a zenei alap nyomja el. Az első refrén alapja nekem nem tetszik. Eszeveszett mód kapkod és siet, úgy hogy közbe kijön dallamra és ettől hihetetlen kaotikus lett, mintha megszállta volna egy démon… ááá kapizsgálom már. Nem, de komolyan, a bridge jól vezeti fel a refrént mind a két esetben, mert eggyel elborultabb a verzénél, de még nem olyan fejét vesztett, mint a refrén. Egyszer érdemes végig hallgatni, hátha valakinek bejön,meg azért nem rossz ez.

Opinion – Egy újabb remek szakembert üdvözölhetünk a lemezen Tom Morello személyében, aki (ha valaki nem ismerné) a Rage Against the Machine egykori gitárosa. Az elején bemutatkozik, köszönti a tisztelt hallgatóságot, kicsit mesél a gyerekkoráról, amit David szakít félbe. Mivel így a háttérbe kényszerül a legkülönbözőbb technikákkal próbálja felhívni magára a figyelmet. Mind vokálisan, mind instrumentálisan egy egyedi és izgalmas szerzeményt sikerült összehozni, amihez kellett mind a hármuk zsenije. A dal második felében egy jelzőkkel nehezen illethető gitárszólónak leszünk fültanúi, ami a gyönyörű és a nem evilági között egyensúlyozik.

War of Lies – Néha kell egy kicsit pihenni is. Ezzel a számmal az égegyadtavilágon semmi gond nincs. A stílusa megvan, van egyedisége és elejétől a végéig érdekes. A szám egyetlen bűne talán a helye. Sok remek dal után berakni egy jót minőségi romlásnak érződik, de tulajdonképpen a saját súlycsoportjában egy igen is jó számról beszélünk.

Haze – Egy különleges számnak ígérkezik: az első verze egy visszafogott, nyugodtabb valami, aminek a második felére David kap egy torzítást, majd egy gitáros átvezető és jön is megszokott refrén. És akkor a meglepetés… M Shadows hangja csendül fel a második verzében, aki szintén a létező legprofibb módon simul bele az atmoszférába. A verze második felét torzító nélkül oldja meg, majd a refrén is rá hárul, amit egy instrumentális ízfokozás követ, amire David is rásegít, végül pedig tőle egy refrén és egy közös a lezárásban.

Through it All – A záró taktusra nem kisebb ember csatlakozik a duónkhoz, mint Glenn Hughes, aki korábban Deep Purple tag volt és több lemezük munkálataiba részt vett.
Egy lassabb, ballada jellegű dal van kibontakozóban az elején. Alap dob némi gitár és David vokálja, majd már csak a gitárt halljuk és akkor meseszép a jelenet, amikor belép a vendégénekes. Utána marad a minimalizmus, ami a dal szépségét adja. A felénél beáll a teljes nyugalom, majd egy kis sejtetés után felpörög és egy erős instrumentális rész jön, ami kicsit megtöri az eddigi hangulatot és tempót, de sokkal inkább kiegészíti azt, mintsem elvenne belőle. Aztán ez teljesen elborultá fajul, ahonnan David rántja vissza a realitás talajára, azzal, hogy belekezd a refrénbe, ami ilyen alappal egy egészen más megvilágítást kap. Egy tökéletes végszó, egy ilyen albumhoz.

Őszintén nehéz bármiféle összegző gondolatot írni. A srácok szerették volna kipróbálni magukat valami újban, amit igen minőségi szintre el tudtak vinni, de David nyilatkozta, hogy további tervei nincsenek a Device-szal. Amit pedig kaptunk az egy minden szempontból egyedi lemez lett, amiben rengeteg érdekes szereplője fordul meg a zeneiparnak. Ha rám hallgattok tesztek vele egy próbát, ha pedig így tesztek írjátok meg nektek hogy tetszett. Legközelebb pedig a legkülönbözőbb evolúciós elméletekről fogunk beszélgetni, mert érkezik az új Distrubed album.

Basement Score: 84%

Three Days Grace - Outsider

Az új album előtt még bele-belehallgattam a Human-be és sokat nem változott a véleményem. Egy ambiciózus projekt volt, de egy elődhöz felnőni vagy a helyébe lépni sosem kis feladat, és nem is igazán sikerült (bár itt leszögezném, hogy a Gontier-es éra utolsó albuma sem volt elragadó). A dolgok miértjét most nem firtatnám, a lényeg úgy is az, hogy a 2015-ös lemez nem lett kritikailag elismert, és bár egyáltalán nem rossz, én sem gyakran nyúltam vissza hozzá.

A Human cikk végén mondtam, hogy ezek után én nem temetném el a bandát, hiszen akkor tájt jelent meg a Phantogram feldolgozásuk, ami rengeteg embert (többek között engem is) nagyon kellemes meglepetésként ért. Ez után még kettő évet kellett várni, de mára már elérhető a hatodik stúdiólemeze a csapatnak: Outsider

outsider.jpeg

Mint mondtam egy sikeres előd után ringbe szállni komoly feladat, miután ezt Matt is belátta, egy huszárvágással változtatott is a stratégián és másik irányból közelítette meg azt, amiről a Three Days Grace szól. Az Outsider a You Don't Get Me High Anymore coverben felvezetettek folytatása. Az egész kapott egy keményebb és izgalmasabb körítést, amit nem csak okosan használnak fel, de meg is bolondítják, azzal, hogy egy gondolatra fűzik fel a dalokat. Az album cím előre vetíti azt, amiről a teljes korong szólni fog. A számkivetettség vagy a szándékos elzárkózás, egy a lényeg az egyedüllét. Ami izgalmassá teszi, hogy többféle aspektusból is körbejárják a témát. Egy jó kis hard rock zúzáshoz és melankóliához pedig mi is passzolhatna jobban, ha nem a kitaszítottság. Dalok:

Right Left Wrong - Ezzel felvezetni a lemezt egy remek döntés volt. Egyrészt a sejtelmes nyitás, majd a főtémával való berobbanás igen jól áll, egy ilyen grunge számhoz. Az első verze alatt csak gitár szól (nem is akárhogy). A refrénnél visszatér a főmotívum és innentől a dal végéig nincs megállás. Folyamatos dob- és gitárnyúzás, a vokálról nem is beszélve. Nem ez a legjobb dal, amit valaha hallottam, de még csak nem is a legjobb dal az albumról, egyszerűen csak egy ütős és tökös kezdés, ami több mint rendben van!

The Mountain - Ez volt az első single az album megjelenése előtt. Ez a dal egy amolyan életre movitálás. Hiába jön szembe akármennyi akadály, neked fel kell állni és taposni az utat. Ami miatt ez nem csak egy prédikáció vagy levegőbe beszélés, mert alapvetően, mintha kicsit magához is írta volna. Ettől egy kicsit személyesebbé és átérezhetőbbé válik. A hangulat is telitalálat. Továbbviszi az előző track lendületét.

I Am an Outsider - Ehhez nehéz sokmindent hozzáfűznöm, mert alapvetően nem nekem íródott. A dal egyfajta himnusz. Azoknak az embereknek szól, akik egyedül/kitaszítottnak érzik magukat. Úgy érzik, nincs helyük a világban, mindent csak kívülről figyelnek, de nem részük semminek, illetve itt már megjelenik az is, hogy nem is akarnak része lenni. Ha a világ ilyen és inkább kívülálló leszek. Ezeket a létformákat ragadta meg és írt egy dalt nekik/róluk, amit magukénak tudhatnak. A visszajelzések alapján ez célt is ért, és rengeteg ember érezte magájénak az üzenetet. Ez igazán csak nekik értékelhető teljes mértékben, ettől függetlenül a nemes cél jó pont, és az sem hátrány, hogy a felszínt kapargatva a dal valóban jól hangzik a mögöttes témák nélkül is. Hatalmas piros pont!

Infra-Red - Egy rövid melankólikus részt felsejtető bevezetés után még sincs megállás. Felpörög a nóta már az elején és nem is fog lejjebb venni. A szám egy új remény feltűnését örökíti meg. A fekete fehér világban azért még vannak színek is, ha eléggé odafigyelünk. A színt és a reményt pedig nem más szolgáltatja, mint a szerelem. A szöveg kicsit sablonos, de ugyanez a hangzásról már nem mondható el. Meglehetősen jól illesztették össze az atmoszférát a szöveggel. Egy szerethető dalt kaptunk, ami után már egy kicsit más irányt veszünk...

Nothing to Lose but You - Akusztikus gitárral vált hangulatot a lemez. Majd belép a dob és visszakapjuk az album korábbi vonulatát. A refrénre felpörög, majd a verzékre újra vissza vesz. A gond itt azzal van, hogy rockballadákat és szerelmes rock dalokat már nehéz új köntösbe öltöztetni. Azt el kell ismernem, hogy nem lóg ki a többi közül ez a track sem, ami dicsérendő. De ettől függetlenül, önmagában nem markol túl sokat. Nem rossz, de semmi maradandó.

2018.jpg

Me Against You - Az elején a felvezetés és az első versszak egy újragondolt My Chemical Romance számra hasonlít. Hihetetlen hangulatos, kicsit vérfagyasztó. Majd kórusnál belépnek a dobok, és az nekem egy kicsit illúzióromboló volt. A folytatás vissza is tér a kezdéshez, de csavar is rajta. Számomra ígéretesebbnek tűnt, mint amilyen lett. Azt le kell szögezni, hogy istentelen atmoszférát tud helyenként teremteni, de ez a suttogás, meg interferencia... nekem nem jött be.

Love Me or Leave Me - Nagyon féltem tőle a címe miatt, de ahogy könyvet sem a borítójáról ítélünk így lelkesen ültem le elé. Végül bevált kezdeti félelmem. A hangulatot megint sikerült megteremteni. A cím ugyebár egy választást helyez előtérbe. A dallam is olyan mint amikor a tehetségkutatókon már csak egy perc van voksolni. Kicsit sűrgető, kicsit kényelmetlenítő, amivel csak az a baj, hogy nem passzol össze az egyébkénti szöveggel. Nálam ez kapufát talált.

Strange Days - A felvezetés talán egy kicsit hosszúra sikerült, viszont a várakozásért kapunk kárpótlást rendesen. A refrén ugyanis klasszikus Three Days Grace-esre sikerült, ami azért lett találó, mert van benne valami ismerős, mégis azért nem teljesen olyan, amit már halottál. A szám végén ez effektelés pedig, remélem csak valami, baki, amit nem vettek észre, mert indokolatlan és nem is jó...

Villain I'm Not - Ez minden szempontból egy gyengébb eresztés. A szöveg kicsit bugyuta, a dallam nem rossz, de kevesebb, mint semmi extra, hangulata nem sok van. Nem igazán van mit mondani, egy közepes dal, aminek egyik aspektusa se rossz, de semmilyen szempontból sem kiemelkedő.

Chasing the First Time - Egy újabb egyedi kezdés, ami után megint visszaállnak a régi vonalra. A kórus nem egy nagy valami, nem lett túl gondolva. Az első két verze ütős, a harmadik meglepett, hiszen új ízt ad a dalnak, amire szerintem szükség volt, mert bár jobb mint az előző, túl sok csámcsogni valót nem hagy maga után. Végén pedig megszámlálható végtelenszer elismétlik a refrént, aztán csókolom...

The New Real - Infra-Red-re emlékeztet eleinte, majd azért talál magának egy olyan utat, ami felpörget. Az előző kettő nóta után már vártam, hogy visszatalál-e még az album az útra, vagy a vége már totál leült. De ezt a számot érdemes meghallgatni! Ez sem a spanyol vissza, de szerethető, és érdekes.

The Abyss - Záróakkordként pedig az album leghosszabb dala vár ránk, ami egy lassabb rock ballada. Az atmoszféra talán itt lett a leginkább eltalálva. Ugyan ez már csak hömpölyög előre, nem rohan sehova, de levezetésnek maximálisan beillik. Lassú rock daloknál, amik ráadásul hosszúak is, mindig attól félek, hogy a saját tempója ássa alá az átélhetőséget és teljes unalomba fullad. Itt erről szó sincs. Kreatívan variálják a dal teljes egészét. Olyan pozitív meglepetés volt ez így a végére, hogy azt a kis mellékvágányt is képes vagyok megbocsátani.

