Nos, a kis kitérő után vissza is térünk a gyökerekhez - azonban ez nem csak rám vonatkozik, hanem valamelyest kedvenc trolljaink felállására is. Miről is beszélek? Vegyük fel a fonalat a Nattfödd album kiadásánál: az új énekessel, Wilska-val felvett album minden elődjénél nagyobb karriert futott/fut be, eladások és turnék terén is. A szövegek ekkor javarészt az akkori énekes fejében születtek meg, a korábbi énekes-dalszövegíró Katla nem kapott érdemi szerepet az album készítésében, a zeneírás fő motorja pedig a billentyűs Trollhorn volt. Azonban 2005-ben és 2006 elején jelentős változások következtek be a horda életében: egyrészt a zenekarból kivált Trollhorn, hogy egyéb projektjeire jobban koncentráhasson - helyére 
fiatal tanítványát, Aleksi Virta-t hívta meg a billentyűk mögé, Ő maga pedig zeneszerzőként, producerként, és interjú alanyként azóta is szerves része a bandának - Tapio Wilska-t pedig személyes okokra hivatkozva turné közben kirúgták a zenekarból. Így történhetett meg, hogy az akkor mindössze 24 éves Mathias "Vreth" Lillmans lett a kilenc éves, Wacken Open Air nagyszínpados fellépésre készülő Finntroll énekese. A korai koncertfelvételeken látható az akkor még süldőtroll Vreth megszeppentsége, azonban mire 2006 októberében elérkezett a negyedik teljes album felvételeinek ideje, a hörgésbe egész jól belejött - ami persze mindkét korábbi énekes technikájától különbözött, és ezen albumon egy jóval mélyebb hangzást kölcsönzött az eredménynek - ellenben hiába a koncertekkel járó mértéktelen alkoholfogyasztás, elméjének nyelve nem eredt meg kellőképpen, így a dalszövegek megírására az egyetlen élő alapító, Jan "Katla" Jämsen lett felkérve, melynek köszönhetően újra határozottan előkerült a Rivfader-saga, viszont a szövegek témái már nem maradtak meg csak a pogány-keresztény ellentét szintjén, hanem még tovább hatolt a természet erejével foglalkozó gondolatok erdejébe is. Mit eredményeztek a változások a számok megszólalása terén? Íme saját válaszom szemléltetéssel:
Szerencsére kaptunk intrót most is, háttérbeli mocsárzajjal, trollmorgással, hörgéssel, és a technikával egyre javuló szintiorkesztralitásnak köszönhetően valamelyik Harry Potter mozi OST-jébből szöktetett hangulattal, hangzással. Nagyon jól építkezik a pöffeteggomba fellegévvel itatott trillázásból egészen a legmélyebb fúvósokkig és minden eddiginél erőszakosabb dobokig, hogy aztán ugyanezt a sort megismételve eljöjjön a valódi Hajnal.
2. Sång Blastbeatek, basszusvihar, a pengetők hosszútávú, egyre hangosodó futtatása a húrokon, majd Vreth első Finntroll-felvételes "beéneklése" indítja el a nagyjából negyvenperces metaldömpinget. Kapunk még itt egy igazán kifejező "UAH"-t is az új fiútól - amit megnevezhetetlensége ellenére mindig is imádtam - kicsivel gyorsabb pergetést, darálást, majd egy egyszerű, de nagyszerű riffet, amit, ha hasonlítgatni akarunk az előtte szólóval, nem kell sokat várnunk, hiszen az első verze részeként pont ez tér vissza. Vreth hangja ugyan teljesen befogadható egy metalhead fülének, mint említettem, eltér a korábban a zenekarnál hallható technikáktól, így nem tartom taglalandónak a tényt, hogy új hatást kölcsönöz az akkori Finntroll műveknek. Éneke olyan időkbe kalauzol minket, ahol az ember még csak tengődött, és a természet nevében mindent a trollok népe irányított, a tudást pedig a rúnákba rejtették. A továbbiakban nem kis bólogatásra ad alapot a felső húrokon játszott Skrymer varázslat, miközben szorgosan kapjuk a blacket a ritmusrészlegtől, az időnként kivehető nimfakórus pedig magasztos hatást sűrít be az amúgy is sokszínűen megszólaló hangok közé. A második verze nem sokban különbözik az elsőtől, viszont amibe innen vezet, azt öröm hallgatni: a legnagyobb nyugodtsággal elmondható, hogy a szám nem ismétli magát végletekig, és a dobok rövid ideig tartó kiemelésével, majd Vreth dühös óbégatásával átlépünk egy lassabb riffbe, amit egy sortörés nélküli verze követ. Ezután kis szimfónikus hangzású szintijátékkal elérkezünk a "refrénekhez" (szöveg terén egyedül ez a rész ismétlődik, egyszer), amiben még sorban megjelenő hörgéstechnikaváltás is megjelenik, valamint amik közt az ismét dobra épülő résznél dallam terén hallhatunk egy kis humppa szintit is, és egy kis háttérkórust is kaphatunk, csatakiálltásokkal. A zenének keretet adva az első hangok zárják végül a dalt.
