Idei album, kicsit elcsúsztam a megjelenéssel, de itt van. A brit duó 2017-es lemeze elé nagy elvárásokkal ültem le. Nyilván az előző irományomból kiderül, nem azért, mert különösen szerettem volna az ezt megelőző korongot. Kíváncsi voltam a fejlődésre. Furcsa dolog ez, mert a visszhang, amit kapott a debüt nem igazán azt üzeni a két srácnak, hogy bármit is kéne változtatni a recepten. A kritikusoktól kaptak hideget, (inkább) meleget persze, de ez legtöbb esetben sehova nem vezető, tartalmatlan komment-háborúkat és egy felbőszült rajongótábort jelent csak a kötelező 'mittudhatakritikus?' és hasonló frázisok megjelenésével.

Ennek ellenére valamicske változás észrevehető. Rohadt elenyészően, de észrevehető. A képlet ugyanaz, mint eddig, és sajnos a gyenge számok a self-titled próbálkozásnál mélyebbre húzzák a How Did We Get So Dark?-ot, viszont pontjain már látni a szándékot. A kezdés/zárás nagyon rendben van, sőt, az első két szám után megörültem, hogy talán sikerült az Out Of The Black frissességét végigvinni. Aztán a harmadik track emlékeztet, mit hallgatok, onnantól kezdve pedig mélyrepülés. A dalok több, mint fele erről a valamiről nyugodt szívvel, kézen fogva az első lemezzel ugorhat fejest a Végzet-hegyének tüzébe. Az igazi tragédia egészen új az eddigiekhez képest: a vokál élvezhetetlensége. Kiszámítható, unalmas és egy idő után már konkrétan idegesítő. Ehhez pedig pluszba a megszokott hiányosságok, csak sokkal kirívóbban.
De hogy ez hogyan néz ki nagyjából:

How Did We Get So Dark? - Az album kezdése ismét teljesen oké, sőt. A szöveg a szokásos semmi, viszont ez senkit sem érdekel. Szépen építkezik, a dob mögött halkan meghúzódó zajokkal az elején, a folyamatos magasabb 'oooh'-zásokkal kellően hangulatos, és bár a basszus nem kimondottan izgalmas, kellően csendes ahhoz, hogy ne zavarjon a verzéknél. Nem uralja a számot, inkább csak szépen kiegészíti. Van egy szép breakdown is úgy a felénél, abszolút jó start.

Lights Out - Az első single a megjelenés előtt, és a hype vonatra kicsit emiatt is ültem fel. Annyi minden tök jó ebben a számban. Kezdve a metronómszerű, vízcsöpögésre emlékeztető hanggal a háttérben, mert szeretek lényegtelen hülyeségekkel foglalkozni. Bot egyszerű az egész egyébként, de működik. Nem kaparom a falat a folyamatos ismétlődéstől, a wah-effekt a gitáron a szám felétől még egy kisebb erekciót is kiváltott belőlem, az azt megelőző üresen szóló dob pedig valahogy kerekké teszi. Kifejezetten erős.

I Only Lie When I Love You - Oké, tényleg nem zavar a papírvékony szöveg, de az idegösszeroppanás-közeli állapotba helyez, amikor a szám címet ismétlik egy örökkévalóságig. Nem is az, hogy a dal nem tartalmaz mást, egyszerűen csak a fejfájás okozta kínok közt nem érzem a késztetést, hogy beleolvassak a verzékbe, mert szarul is szól. Idegesítő az egész.

Hook, Line & Sinker - A szám koncerten játszva volt korábban többször, viszont albumra most került nagy "örömömre". Egy mondóka szintje az egész. A dobmunka jó (amit általában egyébként hoz Ben Tatcher), viszont masszívan sablonos. Olyan, mintha bármelyik másik számukat hallgatnám, csak még butítottabban.

Sleep - A hallgató meggyötört teste a lemez végére érve már csak élelemért és egy doboz cigiért kiált, viszont ahogy korábban említettem a záróakkordok bőven szórakoztatóak. Egyrészt kellemes hallgatni, ami ritka. A Royal Blood szereti a közönségét eleinte unalmas, az utolsó 10 másodpercre pedig már rohadt zavaró gitártémákkal erőszakosan álomba ringatni, de ironikusan a Sleep nem tartozik ezek közé. Továbbra sem forradalmi, viszont kegyes mód zárja ezt a mészárszéket a duó.

Amíg ezzel kész lettem már legalább 20x lement az album, és nem vagyok túl boldog. Kiszáradtam, fáj a fejem, és még mindig nem értem az ováció miértjét. Annyi alternatíva van arra, ha ilyesmi zenéhez szeretne jutni az ember, és amellett, hogy kifejezetten szeretem pár számát a bandának, nem látom azt, miért kiemelendő a Royal Blood. Nyilván nem temetném őket, mert van itt azért valami, viszont eddig mindkét lemez egy nagyobb pofára esés volt.

Legközelebb óvatosabban közelítem meg őket, viszont hogy egy valami ideillővel összegezzek:
„You're not so hard to forget”

Basement Score: 36%