ZenePince

ZenePince

Arch Enemy - Doomsday Machine

2016. július 10. - Ryde_Laci

A banda összetétele a felvételek alatt nem változott, ami azt jelenti, hogy negyedik éve dolgozik együtt a csapat a jelenlegi felállásban, talán ez vagy a csillagok állása tette, én nem tudom, de ez a lemez az Arch Enemy album, szerintem. Ennél jobban sose szóltak együtt a számok és volt egyben az album. Volt valaki aki viszont nem ezt érezte. A ritmus gitáros, Chrisopher Amott, a kiadás előtt valamivel kilépett a bandából, amit később azzal magyarázott, hogy, nem érezte magát a banda részesének és ihlete sem éppen volt.

doomsday_machine_cover.jpgMindenesetre ez nem von le ennek az albumnak az érdemeiből. Tizenegy dal van az albumon, ebből kettő ami csak ritmus. Itt már Angela is több szabad kezet kapott szövegírás tekintetében. A Wages of Sin-nél majdnem teljes egészében, az Anthems of Rebellion-nál pedig nagyrészt Michael írta a szöveget, azok sokkal melankólikusabbak is lettek. Itt azonban Angela írta a szövegek jelentős többségét. Sokkal lázítóbb és groteszkebb az egész, sokkal jobban áll szerintem ez a vonulat, a bandának.

Enter the Machine - Egy remek indítása egy remek albumnak, hangulatot és a stílust megalapozza és technikailag is rendben van.

Nemesis - A legismertebb és a legelismertebb AE dal. Azt gondolom ennek oka van! Valóban az remekül szól, minden hang, mind mondat ott van, ahol annak lennie kell! Aki Arch Enemy témában jártas szeretne lenni, egyszerűen megkerülhetetlen és olyannal se találkoztam aki szereti a bandát, de ezt a számot nem. Itt egyébként is már érződik az hogy hagyták Angela-t kibontakozni, már ami a szöveg írást illeti. Érdemes bele olvasni. A rendszer ellen szól, lázít és nem elgondolkodtat. Tetszik ez az irány.

My Apocalypse - Azért nem hagytuk el teljesen a régi vonalat sem. Ez a szám hivatott a régi irányt tartani, mind szövegben, mind stílusban. Remekül kiegészíti ezt az albumot, mind emellett pedig bele illik a régi profilba is. Visszafogottabb alap, a végén egy lelassulás és egy utolsó zúzás, de itt van a lesújtó és elgondolkodtató szöveg is. Fantasztikus.

Skeleton Dance - Amikor groteszkról beszélek erre gondolok. Az a látkép, hogy "csontvázak táncolnak a síromon". A halál képek az abszurdizmus egymást tetézik. Mellette az alap is jól megvan írva, a szólót is imádtam.

Hybrids of Steel - Le a kalappal. Egy normális dal hosszóságú instrumentális számot így megírni, tehetség! Nem laposodik el, sőt elképesztően változatos, de nem kizökkentő, nagyon is egybe van.


Mechanic God Creation
- Amikor ennek a címét megláttam, tudtam, hogy írni akarok róla. És hát van is mit. Sajnos ennél a számnál nem áll össze a dolog. Értem ezt úgy, hogy a refrénen kívüli szövegrész nincs összhangban az alappal. A szöveget nagyon is érdemes elolvasni, mert borzasztó érdekes, meg a refrént meghallgatni, mert az meg iszonyat jó. De a köztes rész...

chris_amott.jpgNem kétség, szerintem a legjobb Arch Enemy albumon vagyunk túl, mind szövegileg, mind alapilag egyszerűen fantasztikus. Ezt az irányt megtartva, nagyon sok remek dolgot tud még nyújtani nekünk a banda. Azt meg hogy Christopher-t ki helyettesíti és hogyan kerül vissza a bandába, majd egy másik alkalommal...