A banjo megadja a hangot, majd egy kis Beast Dominator felvezetés után kicsit többet kapunk abból a kórusból: örömmel nyugtázom, hogy nem hívtak meg power metal zenekart, kellően trollosan hangzik még ez is, pedig viszonylag tiszta. A kezdő sorok a továbbra is a régi időkre tekintenek vissza: Rivfader maga dicsőíti egykori seregét, kik most téli álmukat alusszák a keresztény pestis idején. Vreth a kórus dallamára folytatja a történetet azzal, mikor ezeket a bestiákat a boszorkány leghatalmasabb átka felélesztette, hogy a harcban elesettek testén élhessen: ez az átok nem más, mint a háború. Mindeközben a szintik viszik tovább a banjo hangzását, és idővel Trollhorn és Virta megajándékoz minket egy humppás dallammal, gitárakkordozás és Beast Dominator közepes iramú játékának kíséretében. A második verze kicsivel pihenősebb, de csak azért, hogy kellő módon robbanjon a dupla scream, ami után igazi folk black darával futunk bele a megszakíthatatlan, tüdőgyilkos svéd hadarásba, aminél nem csak az énekes légző és hangképzőszervei sérülhetnek, hanem a zenészek végtagjai, valamint a hallgatóság bokája, ha lefosásra kerül önmaguk által. Az utolsó fél percben már nagyon nehéz nem táncra perdülni - ha nem akartok mindenféle retorziókon átesni, ne órán/előadáson/komoly melóhelyen hallgassátok!
Jellegzetes folk black dara, rézfúvós effekt és erős csatakiáltás jellemzi az első húsz másodpercet, melyeket remek időzítéssel elsütött nyújtások díszítenek. Ezt követően egy dark ambient szakaszba érkezünk, ami Vreth narrációjával vezet minket a Hanyatlás ködjébe, melynek súlya alatt újjászületik a háború, hogy harminc nap, harminc éjjen át kapaszkodjon a Föld magjáig, ahol az igazság vár rá. Ezután az első verzére a bevezető riff lassított verzióját kapjuk, szinti részéről az album korábbi pontjain már 
hallható fantasy-like csengés-bongást, valamint a narráció szövegét immár scream formájában - mindez egy nagyon is fülbemászó összességet alkot, nem véletlen hogy a zenekar második hivatalos videoklipje ehhez a számhoz készült. A második és harmadik verze egymástól nem különbözik, a szöveget félretéve. Ami még plusznak mondható, az utánuk következő kórus, valamint Vreth hangtúrái. A téma ellenére könnyen emészthető darab, így ismertség terén szerintem bőven besorolható a TOP 10 Finntroll művek közé.
Mély fúvósok és akusztikus gitárok indítják a lényegi címadó dalt, ami már eleve sejteti, hogy egy lassabb tételre számíthatunk, amit a belépő elektromos gitárok, és a dobok is megerősítenek. A szintidallam ismét magával ragad, ha a lassú és középgyors tempóval dolgozó Beast Dominator és az darázsrajt idéző akkordjáték a gitárok részéről nem lenne elég ehhez. Jó pontnak indul az elektromos hangszerek lecsendesedésével érkező félakusztikus szakasz - ilyenekből indult az első két albumon az általam igen csak preferált Finntroll-lassúzás, narrálással, tiszta énekkel -, azonban itt csak pár másodpercnyi szerepet kap, hamar visszakiabálja Vreth metalba a dalt, hogy kis idő után visszatérjünk az alap szintidallamhoz, és a végére amolyan összefoglalóként minden - az elmúlt négy és fél percben - felcsendülő hangzás újra eljut hozzánk. Bár nem a legerősebb tétel a lemezről, igazi folk black szám, és a Nedgång valódi folytatásaként témájával megérdemli a címadóságot.