Összegzésként, én mindenkit csak arra tudok bíztatni, hogy hallgassa meg az albumot! Ha szeretted a régit, akkor azért mert úgy tér vissza hozzájuk, hogy közben valami újat hoz. Ha nem szeretted a régit, akkor azért mert kellőképpen eltér azoktól és önállóan áll meg a lábán. Ha pedig sosem hallottál Three Days Grace, akkor pedig azért mert belépőnek ez alkalmas. Én vártam az albumot és nem okozott csalódást.

Basement Score: 74%

Fall Out Boy - M A N I A

Üdv Hölgyek Urak! Elsősorban szeretnék elnézést kérni, a lassan három hónapos csend miatt, ami a blogot övezte. Nem szeretném részletezni ennek az okait, sokkal inkább szeretnék arról beszélni, hogy mi volt az ami elérte, hogy ismét a billentyűk közé csapva nálam tehetségesebb embereket kritizáljak, a kényelmes fotelemből kakaót szürcsölve. Térjünk is rá a Fall Out Boy idei albumára, a MANIA-ra.

A Fall Out Boy egy régi motoros már a szakmában. Az egyik legnagyobb sikerük és személyes kedvencem is a 2005-ös Under the Cork Tree. A csapat kisebb összetűzések miatt 2009 és 2013 között tartott egy kisebb szünetet, majd a korábbi felállásban újra színpadra álltak és a zene írásba is újra belefogtak. A változatosság korábban is jellemezte a karrierjüket, de az újra alakulások óta drasztikusabb változtatásokat is eszközöltek. Nyilvánvalóan a tendencia ilyenkor a szokásos. A törzsgyökeres rajongók elfordulnak a bandától és elvből gyűlölnek mindent, ami nem a régi. Ugyanakkor jönnek új hallgatók és vannak a régiek között is, akik hajlandóak megbarátkozni a változással.

the_band.png

Én az áprilisban megjelent Young and Menace hallatán már dörzsölgettem a tenyerem, hogy lehordom az októberben érkező albumot. Aztán augusztusban a frontember Patrick Stamp bejelenti, hogy később érkezik az album (2018 január), mert még nincs készen és nem akar összecsapott munkát kiadni a kezei közül. Ilyenkor vált nekem gyanússá a dolog, hogy lehet, hogy sok mindenki másnak sem tetszett és talán még nem késő változtatni az albumon.

mania_cover.jpg

Eljött a nap. Múlthét pénteken megjelent a lemez és bele is vetettem magam. Annak ellenére, hogy a 2015-ös előző albumot én kifejezetten nem szerettem, úgy gondoltam, hogy nem futok neki fejjel ennek a MANIA-nak, hanem megkapja a jól megérdemelt esélyét. És azt kell, hogy mondjam: kellemeset csalódtam. Azt le kell szögezni, hogy nem voltam lenyűgözve a hallottaktól, egyszerűen csak jól szórakoztam amíg tartott. A nemzetközi kritika is a közepesnél jobbra értékelte, és e mögé be tudok állni. Jobban tetszett mint az előző, de nem volt életem legszebb 35 perce. Azt érdemes tudni, hogy az American Beauty/American Psycho vonalon halad tovább, azaz electropop, pop-rock hangzásra kell számítani. Vessünk egy pillantást a dallistára:

Attól függően, hogy hogyan sikerül beszerezni a dalokat, a lista sorrendje eltérhet, ugyanis külön sorrend van a CD-s és az online beszerezhető lemezekhez. Én ez utóbbi alapján fogok haladni:

Young and Menace - Van ami mellett kitartok. Ez a dal továbbra is rossz. Talán túlzás, sokkal találóbb lenne az, hogy nevetséges és ez se végig igaz. A szám a dallamot felépítve halad előre és egészen kellemes is a refrén, kicsit alt.rockos beütése van az egésznek, ez tetszett is, de ami hazavágja az egészet az az elektronikus drop. Az előtte megalkotott dalívét egyszerűen elrontja. Kár érte…

Champion - Második singleként jelent meg és akkor meg is hallgattam, de a megjelenésre, mindösszesen annyi maradt meg, hogy mennyire egyszerű volt. Most ismét hallva ezt meg tudom erősíteni. Egy ártatlan kis motiváló nóta. Közhelyes, rövid dalszöveggel, monumentálisnak ható alappal, hogy könnyű legyen vele azonosulni és egyetlen célja, hogy inspiráljon. Sokkal többet nemigen lehet róla mondani.

Stay Frosty Royal Milk Tea - Már a címe is ígéretes volt, hát még a dal. Itt érezni azt a fajta játékosságot, amit a kezdeti a FOB is képviselt. Kreatív, szórakoztató és könnyed. Persze mindez az új electropop köntösben, de ez nem von le az élvezeti faktorból, mert jól működik. Ha mást nem is, ezt érdemes egyszer meghallgatni, amúgy sem több három percnél.

hold_me_tight_or_don_t.jpg

HOLD ME TIGHT OR DON’T - Nem tudom mi indokolja a CapsLock-ot, de legyen. Tehát egy kedves kis fütyörészéssel meg csettintéssel indítunk, majd belép a vokál és a dob. A szám Mexikói halottak napja (ún. Dia de los Muertos) témában készült, amit a videoklipp is tükröz. E miatt is egy karakteres szám kerekedett ki a Hold Me Tight-ból, amit én örömmel hallgatok bármikor. Itt is fellelhető a FOB-os könnyedség és remekül illik a hangzáshoz.

The Last of the Real Ones és Wilson (Expensive Mistakes) - Mind két szám egy gondosan összerakott popdal, amibe ott van Fall Out Boy eszencia is. A verzék alapvetően nincsenek túlbonyolítva, viszont szórakoztató őket hallgatni, mert nem fulladnak unalomba. A refrén pedig az előbbi esetében egy hihetetlen megmosolyogtató rohanás, a másik pedig egy fülbemászó, dúdolható valami.

Church és Heaven’s Gate - A most következő két track kicsit eltér a korábbiaktól. Valamivel líraibb és komolyabb a szövegük. Előbbi hangzását egy templomi háttérkórussal bolondították meg, illetve harangot is lehet hallani az alapban. A második ennél letisztultabb, zongora alapú dallammal, meg egy elektromos gitárral  van megtámogatva. Mind a két esetben összeállnak a hallottak és nem kell megijedni a komolyabb hangvételtől, mert szórakoztat. És az összképbe is maximálisan beleillenek.

Sunshine Riptide - A végére becsúszik még egy kevésbé jól sikerült darab. Ami érdekessége van a Sunshine Riptide-nak, az a nigériai közreműködő Burna Boy, akiről azt találtam, hogy alapvetően reggae-ben utazik. Az alapján, amit itt produkál, nem tartom valószínűnek, hogy komolyabban utána nézek. A dal maradéka pedig egy electroreggae kavalkád.

Bishops Knife Trick - Az MANIA leghosszabb száma és a legkomolyabb is. A refrén kényelmetlen hatást ért el nálam, miközben a szám maradéka inkább csak elszomorít. A teljes remény vesztettséget sugallja minden hang. Érdekes lezárás, nekem tetszett és meglepő módon passzol a korábban hallottakhoz is.

Aki arra vetemedik, hogy végighallgatja az albumot készüljön fel, hogy töménytelen sor ismétlés van a számokban.  Ami érdekessége van, hogy minden szám egyedi, sajátos stílust hordoz magában, amit egy hangzásvilágra húztak fel. Én tudom ajánlani. Akinek az előző tetszett, annak szerintem ez is fog, a többiek pedig úgy üljenek le meghallgatni, hogy szükségeltetik egy kis nyitottság ahhoz, hogy szeretni lehessen a dalokat.

Basement Score: 62%

Finntroll - Blodsvept

Ahogy az várható volt, kedvenc trollhordánk 2010-es Nifelvind lemezével minden eddiginél nagyobb sikert aratott – hála a Century Media-nak -, és elreptette őket szinte a világ minden pontjára, hiszen Ázsia, Ausztrália, Dél-Amerika is csatlakozott a korábbi skalpok közé. Azonban, annak ellenére, hogy a naptáruk némileg jobban megtelt a korábbiaknál, egy percet sem haboztak, és mikor lecsendesült a 2012-es fesztiválszezon, a zenekar ismét belefogott a zeneszerzésbe – továbbra is Trollhorn dominanciájával -, majd novemberben harmadjára is bevették a Sonic Pump Studios-t, hogy felvételre kerülhessen hatodik teljes lemezük. Ugyan a folyamat nem volt zökkenőmentes - a gitársávok 90%-át véletlenül törölték, a keverésnek háromszor kellett neki állni, stb. -, a Blodsvept névre „keresztelt” lemez végül – egy ugyanezen a néven kiadott, két új, egy feldolgozást, egy 1998-as demo- és két 2006-os wackeni koncertfelvételt tartalmazó, a Legacy magazin gondozásában megjelent EP utódjaként - 2013 márciusában látott napvilágot, 11 trackkel, 43 perccel. Mit is takar ez? Kedves/Kedvetlen Olvasóink, íme a „Vérfürdő” (?):

1. Blodsvept

Az első fél perc avarrezgése alatt végig abban reménykedtem, mikor először hallgattam meg úgy a számot, hogy tudtam, ez nyitja majd az albumot, hogy valami minimális Trollhorn-féle felvezetés kerül az elejére. Imáim sajnos nem találtak meghallgatásra: a Nattfödd után ismét egy olyan lemezt kaptunk, ami nem rendelkezik intróval, s ez ugyan számomra minimális csalódást jelent, azon tény értékéből, hogy az első beüvöltéstől kezdve iszonyat nagy zúzást kapunk, semmit sem von le. Mindezt a fentiekben említett darálást olyan mértékű összhanggal prezentálják a legelső pillanatoktól kezdve, ami még a korábbi lemezek mérhetetlenül jól vezetett közös munkával összerakott dalaihoz képest is elképesztő fejlődést mutat – ha addig nem is maradéktalanul, de a 2012-es stúdiózás idejére mindenképpen összeszokott a horda, új tagostól, mindenestől.
Hogy kicsit konkrétabban is szóljak erről a bámulatos együttműködésről, íme a szokásos leírás azoknak, akik az ilyesmi által még inkább kedvet kapnak a hallgatáshoz – ami a következő sorok elolvasása nélkül is igen erősen ajánlott. A kezdésnek szinte a legnyugodtabb része a dob, pedig Beast Dominator ebben az esetben se ment a szomszédba blastbeatért, duplázásért. A gitárok az első riffeknél még eleinte szépen követik Tundrát, aki pedig a billentyűsök Ur Jordens Djupot idéző hangzással bíró játékát követve robog addig a pontig, ahol elkezdődik az első verze irgalmat nem ismerő mészárlása: Routa és Skrymer ekkor ugyanis maga mögé utasítja a korábbi irányadókat, és Beast Dominator segédletével egy modern sortűz hangjait idézik meg, ami a szöveges részek aláfestéseként is szolgál. Vreth egyre hosszabbodó sorokat kiált az ütemes darára, az ennek a kivitelezésére alkalmazott hörgés pedig egyszerre hangzik leírhatatlanul durván és profin. Ebből a megfogalmazásból sejthető lehet, hogy ezt azért nem olyan egyszerű megállás nélkül csinálni, két verze közti pihenőben nyitányként halható részletet kapjuk vissza, Vreth második felszólalása alatt pedig duplázással és Tundra turbo ujj-játékával egészül ki a kíséret. Ezen rész végén kisebb átvezetésként a gitárosok maradnak pár másodperc erejéig a fő attrakció, mikor is az ezután következő rövidke refrén alapját varázsolják hallójáratainkba. Az említett ismétlődő elemnél még nem igazán hallottam sokkal catchybbeket a műfajban – leszámítva a „Drinking is good for you”-t, meg a „RUM! RUM! RUM! YAR!”-t -, erre pedig rádob egy lapáttal, hogy a következő verzéig tartó, az imént hallható gitárokat idéző szintijáték effektje annyira jól lett eltalálva a fúvósokkal, hogy megkaphatná az „A darab legmeghatározóbb motívuma” címet… ha nem jönne a gitárok terén az előzőknél technikásabb harmadik verze, majd egy jó, Finntroll-ízű lassúzás, amiben ugyan tiszta szöveges részt, narrációt nem kapunk, némi lágyság azért még ér minket, a kórus részéről. Aztán, amint az akusztikus gitárokhoz szépen csatlakozó basszus, dob, szinti és végül a torzított elektromos gitárok megidézik a metalt, Vreth el is kanyarít minket a finomkodástól, és ismét hamar a refrénben találjuk magunkat, mely a darab zárásaként is üzemel már ekkor.
Érdemes tenni vele egy próbát, remekbe szabott nyitány.