Basement Score: 79%

Three Days Grace - Three Days Grace

 

Mai cikkünk témája a Three Days Grace Kanadából köszönt minket. A főleg alternatív metált játszó banda 1997-ben kezdte pályafutását. A banda a kezdetekben 3 tagot számlált akik korábban egy másik öttagú zenekarban játszottak a Groundswell-ben ami '92-'95 között üzemelt és egy stúdió lemezt hagyott hátra. Ahogy azt több példa is mutatja, lehet egy zenekart három taggal is remekül fent tartani. Igaz ezt egy kicsit erősnek érzem itt, hiszen három ember öt hangszeren játszik és mellette még ének is. Ilyet talán még a Green Day-nél tapasztalhattunk. A tagok: Adam Gontier - énekes (plusz szóló és ritmusgitáros); Brad Walst - basszus gitár; Neil Sanderson - dob és billentyű.

Tény és való, hogy '92 óta zenélnek együtt a srácok ebben a formában is '97 kezdték, de első lemezük az alakulástól csak nem hat év elteltével jelent meg 2003-ban. A címe csak egyszerűen: Three Days Grace...

Na most ez az első album nekem valahogy nem teljesen állt össze. Egy aspektust tudnék kiemelni ami a számok nagy részénél nekem hiányosság vagy hiba. Ez nem más mint a tény, hogy az énekes erejéből nekem kevés jön át. A dalokban mindig van egy pont ahol ez az erezd el a hajad érzés fog el, de valahogy a szám nem adja, nem képes akkora energiát átadni. Na most, hogy itt a zenekar hátráltatja az énekest, vagy az énekeshez idomul a zenekar és ezért nincs meg nekem ez, azt nem tudom. És akkor az album pozitív kimenetű dalai:

I Hate Everything About You - szerintem ezt annak se kell bemutatni, aki alapvetően nem hallgat 3DG-t. Ez az aminek a visszafogottabb hangvétel is jól áll (mondjuk lehet ehhez hozzátesz az elkoptatott újrajátszás gomb is... ki tudja). Az viszont biztos, hogy a szöveg valami fantasztikus! Az lemez abszolút legjobbja!

Scared - A csak instrumentális részek el lettek találva, az ének is oké, de az ének alatti alap ritmus nekem kicsit ront az egészen, nem az igazi. Több dolog működik benne, mint amennyi nem. Érdemes tenni vele egy próbát.

Wake Up - Na itt ugrottunk egy kicsit, okkal! A Scared után ez volt még az a dal, ami a sok egyforma dal közt egyedi(bb) tudott lenni. Nem egy nagy megfejtés de bőven jó ez a szám. Mind zeneileg mind hangilag működik.

Take Me Under - Erről a zúzásról beszélek! Ez belefért volna a többi dalba is bőven és sokat dobott is volna rajta. Mindegy... Csak ebben az a legszomorúbb, hogy ez a szám bizonyosságot ad arról, hogy erre is képesek, viszont eddig valahogy ez kimaradt.

Visszafogott laposabb dalok töltik ki a fenti dalok közti időt, amit rettenetesen sajnálok az albumtól. Tudnak ők jót sőt fantasztikusat alkotni, ez nem lett ez (teljes egészében). Tiszta lelkiismerettel mégsem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz album, erről szó sincs, csak nem hozta azt amit én vártam. Lehet nem az első albumtól kéne csodát várja... Mindenesetre itt nem áll meg a tudomány. A banda is folytatta a zenélést, mi sem hagyjuk abba az írást....

Basement Score: 67% 

Arch Enemy - Anthems of Rebellion

2003 nyarán debütált a banda ötödik albuma és a második ami az új énekesnővel készült, Angela-val. Számomra nagyobb élmény volt ezt az albumot végig hallgatni sokkal erősebb talán jobban is egybe van, hiszen ekkorra már harmadik éve dolgozik együtt a csapat.