Hosszú percek óta az első szám, ami metallal indít: a szaggatottan megszólaltatott mély gitárok közé ismét a Harry Potter feelingű szintihangzás ékelődik be, ami megmarad az első verzére is, ahol már a pengetésszám is megduplázódik, a leütésekkel egyetemben. Az első sorok hangzása némileg eltér az előzőktől, Vreth itt egy minden eddiginél több nyálat igénylő technikát használ a vokálokhoz. Hamar visszatérünk azonban a megszokotthoz, és a gitárok időnkénti kiemelésétől eltekintve a következő két és fél percben minden hangszer zúzásra sarkalja a hallgatót. Nem is véletlen a balhézhatnék érzete, a mű a háború fivéreiről, a hollókról szól, mely valamilyen részről a kapzsiság jelképe, saját értelmezésem szerint.
Azonban a széttépett húrok, rommá püfölt dobok és billentyűk mellett feltűnnek furcsaságok, kezdve a második perc végén hallható tiszta vokállal, ami előfutára a harmadik perc utolsó negyedében hallható teljes tiszta verzének, melyet egy újabb lassítás előz meg - az előző dalban hiányolt lassúzás félig bepótolódik itt a zenészek, és a forrásaimban meg nem nevezett énekes által. Nem marad el ezután a szétverés, igazi folk blackerekként a zenekar egyetlen tagja sem kíméli magát a hátralevő másfél percben egy pillanat erejéig sem.
Mindenképpen megérdemli a hallgatást.
Igazi trollkocsma hangulatba varázsol minket a hetedik track a billentyűsök különböző effektjeivel és Vreth részeges monológjával - illuminált karaktere azon momentumot meséli el körének, amikor a hordájához csatlakozott. A kezdeti dallam átkerül a torzított hangzásra is, és a dobok is ragaszkodnak az eredeti tempóhoz, sőt, a dal felénél még vissza is kapjuk az intro atmoszféráját, majd kis zúzós technikázás után az album talán legemlékezesebb dallama csendül fel a szintik által, melynek köszönhetően koncerteken senki sem tud megálljt parancsolni a lábának - ennek a bulis hangulatnak apropójaként, ha Finnországban divat lenne single-öket kiadni, ez biztos piacra került volna önállóan is.
Eljött az ideje egy újabb Beast Dominator bemutatónak, mely nagyjából tizenöt másodperc erejéig képes elnyomni a megalkuvást nem tűrő gitárokat, aminek húzó ereje a vokálokra is jótékonyan hat - minden százszázalékos összhangban van egymással, ahogy ezt már megszokhattuk, és az is megjegyzendő, hogy hangzás terén talán ez a szám áll a legközelebb az előző album világához: ha nem Vreth hangját hallanánk, még azt is hihetnénk, hogy valami hiba folytán átcsöppentünk a Nattföddre. Ez azonban koránt sincs így, és Vreth ismét megmutatja nekünk képességeinek meglehetősen széles skáláját, valamint gitár részről is kapunk egy szép montázst Skrymer jóvoltából - ugyan a Finntroll számok nem a szólókról, és a lehengerlő gitártechnikáról híresek, ez a darab megmutatja a szólógitáros tekerő oldalát is. A bevezetőben említett naturalizmus itt is jelen van szöveg terén, témája a kígyó képében érkező halál, és az azt felvezető szenvedés.
Sok ember kedvencévé válhat, azonban sajnos az albumot népszerűsítő turnén kívül nem igazán kerül élőben eljátszásra - sok jó dallal rendelkező bandáknál ez már csak így működik.
Kedvenc humppa intrómmal veszi kezdetét az erő buzogányáról szóló történet, azonban aki ugyanazt várja ettől a tracktől, mint az En Mäktig Härtól, annak megsúgom: nem minden folk black albumon van két kocsmadal. Helyette mire is számítson a hallgatást tervező ember? Ugyan egy rövid akusztikus szekció és egy - valódi! - gitárszóló erejéig megtörik a zúzás, de ezen kívül nem vár más a hallgatóra, mint megállíthatatlan darálás gitár részről, őrült duplázás, valamint egy himnikus szintidallam. Igen, ez hamisíthatatlan Finntroll!
