Pár napja jelent meg, a svéd metál banda az Arch Enemy tizedik stúdiómunkája. A banda nagy múltra tekint vissza és a blog fennállásában szerepet játszik (hogy mást ne mondjak, az első százalékos értékelés a Black Earth cikkben tűnik fel). A 2014-es War Eternal album óta nem sokat pihentek, ugyanis az észak amerikai turné közben az egyik szólógitárosuk (Nick Cordle) elhagyta a bandát. A rajongókat nem akarták cserben hagyni, azért a fennmaradt koncerteken csatlakozott hozzájuk Michael Amott testvére, a korábbi banda tag Christopher Amott. 2014 végén bejelentették, hogy ki lesz az, aki végül betölti a kiüresedett posztot, és a választás a korább Nevermore formációban tevékeny gitáros Jeff Loomis-ra esett.
Ezt követően kiadták a Stolen Life EP-t, ami tartalmazta a Stolen Life c. dal újra rögzített verzióját. Ez volt Jeff debütálása. Ezen kívül három feldolgozást és öt demót tartalmaz. A demók érdekessége, hogy ezek a War Eternal néhány számának, olyan demója, ahol még a korábbi énekes Angela hallható. Akit érdekel és szereti az Arch Enemy munkásságát érdemes adni neki egy esélyt.
A következő évben (2016) a banda egy fontos mérföldkőhöz érkezett, ugyanis első stúdiólemezük ebben az éveben lett húsz éves. Ezt megünnepelve kapott a lemez egy újrakiadást, ahol a dalok mellett helyet kaptak 97-es koncert felvételeket Japánból. De ezzel nem ért véget az ünneplés, ugyanis a banda eredeti tagjai, beleértve az azóta kilépett Christopher Amott-ot és Jonah Liiva-t, valamint a jelenleg is aktív Michael Amott, Sharlee D'Angelo és Daniel Erlandsson összeálltak és Black Earth névvel koncerteztek. Ez csak egy mellékprojekt volt, aminek a keretein belül az Arch Enemy első három korongjának dalait hallhatta újra élőben a nagyérdemű.
Ezt követően pedig következett a szakma kreatív folyamata, immáron tizedik alkalommal vagyis a dalírás és a lemezkészítés. 2016 nyarán jelentették be, hogy az új lemez munkálatai megkezdődtek, de a kiadásig több mint egy év telt el. Az időközben Will to Power címre keresztelt munka szeptember nyolcadikán látott napvilágot. Ezt a megjelenést pedig egy év elején kiadott koncert DVD előzte meg. De akkor jöjjön, aminek jönnie kell, Will to Power:
Az első furcsa dolog, ami meglepett az album kapcsán, hogy a zeneszerzési folyamatból, Loomis kimaradt. Ez azért érdekes, mert egyrészt ő korábbi munkái kapcsán bizonyított, hogy egy méltán elismert zeneszerző. Michael nyilatkozta, hogy más arculatot akar adni ennek az albumnak, egy a korábbiaktól eltérőt. Szerintem ebben a segítségükre lehetett volna Jeff. Bár azt is megértem, hogy mint új tag ismerkedjen a bandával és majd később kap egy picivel több szabadságot.
A Will to Power tizenkét új szerzeményt vonultat fel, melyből kettő előzetesen megjelent, kettő pedig instrumentális. Egyet biztosan állíthatok. Az új arculatot sikerült megvalósítani. Ehhez mindent bevetettek. Minimálisan visszavettek a gitárból (továbbra is több a szóló, mint a dal, ez egy Arch Enemy album). Használtak több számhoz billentyűs hangszert is, valamint Alissa is érzékelhetően mélyebb hangszínben van. Kiemelendők:
Set Flame to the Night - A szokásos módon egy rövid instrumentális felvezetéssel kezdenek. A gitár mögött, a háttérben szirénázást hallani, továbbá rádió bejelentkezéseket. Érdekes és hangulatos, jól felépített egy perc, ami kellően megalapozza a hangulatunkat a következő háromnegyed órához.
The Race - A felvezetést követően jutunk el a The Race-ig. A The Race egy ízig-vérig düh alapú metál szerzemény. A banda kezdeti hangzásához hasonlít. A felénél egy breakdown-nal kicsit változtatnak a dal alap motívumain, de végig koherens és szórakoztató. Aki pedig a mélységét keresi a számnak, annak tartogat meglepetést a szöveg.
The World is Yours - Ez volt az első megjelent single az albumról és ez a szám született meg először. A War Eternal-lal turnézott még a banda, amikor megfogant az első verziója a The World is Yoursnak. Azóta apró finomításokon ment keresztül és most teljes valójában hallható. A szám egy metál himnusznak készült, valaminek, ami szélesebb körben is el tud terjedni, de megtartja a jellegzetességeit a csapatnak. Egy korrekt Arch Enemy dal, ami engem elsőre nem tudott lenyűgözni. A lemezt tűkön ülve vártam, de valahogy ezt én önmagában keveslettem. A szöveg rettentő egyszerű, ami annyit szeretne átadni, hogy akarattal bármit el lehet érni. Ezzel önmagában nincsen baj. Szép üzenet egy tehetséges gárdától, de én ennél egy fokkal nagyobb mélységet vártam. A teljes lemezt végighallgatva nem lóg ki a sorból, csak én mást keresek a zenéjükben.