Az albumon 13 track van ebből három instrumentális a többi pedig általában valami zúzós anyag. Melyik hogy működik van ami jobban, van ami kevésbé, de számomra volt egy pont a vége felé, ahol a színvonal zuhant. Nem is húzom az időt lássuk a kiemelt számokat.

We Will Rise - Ez az album talán egyik legösszeszedettebb dala. Kicsit hasonlít a többire, az előzőre a Silent Wars-ra mindenképp, csak valahogy ez jobb. Mai napig a fanok egyik kedvence és én meg is értem. Remek az alap ritmusa a szöveg is maximálisan a helyén van.

Leader of the Rats - Ez az a szám ami reprezentálja a dalok negatívumait is. A káoszt a kapkodást, de emellett valahogy idővel helyre áll (ami nem mondható el pár társáról).

Marching on a Dead End Road - Hát én kész voltam ettől. Ez valami lassabb klasszikus akusztikus instrumentál ami borzasztóan vissza dob az élményből. Semmi köze az eddigi témákhoz, sokat ront az öszképen ez a másfél perc! A következő dal a Despicable Heroes indítása megpróbál miket vissza rázni, de nem segít mert a szám maga amúgy nem jó!

Dehumanization - Ez az Arch Enemy dal Angela-tól a kedvencem. Ebben van talán először háttér vokál a srácoktól. És az indítása a valaha volt egyik legjobb dob szóló. A gitár riffek is fantasztikusak, a szóló is baromi jó. Imádom.

Összegészében egy felemás albumról van szó. Vannak benne nagyon jó dalok szép számmal, de mellette pár laposabb szám is. Az az instrumentál meg a pont az i-re (nem mellesleg a másik két hangszeres dal jó). Én jobbnak tartom az előzőnél, de még van hova fejlődni.

Basement Score: 80%

Koncert - Tankcsapda

Version 1.0

Sulinak vége, kezdődik a nyár és a ZenePince szerkeztőség ennek örömére elment jól érezi magát! Vasárnap (06.12) kilátogattunk a Szigethalmi Tankcsapda koncertre, ami a Rohadék Rockcsepészek Tour egyik állomása volt. Alant a szerkeztőség élmény beszámolója elérhető (ha a srácok összeszedik gondolataikat frissítjük a bejegyzést).

Ryde:
Már maga a tény, hogy egy ennyire elismert banda egy ilyen helyen lép fel elképesztő. Nagy buli volt... Szabadtéri sátras helyszín, meglepően hatalmas tömeg 21 órai kezdés én pedig az első sorban.

Fél nyolckor engedtek be minket valamivel nyolc után kezdődött a show az előzenekarral. Egy számomra addig ismeretlen magyar rock banda volt a Fatal Error. Megjelenés terén a srácok egy érdekes kompozíciót választottak (ilyen apróságok, hogy az énekes zokniba volt). Minden esetre jó bulit csinálta, az is igaz, hogy amikor ők álltak színpadra a közönség nagyrésze a WCnél vagy sörért állt sorba, de volt aki még a jegyeket vette. Volt egy pont ahol az énekes csak elment és a billenytűs állt a mikrofonhoz, megkérdezte, hogy kihallgat Motörhead-et és eljátszottak egy számot ami szintén meglepően nagyon jó volt. Nagyából egy órát voltak, 6-8 saját szám mellett azt az egy Motörhead volt és utána pakolás. A tömeg dagadt jött a Csapda!

Pirotechinka a sátor miatt nem volt, de a reflektorok nagyon adták. Folyamatos pengető dobálás a végén dobverő is repült a közönségbe... de akkor a koncert maga. Másfél órát voltak színpadon talán valamivel többet. A dal felhozatal színes volt bár voltak hiányosságok, azért panaszra nem volt okunk. Régiekből volt: Baj van, Legyen az ördögé, Keleti csőd; Újakból: Alföldi Gyerekek, Mi a fasz van, Köpök rátok; Közönség kedvenc: Menyország Tourist, Füst és Lábdob, Be vagyok rúgva és akkor még csak a feléhez értünk el. Szóval ezzel meg voltam elégedve, bár az Über Alles-t beraktam volna még... Lukács Lacin látszik a kor, de még mindig él a színpadon. Mellette a szóló gitáros tag szintén nagyon ott volt. A közönség énekeltetése hiányzott mondjuk nekem, bár tény hogy a nagyérdemű a pogóval volt elfoglalva. Maximálisan megérte az árát!