Visszatérve a fentebb említett szólóra - az albumon két személy vendégeskedett: szinte minden számban Petri Eskelinnen biztosította az öblös trollordításokat (Ő már korábban is operált a zenekarnál, énekesi poszton 2002-ben többször is helyettesítette Katlat), valamint ebben a számban Antti "Perish" Eräkangas munkáját dícséri a szólógitárjáték.
Na, ennél a számnál jöttem rá, hogy a telefonomon levő öt évnél régebben letöltött számok nagy részét újra le kell töltenem. Ugyan ez a dal a legsötétebb része a lemeznek, a háttérbeli finom elemek sokat díszítenek rajta, az intró alatt halkan felcsendülő szinti melankóliájától, az akusztikus gitárok tisztaságán át, a háttérbeli bagolyhuhogásig - tehát érdemes a lehető legjobb minőségben beszerezni a jónak ígérkező számokat, nem úgy ahogy én tettem balga fejjel... még jó, hogy nem a saját könyvtáramból elemzek.
A darab elején a blackes darák és vokálok közé időnként narráció szövődik, ami szám felénél, a szinti utolsóként megszólaló dallama után egy lassú, akusztikus részben teljesedik ki: a darab a trollok királyát minden eddiginél hatalmasabbá tevő két rúnáról mesél, mik az isteneket és a Halált szimbolizálják.
Ugyan azok számára, akik ismerik a zenekart, akár az én írásaimból, nem okozhat nagy meglepetést a zene és szöveg sötétsége, ez a depresszív black hangzás azért még egy ilyen sok stílusban utazó zenekarnál is kuriózum, és az újdonság erejével hat, s bár én szívesen hallanék még az album levezetése előtt egy humppásabb számot, meg kell elégednem a melankóliával...
...amit az outro tovább is visz. A főleg akusztikus gitárokkal és harmónika hangzásra kalibrált szintikkel dolgozó darab ugyan képvisel minimális horderejű tempót, és viszonylag dallamos is, koránt sem mondható egy derűs műnek, a lehalkításos zárás pedig ehhez hozzá is tesz: nem csak a sötétségtől, és hangszeres részt követő zajoktól érezzük magunkat rosszul, hanem a mardosó hiányérzettől is. Nem gondolnánk, hogy ennek az albumnak így kéne véget érnie. Perceken keresztül csak megy a zúgás, az emberek 70%-a a negyedik percnél leállítja a számot. Komolyan ennyi?
Nem! Ezek a részeg finnek elkezdenek beszélgetni, majd egy perc után felcsendül valami bugyuta középkori piacra illő zene...BÁJOS! A szöveg lényege dióhéjban: egy trolltól mindent - sört, gombát, fivérét - elvett valaki, de se az erdei, sem a barlangi vadak, sem az istenek, sem a trollok nem tudják, ki volt az, ám mikor haragos főszereplőnk sört és húst ígér a besúgónak, a patkányok elárulják neki, hogy minden bűnért a keresztények felelősek, ezért bosszúból az összes templom felgyújtásra kerül. Mindez olyan bohókás előadásmódban jut el fülünkhöz, hogy az egyből kirángatja a kitartó hallgatót az előző két szám feketeségéből... kicsit világosabb feketébe? Nem próbálkozom, színtévesztő vagyok.
Zárásként lejegyezném gondolataimat a tagcserékkel kapcsolatban: Virta érkezése nem sok változást eredményezett, ami egyébként nem von le szorgalmának értékéből, hiszen a stúdiómunkákban önhibáján kívül ekkor még nem sok ponton vett részt, nem úgy az élő performanszok esetében. Sarkalatos pont azonban Vreth berobbanása: borzasztóan nehéz feladatot kapott azzal, hogy fél év közös munka után került stúdióba egy már viszonylag jól összeszokott csapattal, és olyan szövegeket kellett a maga hangjával feldolgoznia, amik nem az Ő víziójából születtek. Ennek ellenére örömmel dícsérhetem képességeit, és ezzel tulajdonképpen az egész albumot is, mely tíz évvel megjelenése után nálam...
Basement score: 88%