The Eagles Flies Alone - A második megjelent szerzemény egy rövid felvezetéssel kezd, ami után a dal alapja szól. Valamivel lassabb, mint bármi amit eddig hallottunk. Az alap motívuma, amire a szöveget írták a sas és szabadság szimbolika. Szerintem sokkal kifejezőbb. A refrén nálam nagyon működik a vokál nélküli részek gyönyörűek. Egy újdonság, hogy megjelenik a hátérvokálban egy valamivel tisztább ének hang. Eleinte furcsa volt, de annyira jól illik a dalhoz és olyan jól egészíti ki, és mindösszesen két sor erejéig tart. Korábban is volt más tiszta ének egyes dalokban például a Dehumanization-nél Micheal-ék, de jelen esetben Alissát hallhatjuk.
Reason to Believe - El is érkeztünk a korong feléhez és ezzel a legizgalmasabb trackhez is. A banda fennállása óta most először készült el egy ballada az Arch Enemy zászlói alatt. Ami lassú lírikus tételeket eddig egy rövid átvezetőben hallhattunk, most szövegezve egy teljes értékű számban kapjuk meg. Már önmagában a Reson to Believe születése is megér egy misét. Michael épp családi hétvégét tartott és öccsével Christopher-rel játszottak csak úgy magunknak és eközben a céltalan zenélésben megalkották a fő gitármotívumokat ehhez a számhoz. De, hogy a lírikus ballada pontosan mivel jár(hat)? Úgy van, tiszta énekhanggal! Alissa belépésével ez folyamatosan ott volt a levegőben, hogy vajon most akkor fog e tisztán énekelni. 2014-ben azt mondták, hogy erre egyelőre nem látnak esélyt, mert nem tudják összehangolni az egyébkénti hangzással. Mostanra megtalálták azt, hogy szerintük miként kaphat helyet. Kérdezhetitek, hogy miért kell ezen rugózni, ének és akkor mi van? Nyilván a bandák változnak a zenéjük változik és egyetlen egy számról van szó ez még így belefér, de mégis. De én jelen esetben ezt nem érzem. A szám amit írtak egyébként fantasztikus, Alissa iszonyatosan tehetséges. Csak szerintem sem az albumon sem pedig mint Arch Enemy nem állja meg a helyét.
First Day in Hell - A személyes kedvencem az albumról. Sokkal inkább fókuszál a szövegre, mintsem a zenei részére a számnak, ami azért működik tökéletesen, mert Alissa egy zseniális történetet kerített az alaphoz. Elmondása szerint a szöveget a nagyszüleinek a történetei ihlették. A refrén egy koncepciós dalnál mindig egy érdekes dolog. Itt például rövid és nem is igazán különül el az alapvető ívtől, hanem belesimul.
Saturnine - Az előző dal hangulatát, és azt a képet amit lefest megragadva alkották meg a második instrumentális tracket. Monumentális, de mégis szenvedést és fájdalmat közöl. A címe is egyébként a First Day in Hell szövegéből lett kiragadva. Itt kap lényegesen fontosabb szerepet a billentyűs hangszer (már korábban is feltűnik, de itt a legintenzívebb). A billentyűk mögött Jens Johansson a szintén svéd származású zenész, aki többek között például Dio mellett tevékenykedett.
Dream of Retribution - Egy progresszív hat perchez érkeztünk, ami kicsit csapongónak hat hangulatában, de ez tudatosan van így felépítve. Ami először furcsának és zavarónak tűnik, amiatt később állva tapsolok. Itt szintén közreműködik Jens és megint jól egészíti ki a hangzásvilágot. Ez a progresszívabb stílus, ezzel a komplex hangzással meglepően jól áll nekik. Ilyen jöhet még a későbbiekben.
A Fight I Must Win - Ami legelőször szembe (fülbe) tűnik, az a vonós kíséret. Mike ismét felvette a kapcsolatot, azzal a svéd komolyzene társulattal, akik már a War Eternalnál is segítségükre voltak. Egy fokkal egyszerűbb szám, mint az előzőek. Zeneileg is kevesebbet markol, de azt szorítja, mondanivalóban is sokkal közérthetőbb. Az egész önmagában korrekt. Egy hosszabb melódia, amit a klasszikus hangszerek jelenléte emel ki, illetve hogy mennyire jó ötlet volt ezt lezárásnak berakni, mert annak elképesztő. A végén a vokál abba marad, a gitár és a dob elhalkul és már csak a hegedűk utolsó hangjait halljuk, ami azután, hogy lezárják az utazást, még hagy egy kis fényt és egy pillanatra visszanéz. Remekül alapozza meg a vége azt, hogy utána újra akard hallani a lemezt.
Mit is mondhatnék még... az idei Arch Enemy albummal kapcsolatban voltak aggályaim, de összességében egy kellemes élmény volt. Voltak jobb és gyengébb pillanatai, de ez már csak ilyen. Loomis megállja a helyét, mint új szólógitáros. Az egész lemez kapott egy új arculatot, amin belül minden szám is kapott egyediséget. Metál rajongóknak tudom ajánlani, a banda rajongói jó esetben már hallották már, ha meg nem, tegyenek vele egy próbát, megéri.
Basement Score: 74%