Amit sajnáltam, hogy utána ők azonal rohantak tovább, és 2 mondatot nem lehetett beszélni nem hogy aláiratni. Mindenesetre a Fatal-os arcokkal beszélgettünk egy jót, nagyon nagy formák!

Panic! At The Disco - A Fever You Can't Sweat Out


A 2004-ben alakult nevadai banda legújabb albuma nemrég jelent meg, amit jelenleg is két pofával zabálok, viszont mivel onnan csak nem kezdhetem, vágjunk bele az első albumba. Minden kezdet nehéz...

Az alapító tagok szerep szerint: Ryan Ross - szólógitár/vokál, Spencer Smith - dob, Brent Wilson - basszusgitár, Jon Walker - basszus/zongora/vokál/ritmusgitár/ésmégkitudjami, és a jelenleg egyetlen tagja a bandának Brendon Urie - főként ének, de gyakorlatban ért  ő mindenhez, és hát jelenlegi helyzetében kell is neki! De erről majd később.
Alapvetően egy pop rock/néhol pop punk bandáról van szó, ami az idők során sokban változott.patd-a-fever-you-cant-sweat-out-billboard-650x650.jpg

De akkor konkrétan az albumról:
Nagyjából három számot ismertem róla, és azok alapján azt gondoltam, hogy valami iiiirgalmatlan király lehet az egész. Ó mennyire tévedtem, teATYAÉG!
Két hatalmas probléma van ezzel a lemezzel: az idióta elektronikus hányadék aláfestés. Szinte az összes számban feltűnik, és egyet leszámítva, kivétel nélkül zavaróan van kezelve. Katasztrófa. A másik baj pedig az, hogy ha levesszük ezt a háttérzajt a dalokról, akkor is értékelhetetlen a 80%-a ennek az...ennek. Felejthetőek, és csak egyszerűen rosszak. Kapkodós, ellenben semmi megkapó nincs benne. De akkor az a nagyon kevés szám, amik viszont a szöges ellentétei a fenn leírtaknak:

Lying Is The Most Fun A Girl Can Have Without Taking Her Clothes Off: Rövid, lényegre törő cím. Technikailag nem szól többről, mint az intim helyzetben való hőmérsékletcseréről, de annyira jó tempója van végig, és annyira fülbemászó, hogy onnan nem is nagyon fog egy ideig kimászni.

I how-well-do-you-remember-i-write-sins-not-tragedi-2-32665-1445889806-0_dblbig.jpgWrite Sins Not Tragedies: Biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer mindenki hallotta már, ez mai napig legismertebb, és tényként kezelten legjobb számuk. Iszonyatosan egyben van, annyira cheesy, amennyire annak kell lennie, jó szöveg, végtelenségig dúdolgatható akárhol. Igazából az is elég lenne önmagában, ha ctrl+v a  refrént, és jó napot!

Build God, Then We'll Talk: Az intimitás karikatúrája, nagyon ügyesen. A sablonok csokorba szedése, majd szakszerű arcon köpése. Hasonlóan fülbemászó, amihez még hozpanic-at-the-disco_rockbook.jpgzátesz a 'la la la la'-zás a szövegben. Mert az kell és kész.

Hát ennyi lenne a Fever You Can't Sweat Out, ha egy mód van rá kerüljétek, de a fenti számokat MINDENKÉPP hallgassátok meg, ha egy kicsit is fogékonyak vagytok a műfajra.
A következő majd talán...