2. Ett Folk Förbannat

A Finn Nemzeti Tűzoltózenekart is vendégül hívhatták volna ehhez a számhoz, hiszen Skrymer csendes, mégsem nyugodt gitárjátékát Beast Dominator pergetései egy hasonló zenei társulat felvonulásait idézik. A berobbanást követően a szinti válik a dallamadóvá, továbbvezetve a dob és gitár dal eleji melódiáját, de duplázók sem elhanyagolhatók. Aztán az első verze kapujaként ismét a gitár emelődik ki, rángatja a többi hangszert a mészárlásba – ahogy ezredjére hallgatom végig ezt az első harmincöt másodpercet, mindig egyre jobban rájövök, mennyire komplex módon van összeszerelve ez a szám, és mégis milyen iszonyat düh érződik belőle. Ilyen szerepkörben az énekesnek a legnehezebb megfelelnie, és azt is kell mondjam, hogy Vreth munkája ebben a dalban ugyan érzékeltet agresszivitást, egyszerűen nem tolmácsolja megfelelő módon azt, ami a zenéből érződik – megkockáztatom, hogy nincs olyan ember, aki tudná az első hangtól az utolsóig. A szintik elég hamar csatlakoznak, és remek díszítést nyújtanak az amúgy kedveskedőnek cseppet sem mondható témának: az elátkozott emberi faj Természetanya általi pusztulásáról szól a nóta.
Az első és a második verze között nem sok különbség hallható, azonban az utóbbi végén nem kapunk lassítási lehetőséget, csak miután a még magasabbra emelt billentyűsök egy fél verzén átvezettek minket. Persze, itt sem a pihenésről szól a lassabb rész, hanem a drámai szintikről és hegedűkről, majd az ezekre épülő torzított hangszerekről. Innen pedig szinte egy pillanat erejéig sincs menekvés, bármelyik másodpercben elragadhat minket ez a gyönyörű, de pusztító vihar, sőt a szám végén még a visszatérő verze is erősebben hat – Vreth mégis belejött a gyilokba -, és a dalt záró másodpercek ugyan sejtetik a darab végét, azt kívánjuk, bár csak tényleg ilyen háttérzenéje lenne az emberi faj végső pusztulásának.

3. När Jättär Marschera

Természetesen továbbra sincs pihenés, ezen szám intrója is igyekszik fejeket tépni már a legelső hangtól, nem ismer kegyelmet sem a húros részleg, sem Beast Dominator. Ebben a számban viszonylag hamar érkezik meg Vreth is, eleinte mélyebbről feltörő hörgéssel, amik a hosszabban kitartott screameknél kicsit magasabbá válnak. Az első verzénél a sorok alatt a mély dobhangzás és gitárakkordozás dominál, Vreth felszólalásai között pedig az intró hangzása tér vissza. Aztán egy igazán magasztos fúvósdallam érkezik a refrénre, egyszerű, de alapnak tökéletes kísérettel. A második verzére való átvezetésként kapunk egy jelzést arról, hogy azért még mindig jelentős szerepe van a metalos alaphangszereknek. Ezt akár meg is cáfolhatná Vreth kísérete azzal, hogy újra kiemelődik a rezesbanda, de itt nincs erről szó: ugyan a dal végéig szinte egy pillanat erejéig sem hallgatnak el a fúvósok vagy az őket helyettesítő billentyűsök, a szöveges részeknél kevésbé nyomódik el Beast Dominator és a gitárosok játéka. Egy újabb refrén és a harmadik verze után aztán kapunk egy drámaira összepakolt folk black breakdown-t, ami végül Vreth – nem találok rá más kifejezést – hörgéssel előadott rap-jébe vezet: láthatjuk, hogy a szörnyek ébredésének története többféle módon is prezentálható. Ezt támasztja alá a nyújtásokkal díszített második breakdown után érkező saxophone-os rész, aminél Vreth suttogása végül olyan hörgésbe csap át, hogy még a hangszereseket is képes elhallgattatni néhány másodperc erejéig. Innen a dal zárásaként Vreth utolsó sora ismétlődik eleinte a refrén alapjára, majd egy hatalmas duplázás és darálás kíséretében.

4. Mordminnen

Az intró elején újra középpontban a mély dob és a húros részleg, aztán Beast Dominator kénytelen alkalmazkodni az ismét fúvós folk részleghez, hogy előkészíthessék Vreth beszámolását. Innen visszaveszi a főszerepet a gitár, szintiken a kíséret él tovább, Vreth is a közvetlenül az intró után hallható játékra vezeti fel első sorait: témánk a gyilkost a halálba kergető gondolatok. Az első verze után ismét az intró fúvós részeit hallhatjuk, majd hordavokálként egy ütemhangsúlyos sor ismétlődik az első verze alapjára, ami hamar át is evez a második verzébe, immár több szintivel, technikásabb gitárokkal. Ennek a végére kerül a refrénnek nevezhető szakasz, az összes hangszer teljes összhangjával – ha eddig nem fogott meg ez a fúvós dolog, itt semmi sem menthet meg tőle, annyira fülbemászó elegyet alkot a metal-részleggel, és Vreth sem ment brutális hörgésért a szomszédba. Hallhatunk még egy verzét, „csordahétvárosverseng”-et, majd ismét a refrént, aminek végén még egy kis tiszta kórussóhajt is kapunk a fúvósok uralta zárásra.

5. Rösets Kung

A minimális intróból meg is tudjuk, hogy folk részről egy klezmeres szám következik, azonban ennek a kiteljesedésére várni kell, míg Vreth mélyebb hörgése bevezet minket a témába: egy tolvaj az erdő zsiványaitól lopott, azonban amikor az őt kergető embereket elragadja az Anya akaratából a Hegy Királya, a halálra rémült rabló már tudja, sosem tér vissza még a környékre sem. Ezután Vreth hangját a folkos elemek váltják fel, s ez odáig fajul, hogy el is hallgat a metal, és a bohókás alapra párbeszédszerűen váltakoznak Vreth és a csorda sorai – mindez amolyan kocsmai beszélgetés hatását kelti az emberben, s amikor visszatérnek a torzított hangszerek, akkor is megmarad a refrénre a dialógus. A két verze közti átvezetésként kapunk egy kis húros technikázást és valami elképesztően szokatlan, részeges csoportos screamet. Ezután megint egy leginkább rapre emlékeztető előadásmódot hallhatunk Vreth-től - kíséretben előbb a húrosok, majd a dob dominál. Hamar újra a refrénhez érkezünk, aminek népies dallama után ismét egy elhallgatós rész következik, az album legpoénosabb és részegesebb pillanataival – zseniális ötletmegvalósítás. Ebből persze még felível a refrén erejéig a metal, Vreth záró sorai pedig már akusztikus alapra érkeznek.
Mindenképpen az album egy fénypontja.

6. Skövlarens Död

Drámai, de nem túltempózott indítás a dob, basszus és szinti kiemeléssel, és persze, egyelőre ugyan háttérben, de gitárok is szerephez jutnak. Viszonylag hamar akusztikusba váltunk, és a lüktető dobok és gitárakkordok kíséretében érkezik az első verze Vreth suttogásával, mellyel arról mesél, milyen is az, mikor a Természet kegyeltjei a pazarlók levadászására készülnek. Két verze között lényegébe véve az intró metalosabb, duplázóval ellátott változatát hallhatjuk. A második verze is dühösebb hangzást kapott a torzított gitárokkal, de háttérben még hallható az akusztikus hangzás, és megmarad a suttogás. A következő átvezető kevésbé zúzdás, ugyanakkor kapunk egy korábbi lemezekben visszatérőnek számító hangulatot a szintik által, ami érdekes pontja igazából az egész korongnak, hiszen kevés kézzelfogható dolgot hoztak át erre az anyagra a korábbi munkáikról. A következő verze a harmadik sorral átfordul abba a zúzásba, amit az első két szöveges rész átvezetése közt hallhatunk, és Vreth távolba vesző crawlja is eltér már a korábbi sorok megvalósításától. Aztán egy gitár uralta szakasz következik, háttérben darálással, és bizonyos időközönként felrobbanó gitár-dob-szinti kombóval, melynek végén olyan érzésünk lehet, mintha Vreth nem tudta volna, hova illessze rá sorait az alapra – egy metronóm hangját lehet egész szépen kihallani ugyanis a sávok közül. Innen egy nem agyontechnikázott, mégis – a nyújtásoknak, és a mindenki részéről agresszívan megvalósított játéknak köszönhetően – olyan zúzda kerekedik erre a viszonylag lassú alapokra építkező, csak időnként felgyorsuló munkára, hogy eljön az idő a Finntroll nem sokadiknak mondható gitárszólójára is. Ennek a rombolásnak a keretein belül hangzik el egyébként az amolyan refrénként szolgáló pár sor is először, valamint a szóló után is ehhez tér vissza a gárda, majd zárásként egy ismét szaggatott témával és Vreth a témával kapcsolatos utolsó gondolataival teszik fel az „I”-re a pontot. Meg kell hogy mondjam őszintén, én nagyon sokáig alábecsültem ezt a számot, mert valami taszított benne, de ezzel az elemzéssel, jelentem, új értelmet nyert számomra – csak ajánlani tudom.

7. Skogsdotter

A gitárok robbantásával kezdődik az album talán legjellegzetesebb intrója, felhasználva minden földi jót: eleinte a dübörgő dobokat a hasonló ütemezésű basszus, a gitárok nyújtása, és a háttérbeli akusztikus húrosok kísérik, majd ebből emelkedik az a folkos dallam, amihez csatlakozik a torzított gitár is, hogy a dobok felpergetése után már készen álljon a Vreth beköszönése utáni darára. Ez adja ugyanis az alapot az összes többi hangszernek az első verze előtti zúzásra, de tulajdonképpen maga a kíséret is ebből formázódik meg, minimálisan módosult formában, melyben továbbra is fontos szerephez jut az intró népies dallama. Vreth mély hörgéssel tolmácsolja az erdőt járó részeg ember történetét, kit egy erdei nimfa csal magával, és aki ezután csak halálában térhet vissza az általa magasztosnak vélt „erdő lányához”. Az eszméletlenül fülbemászó népies dallam mellett a gitárosok munkája az, ami igazán kiemelkedő, de azért a doboknál sincs ok panaszra. Két verze közt átvezetést az intró utáni gitárdarára emlékeztető akusztikus hangszer általi játék határozza meg, de a következő verze alatt is megmarad ez a dara, valamint a csordakiáltások után is kapunk belőle. Eztán ismét az első verzére hasonló forma hallható, amiből ekkor már különösebb átvezetés nélkül érkeznek a horda kántálásai, második ismétlésre pedig Vreth is közbeszúrja saját gondolatait – itt ismét hallhatjuk az akusztikus darát. Aztán egy már-már megszokottá váló drámaian mészároló szakasz következik, technikás gitárokkal, szinti atmoszferikával, amiből előbb csak Vreth néhány sorára ível ki a humppa, majd még egy kis idegszaggatás és Vreth újabb felszólalása után elérkezünk egy ugrálósabb, kürtöket felvonultatható részhez. Innen már csak Vreth humppára igazított gondolatai választanak el minket a még nagyobb endorfin-felszabadulástól, hiszen ez után már olyan bulissá és mégis magasztossá válik az egyveleg, hogy – bár vélhetően már nem is volt cél később ezt elérni – az album hátralevő részében ilyet már nem is tapasztalhatunk. A fúvósok elhallgatása után még hallhatunk egy kis akusztikus darát, Vreth legnagyobb átszellemülését, és persze gyilokot minden egyéb tag részéről.
Aki ezt a számot nem fogja kedvelni, jó eséllyel rossz cikket nyitott meg.