Basement Score: 47%

Papa Roach - Infest

Három év elteltével a Papa Roach a DreamWorks studiójából köszön vissza ránk. Második albumuk az Infest a hallgatóságot eléggé megosztotta, van aki szerette, van aki nem. Ez a kritikai vízhangban is visszaköszön.

Maga az album számomra elég felemás volt. Jó számokból persze megkapjuk az adagunk, de van néhány laposabb track és itt ott a szöveg nem jön ki ütemre amit nem is értek, hogy hogy tehetik ezt meg? Akkor a dalok:

Infest: Ez az album kezdeti dala. Az egész az őrületről szól, ehhez mérten a dallam világa teli találat. Amit viszont nem értek, hogy hogy írtak dalszöveget? Mármint ha figyelsz tisztán kivehető hogy nem jön ki ütemre.

Last Resort: Ehhez a dalhoz egy kedves sztori fűz, egész pontosan a Last Resort volt számomra a modern rock kapuja. Ez volt az első szám amit tetszett és ezek után kerestem fel az újabb és újabb rock dalokat és bandákat. A dal maga egyébként az egyik legtökéletesebb rock-rap egyveleg. Ütős alap, nagyon király szöveg, dallamos ritmusos, ha az ember hallja akkor biztosan magával ragadj.

Dead Cell: Egy egész jó kis darab, kicsit elvont a téma, de megvalósítás elborult és szórakoztató. Ami viszont tönkre vágja, az az, hogy képtelenek voltak egy épkézláb refrént írni a srácok. Kár érte.

Between Angels and Insects: A kiadás előtt még Obsession címen futó dal az album egy másik nagy meglepetése. Az egész egy ilyen utópisztikus világot fest le, amihez a zene csak hozzá tesz. A refrén megint nem egy nagy megfejtés, de a Dead  Cell-hez képest komoly előre lépés.

Blood Brothers: Az album egy másik nagy csodája. Ez a szám többek között a Tony Hawk's Pro Skater 2 egyik dala is lett. Ezen kívül sokat mondó, a refrén írás egy újabb lépcső foka.

Snakes: Az album vége fele még egy kellemesebb dal. Remek aláfestés és jó kis szöveg. Szintén az őrület témában mozog a dal, és ismét egy remek rap-rock összhang az egész.

Végső soron megvoltam elégedve az albummal, remek zenét szolgáltattak nekünk a srácok az albumon keresztül, azt a pár félre lépést pedig, majd az idő temeti.

Basement Score: 74%

Arch Enemy - Wages of Sin

2000 novemberében az Arch Enemy arra a döntésre jutott, hogy Johan Liiva-t szélnek eresztik. Az ő helyére pedig egy eddig sehonnan sem ismert hölgy érkezett a bandába: Angela Gossow. Az érdekes az egészben, nem az hogy női énekesük lett, hanem az hogy mindemellett a régi vonalat képviselték továbbra. Ez volt az a lépés amivel az Arch Enemy elhíresült, mint az első népszerű nem tiszta női énekhangú banda. Bevallom, mikor először feléjük szagoltam én sem igazán tudtam hova tenni ezt a tényt. Értettem, meg felfogtam, de hogy mi van? Persze aztán eltelt egy kis idő, hallgatgattam őket és azóta megismertem pár hasonló felállású bandát, és tény. Nem csak Gossow és a tehetsége volt az első a műfajban, de minőségben is ő tudta a legtöbbet hozni. Fél évet se kellet várni az első közös albumra. Ez volt a Wages of Sin.

Az album nem lett a legjobb. A számok elég hasonlóak (a rossz értelemben). Kicsit unalmassá, monotonná válik az album egy idő után. A görbét ír le az album. Az eleje magasról indul jó számok vannak rajta, majd kis idő elteltével ez a minőség csökken és a végére már vagy meguntuk és kikapcsoltuk, vagy ha nem akkor elaludtunk. Akkor a dalok:

Enemy Within: Ez az album nyitó dala. Egy remek felvezetést ad a dob nagyon király és állítom, hogyha az elején a gitárt kicsit lassabbra veszik is teljesen élvezhető az egész. Nagyon jó szám, Angela meg... páratlan amit csinálni.  Mindenképpen érdemes végig hallgatni, bár tény hogy a végére talán már nem olyan izgalmas mint volt az elején, de teljesen jó így is. Koncerteken mai napig nagy kedvenc.