8. Häxbrygd

Beast Dominator beszámolása után már indul is a banzáj, főszerepben eleinte gitárral, majd később rézfúvósokkal és sci-fi filmek ambientjére emlékeztető szintivel. Az első verzére aztán a húros részleg átvált darázskodásba, amihez tökéletesen illik Vreth újabb mocsárrock gargalizálása. Sorok között a bevezetőben szóló fúvósok a mérvadók, és persze idővel Vreth egészséges hörgése is megérkezik. Mivel az előző szám túl magasra tette a lécet, talán szomorkodnunk azért nem kell, hogy nagyjából a szám feléig szinte végig ugyanarra a játékra bólogathatunk, ránk fér a pihenés, s persze azért azt is túlzás lenne mondani, hogy unalmas trackről van szó, időnként díszítik ugyanis csordakiáltások, helyenként gyorsító darálás. Kevesebb néha több alapon pedig idővel nem zúzdát kapunk a figyelem feltámasztására, hanem egy alacsony fémtartalmú, de fergetegesen jól működő keleties táncházat. Nyilván innen a metal visszatérése is nagyobbat üt, pláne, hogy az ekkor érkező verzébe Vreth is többet ad bele. A dalvégi nyúzás is kiváló alapot biztosít a fejrázáshoz, még lassabb tempójának ellenére is. Megjegyzendő még, hogy ez az egyetlen dal a lemezről, ami klippel rendelkezik, és ugyan nem ez a legerősebb szám a lemezen, a videóval azért ez is képes célba találni.

9. Tva Ormar

Némileg nagyobbat robban az előző számnál és már az elejétől kezdve remek talpalávalónak bizonyul, mind az első két verze kísérete miatt, mind a gitáros átvezetők és a refrén alatti alap által. Vreth többféle módon is felszólal a tracken: van itt multikárogás, mélyebb hörgések, részeg kiáltások, és újabb mocsárgáz kibocsátás. A mű közepén, egy kis humppa után hallhatunk egy újabb sci-fi feelingű letisztulást – inkább pont, hogy bemocskolódást -, majd ebből lövik fel a két kígyó mérgét, melynek képében megszületik mindennek Kezdete és Vége. Mindez oly módon jön létre, hogy dob, gitárok és ének egysége egy pillanatra sem szakad meg – sokadik alkalommal is kiderül, hogy a legkaotikusabbnak tűnő darabok megvalósításához a legnagyobb egyetértésben kell működnie az alkotóknak. Hallhatunk még a darab végén egy kis sci-fizést, mély fúvósokat, és egy ízlésesen elnyújtott refrént – mozgalmas szerzemény, érdemes a hallgatásra.   

10. Fanskapsfylld

Milyen udvarias trollok is alkotják ezt a zenekart: Beast Dominator bekopog, mielőtt a többi tag ajtóstól rontana a házba, abból a célból, hogy a következő egy percben egy plusz szinti dallamon és némi díszítésen kívül szinte végig ugyanazt az alapot kapjuk. Ez rosszul hangozhat, de tempójának köszönhetően van benne annyi, hogy nem unjuk meg addig, míg el nem érünk a már-már szóló hatású szinti játékig, ami egy csordában üvöltözős szakasz után megismétlődik. Rövid, nem agyonbonyolított szám révén akár el is intézhetném ennyivel leírását, viszont kitérnék még a Vreth munkásságára a művel kapcsolatban: magas hörgése, károgása eddig – részéről - példa nélküli sebességet ölt, mely agresszivitást meg is kívánja a téma tőle: „Holokauszt a szó legszorosabban vett értelmében…”.

11. Midvinterdraken

Amit az album elején nem kaptunk meg intró szempontjából, azt itt most kicsiben elénk tárják: nagyjából negyvenöt másodperces billentyűs felvezetés készült a számhoz, mely a hatalmasat robbanó metalos szakaszban is tovább él, és Vreth hangszálszaggató károgása alatt a gitárok is ennek hullámait lovagolják meg. Az átvezetőkben a mű elején hallható zúzda hallható, a második verze után pedig egy újabb, már-már világvége hangulatú szinti dallam érkezik, duplázással, és végül Vreth duplikált sikolyával. Ami ezután következik, arra talán az albumon nem is volt igazán példa: színtiszta black dara és duplázó rengeteg, atmoszferikával, melyből pedig egy tisztakórusos szakasz ível fel időnként visszatérve. Talán ebben a számban hallhatjuk Vreth-től a legmagasabb ordításokat az albumról, és még sorolhatnánk a „leg”-eket, de inkább arra térnék még ki, hogy ambient formában még egy nagyjából fél perces outrója is van a darabnak, ami önmagában is elég hangulatos, és én csak sajnálni tudom, hogy ilyenekből nem kaptunk kicsit többet 2013-ban.

Az iménti szám elemzésének záró soraiból jól érzékelhető, hogy egy újabb, és ezzel máig (2017.10.29.) a legutóbbi Finntroll album ért véget. A lemez óta beállt változásokról a következő lemez érkezésével számolnék majd be – ennek dátuma a közönség számára egyelőre nem ismert (ha valaki tud róla valamit, akkor szóljon, bár kétlem, hogy nem szereznék róla tudomást 24 órán belül), de a mellékprojektek alakulását figyelve azt kell, hogy mondjam, talán már nem járunk annyira messze egy ezzel kapcsolatos bejelentéstől. Addig is szóljon az eddig megjelent összes kiadvány és akinek tetszettek a lemezek, bátran menjen el a zenekar egy, vagy több koncertjére, amint lehet – reméljük, a legközelebbi alkalommal már az új lemez szele is fú majd. Legközelebb egy számomra nagyon kedves magyar thrashcore zenekarról fogok beszélni nektek, addig is utolsó színes karakterekként:

Basement score: 91%

 

Hollywood Undead - Five (V)

2015-ös lemez után turnéra indultak, másodszor is meglátogatták kishazánkat. A következő éveben, a banda megszellőztette, hogy az eddig kiadatlan dalaikból egy EP-t fognak a világra szabadítani. Terveik szerint ez '16 decembere lett volna, de azóta várjuk. Mindenesetre idén egy kis törés volt a csapat életében, amikor is Da Kurlzz elhagyta a bandát. Elmondása szerint szívesebben szánná az időt a saját dolgaira. A többiek azonban nem gyászoltak valami sokat, ugyanis a nyáron megkezdődött az új album promózása. A megjelenés előtt 4 dalocska jelent meg, majd október 27-től kapható volt a lemez teljes terjedelmében.

v.jpg

A srácok kitettek magukért, már ami a mennyiséget illeti (és például a cím választást). A borzasztó kreatívan elnevezett ötödik stúdióalbum a Five címet viseli, amin 14 új dal jelent meg, több mint 50 perces terjedelemmel.
Akkor ugorjon fejest, az ötfős banda ötödik lemezében, az ötbe! Az előzőleg megjelent single-ök bizalomra adtak okot. A legtöbben erős volt a hangszer használat és nem igazán volt elektromos díszítés, de hogy ez mekkora átbaszás!! Minden egyéb szám (ami előre nem jelent meg) visszanyúl a Day of the Dead elektronikus alapjaihoz. A dalszöveg írás a másik borzalom, ami bekövetkezett, olyan ötlettelen és sablonos szövegeket sikerült kiizzadniuk, hogy a mirelit rántott hús elkészítése is komplexebb. Kiemelendők:

California Dreaming - A nyitány még egészen biztató is lehet. A szokásos formulát követi, mint az Undead óta, az össze H.U. album kezdés. Az, hogy a szövegalkotás messzemenően lemarad a korábbiaktól már itt is megfigyelhető, de ettől függetlenül, a hangulat ezt a számot még el tudja vinni. Zeneileg az korong legerősebb darabja, remekül van komponálva illetve felépítve. A refrén nagyon jól működik a rap részek is odaszólnak (már érzésre mert ha beleolvasol, már nem olyan tökös).
Az pedig, hogy a pofátlanságnak is van határa, illetve, hogy mégis mekkora az arcuk, mi sem mutatja jobban, mint J3T részében elhangzó "Legjobb ötös valaha". Had ne taglaljam, hogy hányféle irányból lehetne ezt az állítást támadni...

Whatever It Takes - A második megjelent szám egy Imagine Dragons feldolgozás.... is lehetett volna, de nem az. a Whatever it Takes egy motivációs sport himnusznak illik be leginkább, például egy bokszklub bevonuló számának tudom legkönnyebben elképzelni.  Itt már az élő hangszerelés kevésbé jellemző, de még mindig egy odavágós darab. Ami engem kicsit jobban zavar, hogy a brigde és a refrén együtt a dal kétharmada és a raprészek hat-hat sorban le vannak tudva. Ez konkrétan egy Charlie Scene magán szám, amiben közreműködtek a többiek. Ez a tendencia egyébként később is megfigyelhető. Egyes dalok szóló számok a csapat egyes tagjaitól.

Bad Moon - És meg is érkeztünk a mélyrepüléshez. A kezdés engem alapvetően kényelmetlenné tesz, de aztán jön Danny és valamit javít a dolgon, de... aztán... jön a refrén és úgy érzem magam, mintha a korai 2010 Rádió 1 futottak még listáját hallgatnám. A hab a tortán a harmadik rap verze, ami az előbb említett korszakra annyira jellemző volt. Pont olyan a belépés, mint a Beyonce számnál Jay-Z része, azzal a különbséggel, hogy az a srác tud rappelni! Aztán ez a Panda-t megidéző alap Funny Man alatt.

transparent.png

Nobody's Watching - El indul a track én pedig ellenőrzöm, mert hirtelen azt hittem, hogy egy Suicide Sheep mixre klikkeltem véletlenül. De nem így történt, megnyugodtam, helyben vagyunk, ez Hollywood Undead. Egy harmat gyenge refrén jön, ami a legkisebb mértékben sem összeegyeztethető az alappal, majd belép J-Dog.
Amikor először hallottam, a számot kísértetiesen ismerősnek tűnt, de letettem róla, mert nem jöttem rá, hogy mire hasonlít. Aztán megvilágosodtam, hogy ezt a számot kicsit másképp már hallottam idén Good Goodbye címen. De ami miatt ez a szám teljesen egyedi a világon, hogy a trap számból olyan gospel kórusra váltanak át, mintha minimum egy Whoopi Goldberg dal szólna. Hihetetlen. Nem tudom ki találta ezt ki, de nem tűnt fel neki, hogy a szám eleje majd merőben eltér a végétől és ettől az összhatás nem fog működni? Nem... hát azt látom!

Renegade - A harmadik előre megjelent szám emlékeztet minket arra, hogy valaha ez a banda rockzenének is számított sok minden más mellett. Pörgő dob, erős gitár és megint nem tudom, hol vagyok és hogy jön ez a dal bármihez. De ez az idill nem tart sokáig, ugyanis a dal végére ismét visszaköszön a The Path of Totality KoRn album. Még annyit szeretnék hozzáfűzni a számhoz, hogy a szöveg is katasztrófa, de meglepődnék, ha valaki eljutna addig, hogy megnézze a szám hallgatása közbe/után.

Black Cadillac - Erre a számra már előzetesen is kíváncsi voltam, de nagyon-nagyon féltem tőlem. Kíváncsiságomnak egyetlen nyomós oka volt: B-Real. Aki esetleg nem ismerné őt, az keressen rá a Cypress Hill nevű rap csapatra, műfaj (rap) kedvelőknek tudom ajánlani, fantasztikusak!
Tehát van egy ígéretes közreműködőnk és egy dalcímünk, aminek a láttán sírva fakadnék (és itt is bedobhatnám, hogy ez meg egy Shinedown feldolgozás is lehetne). A felvezetés még egész oké, kicsit Mission Impossible déjà vu-m van, de akkor elkezdődik a szám. Refrénnel indít, ami akkora pózerkedés, hogy a kínosból már-már nevetségesbe hajlik. A korábbi lemezről a How We Rollnak a megfelelője. A verzék filozófiai tartalma egy Platón életművel is felérnek, de a legszebb, hogy B-Real része a legjobb dolog az albumon. Stílusban is a helyén van. Azt nem tudom, hogy az ő részéhez, mennyire nyúlt bele az alapba vagy a többiek mennyire akartak egy Cypress Hill wannabe beat-et összerakni, de minimális dob és zongora és remekül működik!

five.jpg

Cashed Out - Az első gondoltam ezzel a dallal kapcsoltban, mintha Halálos Iramban soundtrack-et hallgatnék. Annyira tömeg lett ez a szám, hogy az valami hihetetlen. A Black Cadillacnél stílusosabb lenne a Purple Lamborghini számot elővenni, de erre a számra jobban illik az összehasonlítás. A "refrén" majd egy az egyben ugyan az! A szöveget Rick Ross is írhatta volna.

Bang Bang - Ha már feldolgozások. Az Imagine Dragons és a Shinedown után itt van egy Nancy Sinatra, Green Day és Jessie J megafeldolgozás is... ismét csak azt kívánom, bár az lenne. Bár Danny része megint rádió gyanús, a refrén pont annyira zúzós, hogy még széleskörűen befogadható legyen és a szövege is könnyen megjegyezhető. A raprészek is a középkategóriából meg sem próbálnak kitörni szóval minden rendben van.

Én ehhez már semmi mást nem szeretnék hozzá fűzni. Azt gondolom a dalok magukért beszélnek...

Basement Score: 43%

Hollywood Undead - Day of the Dead

dotd.jpgJó ipari munkáshoz mérten 2014-ben már neki is álltak az új korong munkálatainak, amit Instagramon tudattak a rajongókkal.Három single és 2015 március 31-én eljött a Halottak Napja. A Hollywood Undead negyedik albuma egy hatalmas visszalépés a banda életében. A dalok nagyrésze elvesztette karakterességét és a mondani valóból is visszavettek és semmit mondó, lebutított marhaságokat kapunk helyette. A másik ami kicsit tévútra tért az a hangszerelés. Sokkal kevesebb az élőhangszeres aláfestés és lényegesen megnövekedett az elektromos hangsáv fontossága, olyan mértékig, hogy egyes dalok már dubstep szinten vannak felépítve, droppal meg mindennel. A másik pedig amit sikerült rekreálniuk azok a másod kategóriás rapzenék, amik arról szólnak, hogy a mélynyomó az szóljon, és legyen valamicske szövege is. Az első megjelent szám után én vártam az lemezt mert biztatóan indult, aztán a következő kettőnél már zavart éreztem az erőben, mert igazán tűnt annak amit vártam, de még ehhez mérten is csalódás volt az Day of the Dead. Kiemelendők:

johnny_3_tears.png

Usual Suspects – A robot hang felvezeti az albumot, ami után a KoRn – Get Up-ra emlékeztető elektromos hullámok cikáznak az éterben. Elindul az első rap rész, ami nem rossz. A refrénnél én keveslem az ötletet, de nem vészes. A második verze indítása már sokkal inkább el tud kapni. A végére még Charlie is beköszön, ami szintén nincs túlzásba víve. Összességébe még a kellemesebb számok kategória képviselője, ami ugyan nem a régi, de szívesen hallgatom.

da_kluzz.png

Day of the Dead – Az első single. Ami a reményt táplálta, hogy itt valami iszonyat jó lesz. Aminek elsősorban örültem, hogy az elején élőhangszeres kísérettel kezdenek. A verzék jól szólnak, a refrén robban. A végén a breakdown is működik majd egy utolsó refrén és minden gyönyörtől elbúcsúzhatunk. Nem tudom, hogy honnan tévedt ide ez a dal, mert erőteljesen kilóg a sorból. Ami pedig a hab a tortán, hogy ez a címadó dal, azaz ez lenne a vezérfonal, de hát itt a kevés kivétel...

jdog.png

Dark Places – hangulatos és atmoszféra teremtő kezdés és felvezetés, majd berobban a dal refrénje és derült égből villámcsapás. A hangulat és az atmoszféra szerte foszlik. A szám maga kicsit gyengébb a közepesnél. Vérszegény a refrén a verzék pedig, hát enyhén szólva nincsenek a toppon.

danny.png

Does Everybody in the World Have to Die – A szám olyan hangulatot áraszt, mint amikor a kis hat éves Tibike leesik a mászokáról és mindenki másra haragszik és bosszút esküszik azokra, akik feltudtak mászni oda, ahova ő nem. Egyenesen nevetséges. Aztán a drop részben megidéződik bennem a Lil Jon-féle Trubulance, de ami a pont az i-n az a vége. Egyrészt ez a Webdriver Torso-s csipogás majd a visszafelé való lejátszás, észbontó!

funny_man.png

Party By Myself – Ugyan ilyen jellegű számot az LMFAO-tól vártam volna, de ez legalább hangulatos, meg a szöveg is tartalmaz néhány kreatív gondolatot. Annyit takar a szám, hogy milyen az, ha egymagam bulizok. Ha nem is a bandától megszokott hangulat, de legalább egy klubba elmegy.

I'll Be There – Be vallom, ha meg akarom hallgatni az On the Top of the World c. dalt az Imagine Dragonstól, akkor arra keresek rá, nem pedig az új H.U. lemezre. A szándék, mintha megakarták volna ismételni a Bullet-et, csak ez nem éppen jól sült el. Tegyük túl magunkat azon, hogy kísértetiesen hasonlít az Imagine Dragons számra, mert így sem egy szórakoztató, ráadásul el is van nyújtva.

Sing – Ez a track... ja várj, ez bónusz dal, akkor semmi...

Végeredményben egy leszedált Hollywood Undead albumként éltem meg. Néha felcsillan a múltbéli tevékenységek szikrája, de nagyrészt a hatás olyan, mintha mindenféle kreatív energia befektetést mellőzne összedobtak volna egy középkategóriás Skrillex raplemezt, ahol itt ott közreműködik a Hollywood Undead.

Basement Score: 60%

Hollywood Undead - Notes from the Underground

A második korong még sikeresebb volt mint az első. Ezt követően megtartva jó szokásukat turnéra indultak az Avenged Sevenfold-dal. Már a koncertek között is burjánzani kezdett a harmadik album. Az első single 2012 októberében látott napvilágot. Ebben az évben kijött egy második promo dal is. A hat fős társaság nem változott és 2013 januárjában már a harmadik teljes értékű stúdióalbumuk is elérhetővé vált.

notes_from_the_underground.jpg

A Notes from the Underground címre keresztelt lemez 11 új dalt vonultat fel. Korábbi interjúkban azt mondták, hogy az első album hangzását szeretnék újra megeleveníteni. A dalok minősége a régi, a beszippantó hatása és az egyedisége továbbra is meg van a bandának ezen felül a második albumról magukkal hozták a mondani valót is. Itt talán még egy lapáttal is tettek rá ugyanis annyira pokolian lehangoló a szövegeket olvasni és utána nézni, hogy melyik miről szól. Olyan hatást kelt az album, mintha az előző kettőnek ilyen arany középútja lenne. Kiemelendői:

Dead Bite – Egy hideg rázó nyitás után fejes a raprockba. Ami miatt Érdemes meghallgatni a számot az nem más mint az atmoszféra teremtés, maga a zenei kíséret. A rapszöveg maga sem rossz, sőt kifejezetten kellemes, de a bravúrt ezúttal a hangszerelés viszi, ami legjobban a refrénben ütközik ki, amit Danny fantasztikus támogat meg. Végre értelmet nyer a banda nevében az Undead rész is, hiszen az élőholtaktól ezt várjuk.A vérfagyasztó hangulatot.

From the Underground – Az nyitány rettegését sikerült tovább vinnie a From the Underground-nak is. Ennél a dalnál a felépítés az ami el lett találva. Lassú nyugodt zongorás indítás, majd egy iszonyat mód felpergő dob és az első rap rész aztán egy kis screaming/ordítás amivel visszatér a pörgés és egy abszolút visszafogott refrén. Nem hiszitek el mennyire jól működik.

We Are – Ez a második megjelent dal a lemezről. Ez sem egy egyszerű darab, de itt ami kiemelkedővé teszi a dalt az a sorokban bújik meg. Valamint a dal végén az a pár sor amit és inkább ahogy ismételgetnek. Amúgy a videoklippet, ami készült a We Are-hoz a SlipKnot Shawn bohóca rendezte.

Rain – Egy lassú és visszafogott szerzemény, ami az első akkordtól az utolsóig megtartja jellegét. Az zenei alapot is minimálisra véve (kis dob, egy akusztikus gitár a háttérben, meg egyéb elektronikus hangok), így reflektorfénybe kerül a mondani való, ami te jó ég akad. Az elmúlásról szól, meg arról, hogy milyen egy magányos senkinek lenni. A dal címe eső és amikor a dob nem olyan intenzíven szól, hallani, hogy mennyire jól eltalálták az eső hangját, különösen a végén lehet erre felfigyelni.

2012_this.jpg

Outside – Szintén lassan indít egy szál gitárral és lesújtó szavakkal, de ez jelen esetben nem tart ki végig. A felvezetésben elhangzott lassú refrén később egy sokkal erősebb és szenvedősebb tónust kap a továbbiakban, ami tök jól áll össze a kicsit Skrillexre sikerült alappal.

A Feljegyzések a Föld alól bebizonyította (ismét), hogy a srácok baromi jó szöveget tudnak írni. Itt talán több a komolytalanra vett szöveg, de azok amik mélyek sokkal jobban működnek, mint az előző lemezen. Visszatért a csilingelés egy kis időre, valamint itt több az ordítás is, de nincs túlzásba víve, valamint nem egy lassabb balladát is jól összeraktak. A komoly és komolytalan dalok ha nem is tökéletes harmóniában, de nagyon jól megférnek egymás mellett, de talán egy másik sorrendben egy jobb összhatást is kelthet.

Basement Score: 80%

Finntroll - Nifelvind

Előző írásomban a Finntroll negyedik teljes lemezéről olvashattatok, amely ugyan eladások terén nem érte el elődje, a Nattfödd sikereit, turnéival valamivel nagyobb kört tudott futni - megjárták Észak-Amerikát kétszer, Európát (nem csak nyugaton...), Oroszországot. Mindez két év alatt történt, és alig pihenhették ki magukat a koncertekből, máris a Sonic Pump Studiosban találták magukat, és bele is kezdhettek ötödik albumuk felvételeinek elkészítésébe. A dalszövegírás továbbra is Katla osztályrésze maradt, míg a zenei alapötletek főleg az ex-szintis Trollhorntól származtak. Meg kell még továbbá említeni, hogy a júliustól szeptemberig tartó stúdiózás során már a négy éve a zenekarral turnézó Aleksi Virta is szerepet kapott a billenntyűk mögött. Elmondható tehát, hogy a sok koncert ellenére a korábbiaknál némileg nyugodtabb körülmények között íródhatott és készülhetett az album - lássuk, milyen hatással volt ez a Nifelvind hangzására!

1. Blodmarsch (Intro) 

Ha a cím által nem válna esetleg nyilvánvalóvá, ez a csokor is kapott egy csinos piros szalagot, amit intronak neveznek. Miért piros? Mert milyen más színű lenne a "Vérmenet"? 
Az újabb Trollhorn-csoda egy hatalmas kőajtó elgördülésének hangeffektjével nyílik meg előttünk, és nem kezd finomkodva, ahogy az eddigi nyitányok: már az első másodpercektől döngnek a hatalmas dobok, szólnak a kürtök, megint gördülnek az ajtók, huhog a kórus, aztán néhány fúvós elhallgat, és már sejtjük, hogy valami készül. Nem is kell csalódnunk, megszólal a korábban említett kórus, ezúttal jóval erőteljesebben, egy ősi sámándal rigmusát kántálva, ami most is remekül illik a zenéhez, és nagyjából félperces részletével sikeresen meríti révületbe az erre fogékony hallgatót - a 2001-es Jaktens Tid lemeztől kezdve időnként feltűnik a sámán motívum a Finntroll művekben, azonban ez egy új megközelítés volt, és meg is érte a kezdésbe szőni. 