Burning Angel: Szintén egy nagyon jó szám, aminek alapjában hallgathatatlannak kéne lennie, de valahogy elvarázsol. Amit az elején az a nő leművel az valami elképesztő. A gitár jó a szólók rendben vannak bár elég egy kaptafára készülnek. A lezárás meg kicsit furcsán hirtelen le lett csapva az egész, de ezzel sincs különösebb gond.

Heart of Darkness: Az biztos, hogy a dob magasan itt a legjobb szerintem. Még annak ellenére is hogy a szám a végén csapong. A zúzásból lassúzik, majd felpörög, csak sajnos nem működik... A szám maga is kicsit unalmas, a gitár szóló itt viszont próbál valami más lenni, de elég randomra sikerült. Nem áll össze egy egységes számmá,

Ravenous: Állítom, az egyik legjobb felvezetés valaha. És kétszer is elhangzik ez a dallam sor a számba, nem tudom mért nem tudták normálisan folytatni. Mármint ami utána jön alap az nem illeszkedik és ez elég zavaró. A szám nem lett olyan jó sajnos, bár a refrén nekem azért még tetszett.

Dead Bury Their Dead: A dal ismét csak jól indít, majd amikor az felvezető gitár alap nem változik, de az ének elkezdődik valami egészen elképesztően szét is esik az egész. Aztán a közepe meg valami kegyetlen. A gitár szóló amellett hogy szörnyű, annyira próbálkoztak, hogy konkrétan egy szintetizátor lett az egészből, döbbenet. Aztán van még egy egész jó dobszóló és a szám kezdődik elölről.

Snow Bound: Ez egy egész hangulatos, lírikus kis instrumentál. Igaz ahogy az eddigi témákhoz az égvilágon nem kapcsolódik, de magába, nagyon is kellemes.

Egynek nem volt rossz. Angela hangja egy egészen új színt visz az egészbe, de még ennek be kell érnie. A jobb számokat ajánlott meghallgatni, mert azok tényleg jók, egyébként pedig nem fogom gyakran vissza hallgatni.

Basement Score: 75%

Papa Roach - Old Friends from Young Years

´90es évek eleje. Ekkor tájt alakulnak olyan bandák mint a Korn vagy a Limp Bizkit. Előbbi az elsők közt játszik korban új stílusként megjelenő Nu-Metál-t. Ebbe az érába csöppen bele mostani alanyunk is a Papa Roach. A bandát 1993-ban alapították. Megalakulásukkor 4-en vannak, de nem a klasszikus felállásban. Jacoby Shaddix a vokalista, Will James a basszusgitáros és Dave Buckner a dobos és most jön az érdekesség ugyanis a negyedik tag nem szólógitáros, amit várnánk, hanem az utolsó alapító Ben Luther harsonán játszott. Azonban nem sokkal az alakulás után feláll a normális helyzet. Ben kikerül a P.Roach-ból és Jerry Horton, mint szólógitáros meg be.

El is indult a banda az ismertség rögös útján. A második kislemez után egy évvel, 1996-ban a basszusgitárosi poszton váltás történt Tobin Esperance került elődje helyére. Majd pedig 1997 elején kiadták első nagylemezüket, ez az Old Friends from Young Years. A környezet és a kor rá is nyomta a bélyegét a lemez jellegére. Kezdeti KoRn egy kis egyedi hangzással, meg Jacoby elbaszott hangszín próbálkozásaival. Ez az album egy káosz, de nézzük is meg ezt dalokra lebontva.

Intro: Na ez valami elcseszett király lett. Semmi köze semmihez, csak nagyon fun és nem is hosszú. A káoszra maximálisan felkészít.

Orange Drive Palm: Na ez az a szám ami be mutatja mire kell számítani az album nagy részében. Nagyon érdekes hangokat képesek kierőszakolni a zenészek. Ez vagy működik vagy nem és ezt a lemezre is el lehet mondani, egy része tetszeni fog a másik nem, de hogy pontosan melyik, az szerintem egyén függő lesz.

DIRTYcutFREAK: Ez hasonlóan kezd, mint az előző, aztán van másfél percnél egy acapella rész, utána meg kicsit tónust vált a dal. Kicsit más, mint eddig, hogy jobb vagy rosszabb, az megint csak egyénfüggő.

Living Room: Ez egy egyszerű instrumentális szám, hosszú, de kellemes. kicsit ilyen rap alap érzést ad, mindenképp eltér minden eddigitől.

hedake: Na a fejfájás az megvolt. Ez a dal is a fő hangzás világban mozog, csak még elborultabb és agyamentebb. Ehhez nekem hangulat kell, hogy még egyszer meghallgassam, de jó helyen és jó időben ez egy jó szám is lehet.

Thanx: Ezt a track-et nyugodtan el lehet tekerni. Miért? Mert ez nem zene, ez kérlek szépen egy közel 6 perces köszönet nyilvánítás alapritmusra. Semmi több. Persze ilyen címmel mit várjon az ember… Azért én reméltem, hogy rímbe szedik, vagy refrént írnak, de semmi...

Track 13: Ez a lezáró dal. Amilyen elbaszott volt az eleje olyan elbaszott a vége. Behatárolhatatlan élmény. Semmihez nem tudom hasonlítani a hallottakat. Ennek még az Intro-hoz sincs köze, nem, hogy semmi máshoz az albumon. Mindenképp át kell élni ezt.

Igazság szerint, nem utáltam az albumot, nem is nőtt a szívemhez. Olykor tetszett, máskor a végét vártam. A végig hallgatását is csak két részletbe tudtam kivitelezni, mert hosszú távon nehezen befogadható és olykor talán monoton is. Vannak jobb számok, rosszabbak, de a többségét azok teszik ki amik, megosztóak, vagy bejön vagy nem...

Basement Score: 59%

Arctic Monkeys - Humbug

2009, szörnyű, augusztus 19-ei forróság, a hőmérő 32-t mutat, de ez senkit nem érdekelt az égvilágon már akkor sem...

516p1z93_ol.jpgNem sokkal a Favorite Worst Nightmare után, az az Arctic Monkeys, amely addigra már-már megreformálta  az alt rock műfajt, piacra dobja a sorrendben harmadik albumukat, ismét egy apró tónusváltással. Ez esetben egy visszafogottabb, ugyanakkor sötétebb hangulatú lemezt, ami ha nem is éri el a korábbiak szintjét, egy mindenképp baromi érdekes élmény.

Az alaphangulatot leginkább a különleges hangszerelés teremti meg, az a pár hangszer, amiknek oda nem illőknek kéne hatniuk, mégis tökéletes adalék a többször előkerülő pl: orgona, zongora. Borzasztóan jól működik a legtöbb szám hangulata, még az album gyengébb blokkjainál  is, viszont azokkal a probléma leginkább az, hogy felejthetőek. DE NAGYON!
Pár példával akkor:

The Jeweller's Hands - Ez a szám tökéletesen prezentálja az album gyengeségeit. Az atmoszférát megteremti ugyanúgy, mint akármi más a lemezen, de  semmilyen hatást nem vált ki. Magában elég unalmas, de ha csináltok közben valamit, háttérzajnak teljesen jó.