2. Solsagan 

Az erős intro után az első szöveges szám sem ismer kegyelmet: Skrymer az első másodperctől fogva úgy teker, hogy már a többi hangszeres komolyabb munkába állása előtt is elkezd mocorogni a hallgatóban az ősi szellem, Beast Dominator érdembeli belépésével pedig a black blast még otthoni hallgatásnál is képes pogót varázsolni. Vreth érkezésére se kell sokat várni, hiszen a duplázás kezdetével ő is beköszön, majd a párezer fokos whirlwind fordulat után az énekes valódi munkája is eljut hallásközpontunkig - történetünk a napról mesél nekünk, ki születésekor remegő kézzel húz vonalat egek feletti magasságokból a Föld legmélyebb bugyraiig.  Az első verze végétől a szinti is a gitár dallamát követi, egészen addig, míg be nem lép az introból már ismerősen ható sámánének némileg gyorsított változata, ekkor ugyanis erre illeszkedik rá Trollhorn és Virta játéka - ha esetleg nem hangsúlyoztam volna elégszer, itt is megragadnám az alkalmat arra, hogy elmondjam, miben rejlik a Finntroll varázsa: legyen szó szinti és gitár, szinti és ének, gitár és ének, doromb és dob párosításokról, egyszerűen nem létezik náluk olyan, hogy két különböző hangszert ne tudnának tökéletességig összehangolni, s amíg ez így működik, nincs szükségük matekozásra, húrtépő szólókra, széteffektelésre. 
Ismétlés után mégegyszer eljutunk a kántálásig, ami végül egy drámai, de lassabb részbe szalad, innen pedig cseppet sem egyenes út - utalok a komplexitásra - vezet a harmadik verze egy sokkal elnyújtottabb változatába. Nem is véletlen a különbség, ugyanis ezután ismét újdonság következik, a révület jegyében: a horda egy emberként mantrázik a dobok, az intró egy-két szintieleme és a Visor Om Slutetről előhalászott madáreffektek társaságában, majd Vreth ismét felrajzolja remegő kézzel a Nap rúnáját, mely ha nem történne meg, vélhetően semmi sem védhetne meg minket a darabot lezáró fél perctől.
Eszméletlenül jó párost dobtak össze az album indítására, nem véletlen, hogy ehhez a trackhez még klip is készült. 

3. Den Frusna Munnen 

Kolomp és egyéb ütögetni való dobok adják meg az alap ritmust, ami közé úgy folyik be a távoli szintijáték, hogy egy pillanatig sem zavarja meg összhangot. Skrymer és Routa belépésével a szinti által adott dallam a gitárokra helyeződik át, míg a billentyűkön egy a többi hangszer közül továbbra sem kiugró hangzás válik uralkodóvá. Aztán az első szöveges szakasz előtt hallunk egy kis ujjgyakorlatot Virta részéről, és már be is kopogtat a gitárokkal a Vreth vezette verze, melyből továbbra is leszűrhető a fő hőbörgő fejlődése. Ezen történetünkben a halált fagyos asszony képében jeleníti meg előttünk a horda, eme asszony szolgája pedig, vágyva a öröklét fagyára, követi kijelölt útját a végeláthatatlan sötétségbe - az elképesztő költői fogások még fordításokon keresztül is áthatják a szöveget, ilyen téren már itt kiderül, milyen erős albumot kapott a nagyérdemű 2010-ben. 
A verze zenei része a szakadatlan akkordjátékon, viszonylag nyugodt dobokon, és a szintén nem végletekbe fulló billentyűmunkán alapszik, két verze között azonban megfigyelhető a valamivel szaggatottabb gitár- és dobjáték és egy egészen különleges, space-es hangzású effekt a szintik felől. Az ezután elhangzó, refrénként funkcionáló részben visszatér a szám elején hallható téma, mellyet már Vreth kiáltásokkal tűzdelt hörgése is díszít. A második verze már kicsivel bonyolultabb billentyűtémával rendelkezik, ami egyelőre továbbra is kimerül a kisebb trillázásokban. Az átvezető és a refrén nem mutat különösebb változást, azonban ezután jön egy rövid szintetizátor és dob által uralt rész, aminél a headbang kérlelhetetlenül adja magát. A darab vége előtt aztán kapunk még egy minden frontról érkező szétszaggatást, amiből egyenes az út a dal elején hallható fél percbe, amivel ez a mű is keretes szerkezetben teljesül be. 
Bár kevés hasonló szerzeménye van a zenekarnak, akár még Finntroll-szűz kíváncsiskodóknak is ajánlhatom, mert kedvcsinálónak minden további nélkül megfelelő.

4. Ett Norrskensdåd

A keleties, klezmeres bevezető, Vreth hagyománnyá váló csatakiáltásával invitálja be a metalt a trackbe, mely ezúttal a dobok egyenletes lüktetéssével ad alapot az akkordjátékhoz, ami után a lazább nyújtásokkal ékesített első verze következik. A szöveg lesarkítva egy ékes szóhasználattal kifejtett leírása a bűnösök életének kioltásával járó örömöknek, mely Vreth tolmácsolásában ebben az esetben is elismerő bólintásokra sarkalja az embert - technikai fejlődésből jeles. Ezalatt a gitárok dominálnak inkább, hozzájuk igazodik Trollhorn játéka, verzeközökben azonban a szám introja köszön vissza, valamint a második szöveges végén is ehhez hasonlít inkább a kíséret. A darab nagyjából kétharmadán aztán – bár eddig is érezhettük a boogiet – úrias felkérést kapunk a táncra; a keleties hangzás ilyen mértékű felhasználása az eddigiekben nem volt része a banda zenéjének, és bár eddig is hallhatunk táncolható számokat, ez a mű mindenképpen különlegessége az amúgy is párját ritkító karrierüknek, kevés három és fél perces szám megy le ilyen gyorsan. 

5. I Trädens Sång

Egészen fura felvezetést kreált a csapat ehhez a számhoz: lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de az album egyes pontjain időnként olyan érzésem van, mintha a Visor Om Slutet effektjei, zajai között turkáltak volna a keverés idején, és ezekkel díszítették volna a számok egy részét. Miért mondom ezt? Mert az első húsz másodpercben a távoli szintikolompoltatáson kívül mást nem is kapunk, csak nyikorgást, mocsári szörnyek gargalizálását, madarakat. Mindezzel semmi gond nincs, sőt, az is lehet, hogy az egész egy easter egges poén része, és ha jelzem a zenekarnak, hogy ezeket észreveszem a zenéjükben, akkor kapok egy évre elegendő sonkaszállítmányt… szerintem még sosem írtam még ennyit egyetlen szám tulajdonképpen non-instrumentális introjáról, pláne nem ennyi sületlenséget, szóval ugorjunk.
Beast Dominator blast beatjei szétcsapnak a mocsár lakói közt, azonban továbbra is hallhatjuk a kolompot, ezek alatt zümmögnek viszonylagos csendben a gitárok. Az első verzére a váltás kicsit furán jön ki, sikerült sajnos úgy időzíteni, hogy szinte már belealszik addigra az ember a zenébe, de ez még az album megannyi pozitívuma mellett teljesen megbocsátható. Vreth nem kíméli magát, azonban nekem az alatta szóló billentyűjáték kicsit – az effekt idegenségét leszámítva - a Rivfader demóra hajaz, ami az 1998-as felvételek misztériumaként tényleg elbűvölő, azonban tizenkét évvel később talán egy kicsit több technikát várnék, pláne, hogy Trollhorn munkájáról beszélünk. Basszus terén sincs természetesen agyontechnikázva a történet, viszont nincs is rá szükség, mert egyszerűségéből fakadóan olyan alapot biztosít, ami nem engedi kiemelkedni a kevésbé igényes szintijátékot. Két verze között szerencsénk van hallani egy újabb black leszámolást, ami ugyan szintén nem egy nagy varázslat ebben az esetben, de kicsit felráz, Vreth dupla kiáltása pedig szintén egész jól terelgeti az embert a szám folytatásához. A második verze újat nem hoz, viszont ezután a billentyűsök már egy sokkal díszítettebb munkát vállalnak magukra, valamint a húrokon is folyik bizonyos mértékű túrázás. A felfrissülés után kicsit mintha nagyobb erővel is tértek volna a szöveges részekhez, valamint a csordakiáltások is viszonylag jól lettek eltalálva, melyek egy viszonylagosan izgalmas gitártéma kíséretében vágódnak agyunkba. A lezárásra ismét visszatér a black countdown, és még kétsornyi szöveget is kapunk, ami akár egy életbölcsesség is lehetne valamilyen Facebook-oldalon - "Ott állunk majd csendben, s a levelek suttognak majd."
Nem a legerősebb Finntroll dal, sőt, én az alsó kategóriájú számaik közé sorolnám... nem szoktam ilyet, de azért most megsúgom, látszódjon, mennyire szeretem őket, az alsó kategória hat pont alatt még nem volt pontozva a hordánál...

6. Tiden Utan Tid

Az első tíz másodperc alapján még úgy vélhetnénk, egy instrumentális átvezető veszi itt kezdetét az album felén, azonban ez a gondolat olyan gyorsan el is száll, amilyen gyorsan érkezett: meglepő módon egy meglehetősen mély, tiszta kórus zendül fel, és a korábban szóló minimális kíséret minimális fokozódása mellett mindez él majd' egy percig (két versszak erejéig). Innentől nyernek teret az elektromos hangszerek: szaggatott játékuk a dobhoz igazodva vezet minket Vreth meséjéig, melynél már Beast Dominator egy valamivel folyamatosabb játékba kezd. A szöveg egyébként többféleképpen értelmezhető: az "Idő nélküli Idő" ábrázolhatja a halált, de még a világvégét is. Meg kell még jegyeznem, hogy nagyon jól játszott a zenekar a szöveggel, hiszen a dal elején, kórusban elhangzó szöveg az első verzében elhörgésre kerül - mindkét stílusban kiemelkedően erős hatást érnek el.
Azonban nem csak az ének miatt kiemelkedő ez a darab: a szöveges részek alatt folytatott hangszerhasználat egyáltalán nem végletekbe menő a tempót illetően, illeszkedik Vreth drámai előadásmódjához, ezáltal úgy mutatja meg tudását a horda, hogy mellette a remekbe szabott growl is kellően előtérben marad - van itt szaggatás, akkordozás és túrázgatás, és szép lassan a billentyűsök is felébrednek, minek során aláfestésből dallamadóvá válnak. A második verze után aztán kicsit változik az összkép, és hamar elérkezünk ahhoz a hangzáshoz, ami miatt azt gondolhatja a hallgató, hogy Katla a szövegek írásakor valóban egy posztapokaliptikus világképet próbált elénk tárni a szöveggel: őrült duplázás, darálás, és az Ur Jordens Djup hangzásvilágára emlékeztető szinti, és általa egyre hangosodó háttérkórus. Vreth egyenesen kivetkőzik magából, aminek a brutalitásán még dob egyet a dupla vokál, a halálkiáltás, és a belőle ívelő, a track elején hallhatóhoz hasonló kórus. A dal végén aztán visszatér a három perccel ezelőtt hallott gitárok kicsivel nyersebb változata, szintivel ékesítve, valamint Vreth zárósorai leírják, milyen, mikor még a fény és a sötét is eltűnik a semmiben. 
Minden további nélkül ajánlom nem egy, viszont rengeteg hallgatásra, hiszen a címmel ellentétben, repül vele az idő.

7. Galgasang

Az album számtalan kuriózuma közül ez az egyik, sőt, talán a legemlékezetesebb - nem azért gondolom így, mert a többi dal nem elég jó, ahhoz, hogy megkapja ezt a jelzőt, hanem azért, mert sok év után ez a darab az első akusztikus műve a zenekarnak. Ezen tulajdonságából fakadóan elmondható a trackről, hogy bizony, nem fukarkodtak a húrokat illetően, valamint még egy harmónikát/harmónikát idéző szintit is hozzáadtak a szerzeményhez, a szöveg hangulatának átadása érdekében: egy valaha hős harcosként tisztelt ember az alanyunk, ki életében "egyszer" esett a gyilkosság bűnébe, és akit ezért felakasztottak. Szellemének búskomor meséje dicső múltját, a bűnt, és az oszladozva lógó tetem látványát írja le, mely Vreth és a háttérvokál, valamint a mélyen megérintő zene tolmácsolásában vérbeli akusztikus balladává varázsolja a művet.
Ennél részletesebb leírást nem kívánok hozzáfűzni, akinek a fentebb leírtak alapján nem egyértelmű, hogy egy kötelezően meghallgatandó darabról van szó, annak valószínüleg további hámozás után sem jönne meg hozzá a kedve.