3-shame-shame-shame.jpgÉs nagyjából az előző pár sort ctrl+c; ctrl+v-zhetném a többi szám mellé is:
- Potion Approaching
Fire and The Thud

 

Viszont akkor az ellenpéldák (mert van sok):

Crying Lightning - Ha kötelezővé kéne tennem pár számot a bandától, akkor EZ OLYAN LENNE! A lassabb, sejtelmes felvezetés, az, hogy a szám előrehaladtával változik a szöveg lényege, a tempóval együtt arányosan nem csak egy érdekes kiegészítés. Rengeteg metafora van a számban elrejtve, amit lehet fejtegetni, és nem hiszem, hogy érdemes elkezdenem írni mindről, ez tényleg az a szám, ami mindenkinek házi feladat!

Cornerstone - Egy kicsit pihentetőbb, melankolikusabb szám...nak hangzik. Ha az ember utánagondol egy kicsit, jobban megnézi a szöveget, rájön, hogy k*rvára nem egyszerű! Többféleképpen értelmezhető, de arctic-monkeys-2.jpgegyik végeredmény sem pozitív. Szintén ajánlott.

Secret Door - Egy érthetetlen okokból elfeledett szám. A refrén eleje elég hanyagul lett összehányva, de ami előtte, utána van, annak minden másodperce zseniális. Egy nagyon furcsa, hipnotikus hatása van az egésznek, amihez az eddigieknél is kevésbé egyértelmű szöveg rátesz még egy lapáttal.

Van még bőven szám, amit ki lehetne emelni (pl: Dance Little Liar, Pretty Visitors), de a legtöbbre igazak a fent leírtak.

Összegezve: Egy nagyon jó album, valamivel több buktatóval, mint az előbbieknél, de amilyen számokkal kompenzál, simán belefér! Érdekes, mély, elgondolkodtató és rohadtul nem egyszerű! Mindenképpen ajánlott, ha az előző albumok bejöttek.

Basement Score: 86%

Bon Jovi - Bon Jovi

71rrpmfoi_l_sl1500.jpgElérkeztünk a Hard Rock királyához. Jon Bon Jovi - hoz. Ő alapította a Bon Jovi együttest. Alapító tagok: Richie Sambora - szólógitár, ritmusgitár David Bryan – billentyűs. Alec John Such - basszusgitár. Tico Torres - dobos. A bandát 1983-ban alapították. A zenekar egy új stílust alkotott. Ez a Hard Rock. A műfajt szinte minden kor osztály hallgathatja. A bandára csak az első 5 albumban volt jellemző a kirívóan gyors szóló.A többin csak nagyrészt dallamos. Az albumból aranylemez lett. A Runaway című kislemez volt az együttes első Top 40-es slágere. 39-ik lett a Billboard Hot 100-en.

4c92ee7d-5273-46b8-ba69-006ff9a2fe30.jpgA banda nagyon cseles volt, mert Jon Bon Jovi fotogén alkat. Tetszett a lányoknak. Ezért klipjeikben őt emelték ki. Mivel a legtöbb klipekben színpadon szerepeltek ez nem is volt nehéz feladat. Majdhogynem mindig Jon Bon Jovit vette a kamera. Jöjjenek a számok:

 

bon_jovi_bon_jovi_1984.jpg

 -Runaway: Az album legsikeresebb száma. Sláger volt a szám a 80-as években. Benne volt a top 40-ben. Kötelező hallani legalább egyszer!!! Ezzel szerintem mindent elmondtam.

-Roulette: Marha jó kis pörgős szám egy nagyon jó szólóval. Nagyon nagyon metál akar lenni de mégsem az.

 

-Love Lies: Egy marha jó lassú szám. Hallgassátok meg. Nem bánjátok  meg.

-Come Back: Gyere vissza!! Fülbemászó egy szám az már biztos.  Hallgassátok meg.

-Get Ready: Az album utolsó száma. Gitárral nyit, majd egy nagy üvöltéssel. Nagyon jó szám.

Összességében egy marha jó albumot csináltak. Nem sok banda van akinek az első albuma ennyire sikeres lenne mint nekik. Mindenképpen hallgassátok végig ezt a kilenc számot. Érdemes.

Basement Score: 88%

 

süti beállítások módosítása