8. Mot Skuggornas Värld

Akire esetleg kicsit álmosító hatással lett volna az előző szám, annak most itt egy jó erős fekete - folk BLACK! Kanáldarálás, fa játékkockákat elejtegető szintieffekt, ami később néhány másodperc erejéig duplázással, basszusgitárral, és egy kicsivel erőteljesebben kiemelt billentyűjátékkal egészül ki. Ezután visszatér az a téma, amit először hallhattunk, csak ekkor már dobbal injektálva. Innen még belefutunk egy nyújtásokkal és komplikáltabb dobbak ellátott részbe, amit csordabőgések emelnek az egek fölé, hogy onnan vizsgáhassuk, hogyan is halad egy lélek az árnyak világába. Vreth marasztal minket a magaslati tribünön, mintegy kommentátorként közvetíti nekünk az eseményeket: a fogakból és körmökből készült hajó emberi hajból való vitorlájával hasít utolsó útján a szénfekete tengereken. Mindennek a hangulatát remekül festi tovább előttünk a már-már filmzenéket idéző szintijáték és a súlyosan nyers gitár, melynek párjától azért idővel melódiázást is kapunk, melyek összessége hamisíthatatlan Finntroll-hangzást idéz elő. A mű szerkezete nem a legbonyolultabb, azonban a hangzás semminemű kívánnivalót nem hagy maga után, a végén pedig a kiemelt billentyűjáték a gitárok elhalkulásának ellenére is egy veszettül meggyőző lezárást ad ennek a meglehetősen sötét történetnek. 

9. Under Bergets Rot

Darálás, blastbeat, és némi csörgőzés után a igazi humppás billentyűjáték kísér minket a hegy lába alá - a szöveges részek alatt is szinte ugyanez a téma érvényesül, valamint köztük is ehhez hasonló játék hallható. Ebbe a kiszámíthatóságba illeszkedik bele a "refrén", melyben az igazi pluszt továbbra is varázslatos szintimunka mellett az össznépi "WO-O!" kiáltások jelentik. Az imént említett variálatlanságot - csak hogy ne nevezze valami szőrszálhasogató kritikus egysíkúnak - a dal közepén töri meg egy az eddigieknél még inkább polkkásabb rész, majd az ezutáni sci-fi fütyürészős effekttel egybekötött Vreth-monológ, melyből megtudhatjuk, milyen is, mikor az embernek a mellkasából felszakad az ősidők dala. Mivel az ősök számára nem volt idegen a vér látványa, evidens, hogy ezután egy véráztatta, már-már breakdown érzetű szakasz következik, amiből aztán szépen felépül a szinti, és visszatérünk a főszálhoz, refrénestől, immár megszakítás nélkül táncoljuk be a hegy alatti területet a hátralevő nagyjából negyvenöt másodpercben.
A klip külön élmény, nem véletlenül ezt adtam meg hivatkozásnak!

10. Fornfamnad

Rézfúvós és további egészen különleges szintieffektek várnak azokra a bátor önkéntesekre, akik szerencsét próbálnak a dallal. Nem kell sokat várni a gitárok és Beast Dominator érkezésére sem, kezdetben elnyújtott akkordok és pergetés dominál, de hamar beköszön a duplázás is, amit a húrok felső hangokon folytatott tépése kísér. Vreth ezután egy valamivel lassabb részbe böfögi a tracket, az itt használt énektechnika pedig ismét valami új - mintha egy mucsaröcsögei mocsokrocker torokhangja lenne, ami időnként hörgésbe hajlik át...nehéz ezt stílusosan előadni, de amilyen mocsárhangulatom támad a zenétől (ez pozitív), igazából nálam belefér az efféle előadásmód. Az első verzét követően hatalmasat robban az egységes hangtámadás, tele drámai dallamokkal és lábtörő duplázással. A második verze nem sokban különbözik az elsőtől, viszont az ezután érkező refrén már jóval érdekesebb: a fák suttogásából hallható ősi igazságot a természet romlatlanságáról úgy közvetítik, mintha ők maguk lennének azok a teremtmények, akik végignézték, ami az évmilliárdok során történt - az iménti köztes részben hallható billentyűmunkát olyan gitárjátékkal spékelte meg Skrymer, amire lehetetlen nem odafigyelni, sőt, ha ez a torzított, de dallamos játék  nem lenne elég, akkor Vreth bescreamel bennünket egy az eddigieknél még filmbe illőbb szakaszba, amit főként a szinti és a dob dominál. Egy rövidebb leírással élve, kapunk mindent, ami egy jó Finntroll-számhoz szükséges, amit még tetéz a szám introjának ismételt, időnkénti hangszeres gárda-beli unaloműzéssel, Vreth suttogásával fűszerezett megszólaltatása. Ha ennél többet kapnánk a refrén és a záróakkordok érkezése után, fenn állna a gyönyörbe való belehalás veszélye.

11. Drap

Ennél egységesebb dalkezdést még ettől a hordától is ritkán hallani, nem hogy másoktól: nem értem, hogy hangozhat ilyen jól az, mikor négyféle hangszeren szinte ugyanazt csinálják, teljesen egyszerre – nagyon vicces lehet ilyen megfogalmazást olvasni egy zenei művel kapcsolatban, de tényleg hátborzongatóan jó. Az első verze is hasonló egységet mutat, viszont a basszus időnként meglehetősen erőszakosan kirúg ebből – és milyen jól teszi ezt is. Vreth egy sátáni nevetés hatásával hörög be, majd demonstrálja, hogy kiált fel, mikor ráejtenek egy-egy téglát a lábaira. Innentől Trollhorn ismét egy tőzegláp-szagú effekttel hoz nekünk egy dallamot, ami a téma – gyilkosság – mellett akár még hathatna furcsán is, de ki nem hallott még finnosvéd területekről mocsárban elkövetett gyilkosságokról (ez vicces volt, vágja már be valaki a nevető tömeg hangját!)? Erre a dallamra nagyjából ráillik, amit Vreth hörög, viszont a két zenész úgy dönt, csak egyikük lehet előtérben ebben a dalban, ezért felváltva versengnek, melyikük a meggyőzőbb. Elég nehéz eldönteni, ezért úgy döntenek, folytatják, ahogy az első verzében tették. Ez megint felébreszti a versengési vágyat, újra lejátszódik a párbaj, amiben olyannyira legyengülnek, hogy a húros részleg és a dobos el tudja venni tőlük a stafétát, és a dalnak ezen szakaszában ők versenyeznek egy viszonylag gyors rész keretein belül. Vreth és Trollhorn úgy döntenek, hogy labdába sem rúghatnak, ha nem követik őket, ezért ehhez passzoló módon folyik tovább a dal, fúvóseffektekkel, némi technikázással gitárok részéről, duplázással, Vreth pedig már-már sikításba hajlik át időnként. Aztán a track közepén kapunk egy viszonylag nyugis pár másodpercet, újabb botokkal való játszadozással, bohókás fúvósokkal, és az egészhez társul egy igazán élethű békakuruttyolást idéző sáv, ami tovább erősíti bennünk a mocsárérzetet. Azonban nem kell sokat várni, hogy visszatérjen a második verze kicsivel zúzósabb változata, és egy kis angyalkórus a párbajnál, majd Vreth gargalizálásával, és utolsó kiáltásaival, valamint a háttérvokálos osztag Genghis Khan-feelingű „HU!HA!”-jával felkenjük az iszappakolás utolsó plecsnijeit a lemezre.

12. Under Dvärgens Fot

Ja, megint nem. Bonus trackként a korongra került még ugyanis az Under Bergets Rot egy áthangszerelt, lényegébe véve félakusztikus változata, ami autentikusságával joggal érdemelte ki a  „Törpék talpa alatt” jelentésű címet, hiszen még az eredetinél is erősebben sarkalja az embert a táncra – ami azért nem semmi.

Teljes mértékben elégedett lehet a lemezzel az, aki végighallgatja, hiszen minőségi háromnegyedórán lesz túl az illető. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a felvételek minősége jelzi, hogy a banda egyre többet engedhetet meg magának a stúdiózásnál a jobb hangzás érdekében - nagyon jól jártak a Century Media-val, akik ilyen mértékben támogatták őket, és a Sonic Pumppal, nem sok olyan egyéb hely van a világon, ahol ilyen minőségű felvételek készítésére van lehetőség.
Hogy minden kötelező kör le legyen futva...(*dobpergés*)

Basement score: 91%

Hollywood Undead - American Tragedy

Egy meglehetősen sikeres első album után a hatos egy közös turnéra ment az Avenged Sevenfold-dal. Ezek után vissza a piszkos munkához. A követező lemez munkálatai közben egy kis nézeteltérés alakult ki a Deuce-szal, amelynek következtében kikerült a bandától. A banda egy régi barátját kérték meg, hogy töltse ki az űrt. A Lorene Drive hangja Daniel Murillo (Danny) szívesen vette a felkérést. Neki is álltak a folytatásnak, ennek köszönhetően pedig, az elkövetkezőben részesei lehetünk az Amerikai Tragédiának. A kiadással kis gond adódott és egy hónapot csúszott a megjelenés, míg végül 2011 április 5-ére teljes egészében vált elérhetővé. Ezt itt a második Hollywood Undead stúdióalbum.

american_tragedy.jpg

Ezúttal 14 dalt kaptunk, amelyik életünkből majdnem 50 percet is képes elvenni. Egy nagyon jelentős előre lépésen ment át a csapat. Sok mindent megváltoztattak a hozzáállásukban, úgy hogy ezzel nem veszett el az esszenciájuk. Ez már önmagában egy hatalmas dolog. Azzal, hogy kevesebb a kiabálás, a tag-elés, a csajozás és a bitch szóhasználat (Nem vesztek ki teljesen csak mérsékelve lettek.) egy olyan ember számára, aki értéket keres, meglehetősen kecsegtetően hangzik. A változások tényétől az album alapvető minősége nem ugrik meg, csak az érdeklődés attól aki leül elé. A zenei felépítés maradt a régi, az alap tekintetében és a vokáléban is. Ahol még komoly előrelépést tett a Hollywood Undead az a szöveg írás. Minden egyes dalnak van valami közlendője. Vannak sablonos életigazságok, őszinte történetek és óva intő üzenetek. A számok hoznak egy erős minőséget és stabilan tartják is. Kiemelendők:

Been to Hell – Megidéződik a nyitány. Csak ezúttal a refrénnél egy másmilyen tónus szólal fel. Danny úgy mutatkozik be a bandában (fact: az első megjelent single-ön hallhattuk először, ami meg a Hear Me Now volt, de mindegy is), mint ahogy a banda mutatkozott be pár évvel ezelőtt. Jelentős fejlődés azonban megfigyelhető a sorok között. A dalban ismerősek lehetnek az Undead egyes pillanatai, amivel alapvető probléma nincs, mivel meg van a maga karakteressége, már csak a gondolat foszlányokból és egy-két jól eltalált metaforából kiindulva is.

Comin in Hot – Mint mondtam a változtatások ugyan drasztikusak de nem véglegesek. Ezen a korongon ugyan nem a csajozás kapja meg a túlsúlyt de egy (két) dal erejéig azért jelen van. Én azt mondom, hogy ebben a formában nincs vele gond, mert egy hangulatos dalról beszélünk, amiben azért el lehet csípni egy két szemtelen és idézhető sort. De az egészet tekintve nem egy kiemelkedő alkotás.

Glory – Egy nyugtató felvezető után megszólalnak a hangszerek és elfog az az érzés, ami miatt úgy döntöttem, hogy nem Rapid Pincében tálalom a bandát. Egy üdítő rockzenei alap amire belép J3T rapje és én otthon érzem magam. Ez a fajta erős alappal ellátott komoly rapszöveg amiért én azt mondom megéri követni bandát. Hamisítatlan rap-rock!

danny.jpg

Bullet – Elképzeltétek már valaha, hogy milyen egy tündérmese gyerekeknek, ami láncfűrészes gyilkosokkal, összetört álmokkal és cseppet sem kielégítő és egyenesen depresszióba taszító befejezéssel bír? Na valami ilyesmi a Bullet csak zenében. Alapvetően egy kellemes és vidám hangulatú nóta, aminek gyerekdalra hasonlító felépítése van. Mind ehhez hozzátesz az a kis zabálnivaló csöppség aki a végén énekel. De ha egy rövid metszetet ejtünk a baloldalon a gyomorszájnál, akkor láthatjuk, hogy a máj cseppet sincs ép állapotban. A szöveget ugyanis, ha vizsgáljuk láthatjuk, hogy a tömény és életeket tönkretevő alkoholizmus a fő fonál, amit csonka testrészek is öveznek. Elképesztő ez a groteszk egyveleg, de működik. Nagyon sok ember kedvencének vallja a dalt, talán azért mert két irányból lehet vizsgálni és mind a napsütéshez, mind pedig az esőhöz jól passzol.

Tendencies - Kis elektromos felvezetés kezdődő dob és jönnek is a rap verzék. Ismét egy erős rap-rock dal, ahol a refrén csak úgy be robban. Ezt fűszerezi a harmadik versszak ismétlései és kántálásai. Borzasztó erős hangulata és stílusa van. 

Azt a fajta magával ragadó hangulatát és egyedi stílusát mindenféle változtatás mellett képes volt megtartani és továbbra is szórakoztató, amit csinálnak. Bár sokkal sötétebb és/vagy mélyebb a mondanivalót kaptak egyes dalok mégis így sokkal kellemesebb. Tagadhatatlan és utánozhatatlan Hollywood Undead munka.

Basement Score: 76%

Arch Enemy - Will to Power

Pár napja jelent meg, a svéd metál banda az Arch Enemy tizedik stúdiómunkája. A banda nagy múltra tekint vissza és a blog fennállásában szerepet játszik (hogy mást ne mondjak, az első százalékos értékelés a Black Earth cikkben tűnik fel). A 2014-es War Eternal album óta nem sokat pihentek, ugyanis az észak amerikai turné közben az egyik szólógitárosuk (Nick Cordle) elhagyta a bandát. A rajongókat nem akarták cserben hagyni, azért a fennmaradt koncerteken csatlakozott hozzájuk Michael Amott testvére, a korábbi banda tag Christopher Amott. 2014 végén bejelentették, hogy ki lesz az, aki végül betölti a kiüresedett posztot, és a választás a korább Nevermore formációban tevékeny gitáros Jeff Loomis-ra esett.
will_to_power.jpgEzt követően kiadták a Stolen Life EP-t, ami tartalmazta a Stolen Life c. dal újra rögzített verzióját. Ez volt Jeff debütálása. Ezen kívül három feldolgozást és öt demót tartalmaz. A demók érdekessége, hogy ezek a War Eternal néhány számának, olyan demója, ahol még a korábbi énekes Angela hallható. Akit érdekel és szereti az Arch Enemy munkásságát érdemes adni neki egy esélyt.

black_earth.jpgA következő évben (2016) a banda egy fontos mérföldkőhöz érkezett, ugyanis első stúdiólemezük ebben az éveben lett húsz éves. Ezt megünnepelve kapott a lemez egy újrakiadást, ahol a dalok mellett helyet kaptak 97-es koncert felvételeket Japánból. De ezzel nem ért véget az ünneplés, ugyanis a banda eredeti tagjai, beleértve az azóta kilépett Christopher Amott-ot és Jonah  Liiva-t, valamint a jelenleg is aktív Michael Amott, Sharlee D'Angelo és Daniel Erlandsson összeálltak és Black Earth névvel koncerteztek. Ez csak egy mellékprojekt volt, aminek a keretein belül az Arch Enemy első három korongjának dalait hallhatta újra élőben a nagyérdemű.

Ezt követően pedig következett a szakma kreatív folyamata, immáron tizedik alkalommal vagyis a dalírás és a lemezkészítés. 2016 nyarán jelentették be, hogy az új lemez munkálatai megkezdődtek, de a kiadásig több mint egy év telt el. Az időközben Will to Power címre keresztelt munka szeptember nyolcadikán látott napvilágot. Ezt a megjelenést pedig egy év elején kiadott koncert DVD előzte meg. De akkor jöjjön, aminek jönnie kell, Will to Power:
Az első furcsa dolog, ami meglepett az album kapcsán, hogy a zeneszerzési folyamatból, Loomis kimaradt. Ez azért érdekes, mert egyrészt ő korábbi munkái kapcsán bizonyított, hogy egy méltán elismert zeneszerző. Michael nyilatkozta, hogy más arculatot akar adni ennek az albumnak, egy a korábbiaktól eltérőt. Szerintem ebben a segítségükre lehetett volna Jeff. Bár azt is megértem, hogy mint új tag ismerkedjen a bandával és majd később kap egy picivel több szabadságot.
A Will to Power tizenkét új szerzeményt vonultat fel, melyből kettő előzetesen megjelent, kettő pedig instrumentális. Egyet biztosan állíthatok. Az új arculatot sikerült megvalósítani. Ehhez mindent bevetettek. Minimálisan visszavettek a gitárból (továbbra is több a szóló, mint a dal, ez egy Arch Enemy album). Használtak több számhoz billentyűs hangszert is, valamint Alissa is érzékelhetően mélyebb hangszínben van. Kiemelendők:

jeff_loomis.jpg

Set Flame to the Night - A szokásos módon egy rövid instrumentális felvezetéssel kezdenek. A gitár mögött, a háttérben szirénázást hallani, továbbá rádió bejelentkezéseket. Érdekes és hangulatos, jól felépített egy perc, ami kellően megalapozza a hangulatunkat a következő háromnegyed órához.

The Race - A felvezetést követően jutunk el a The Race-ig. A The Race egy ízig-vérig düh alapú metál szerzemény. A banda kezdeti hangzásához hasonlít. A felénél egy breakdown-nal kicsit változtatnak a dal alap motívumain, de végig koherens és szórakoztató. Aki pedig a mélységét keresi a számnak, annak tartogat meglepetést a szöveg.

the_world_is_yours.jpg

The World is Yours - Ez volt az első megjelent single az albumról és ez a szám született meg először. A War Eternal-lal turnézott még a banda, amikor megfogant az első verziója a The World is Yoursnak. Azóta apró finomításokon ment keresztül és most teljes valójában hallható. A szám egy metál himnusznak készült, valaminek, ami szélesebb körben is el tud terjedni, de megtartja a jellegzetességeit a csapatnak. Egy korrekt Arch Enemy dal, ami engem elsőre nem tudott lenyűgözni. A lemezt tűkön ülve vártam, de valahogy ezt én önmagában keveslettem. A szöveg rettentő egyszerű, ami annyit szeretne átadni, hogy akarattal bármit el lehet érni. Ezzel önmagában nincsen baj. Szép üzenet egy tehetséges gárdától, de én ennél egy fokkal nagyobb mélységet vártam. A teljes lemezt végighallgatva nem lóg ki a sorból, csak én mást keresek a zenéjükben.

The Eagles Flies Alone - A második megjelent szerzemény egy rövid felvezetéssel kezd, ami után a dal alapja szól. Valamivel lassabb, mint bármi amit eddig hallottunk. Az alap motívuma, amire a szöveget írták a sas és szabadság szimbolika. Szerintem sokkal kifejezőbb. A refrén nálam nagyon működik a vokál nélküli részek gyönyörűek. Egy újdonság, hogy megjelenik a hátérvokálban egy valamivel tisztább ének hang. Eleinte furcsa volt, de annyira jól illik a dalhoz és olyan jól egészíti ki, és mindösszesen két sor erejéig tart. Korábban is volt más tiszta ének egyes dalokban például a Dehumanization-nél Micheal-ék, de jelen esetben Alissát hallhatjuk.

Reason to Believe - El is érkeztünk a korong feléhez és ezzel a legizgalmasabb trackhez is. A banda fennállása óta most először készült el egy ballada az Arch Enemy zászlói alatt. Ami lassú lírikus tételeket eddig egy rövid átvezetőben hallhattunk, most szövegezve egy teljes értékű számban kapjuk meg. Már önmagában a Reson to Believe születése is megér egy misét. Michael épp családi hétvégét tartott és öccsével Christopher-rel játszottak csak úgy magunknak és eközben a céltalan zenélésben megalkották a fő gitármotívumokat ehhez a számhoz. De, hogy a lírikus ballada pontosan mivel jár(hat)? Úgy van, tiszta énekhanggal! Alissa belépésével ez folyamatosan ott volt a levegőben, hogy vajon most akkor fog e tisztán énekelni. 2014-ben azt mondták, hogy erre egyelőre nem látnak esélyt, mert nem tudják összehangolni az egyébkénti hangzással. Mostanra megtalálták azt, hogy szerintük miként kaphat helyet. Kérdezhetitek, hogy miért kell ezen rugózni, ének és akkor mi van? Nyilván a bandák változnak a zenéjük változik és egyetlen egy számról van szó ez még így belefér, de mégis. De én jelen esetben ezt nem érzem. A szám amit írtak egyébként fantasztikus, Alissa iszonyatosan tehetséges. Csak szerintem sem az albumon sem pedig mint Arch Enemy nem állja meg a helyét.

first_day_in_hell.jpg

First Day in Hell - A személyes kedvencem az albumról. Sokkal inkább fókuszál a szövegre, mintsem a zenei részére a számnak, ami azért működik tökéletesen, mert Alissa egy zseniális történetet kerített az alaphoz. Elmondása szerint a szöveget a nagyszüleinek a történetei ihlették. A refrén egy koncepciós dalnál mindig egy érdekes dolog. Itt például rövid és nem is igazán különül el az alapvető ívtől, hanem belesimul. 

Saturnine - Az előző dal hangulatát, és azt a képet amit lefest megragadva alkották meg a második instrumentális tracket. Monumentális, de mégis szenvedést és fájdalmat közöl. A címe is egyébként a First Day in Hell szövegéből lett kiragadva. Itt kap lényegesen fontosabb szerepet a billentyűs hangszer (már korábban is feltűnik, de itt a legintenzívebb). A billentyűk mögött Jens Johansson a szintén svéd származású zenész, aki többek között például Dio mellett tevékenykedett.

Dream of Retribution - Egy progresszív hat perchez érkeztünk, ami kicsit csapongónak hat hangulatában, de ez tudatosan van így felépítve. Ami először furcsának és zavarónak tűnik, amiatt később állva tapsolok. Itt szintén közreműködik Jens és megint jól egészíti ki a hangzásvilágot. Ez a progresszívabb stílus, ezzel a komplex hangzással meglepően jól áll nekik. Ilyen jöhet még a későbbiekben.

A Fight I Must Win - Ami legelőször szembe (fülbe) tűnik, az a vonós kíséret. Mike ismét felvette a kapcsolatot, azzal a svéd komolyzene társulattal, akik már a War Eternalnál is segítségükre voltak. Egy fokkal egyszerűbb szám, mint az előzőek. Zeneileg is kevesebbet markol, de azt szorítja, mondanivalóban is sokkal közérthetőbb. Az egész önmagában korrekt. Egy hosszabb melódia, amit a klasszikus hangszerek jelenléte emel ki, illetve hogy mennyire jó ötlet volt ezt lezárásnak berakni, mert annak elképesztő. A végén a vokál abba marad, a gitár és a dob elhalkul és már csak a hegedűk utolsó hangjait halljuk, ami azután, hogy lezárják az utazást, még hagy egy kis fényt és egy pillanatra visszanéz. Remekül alapozza meg a vége azt, hogy utána újra akard hallani a lemezt.

as_the_stages_burn.jpg

Mit is mondhatnék még... az idei Arch Enemy albummal kapcsolatban voltak aggályaim, de összességében egy kellemes élmény volt. Voltak jobb és gyengébb pillanatai, de ez már csak ilyen. Loomis megállja a helyét, mint új szólógitáros. Az egész lemez kapott egy új arculatot, amin belül minden szám is kapott egyediséget. Metál rajongóknak tudom ajánlani, a banda rajongói jó esetben már hallották már, ha meg nem, tegyenek vele egy próbát, megéri.

Basement Score: 74%

süti beállítások módosítása