Az új album előtt még bele-belehallgattam a Human-be és sokat nem változott a véleményem. Egy ambiciózus projekt volt, de egy elődhöz felnőni vagy a helyébe lépni sosem kis feladat, és nem is igazán sikerült (bár itt leszögezném, hogy a Gontier-es éra utolsó albuma sem volt elragadó). A dolgok miértjét most nem firtatnám, a lényeg úgy is az, hogy a 2015-ös lemez nem lett kritikailag elismert, és bár egyáltalán nem rossz, én sem gyakran nyúltam vissza hozzá.

A Human cikk végén mondtam, hogy ezek után én nem temetném el a bandát, hiszen akkor tájt jelent meg a Phantogram feldolgozásuk, ami rengeteg embert (többek között engem is) nagyon kellemes meglepetésként ért. Ez után még kettő évet kellett várni, de mára már elérhető a hatodik stúdiólemeze a csapatnak: Outsider

Mint mondtam egy sikeres előd után ringbe szállni komoly feladat, miután ezt Matt is belátta, egy huszárvágással változtatott is a stratégián és másik irányból közelítette meg azt, amiről a Three Days Grace szól. Az Outsider a You Don't Get Me High Anymore coverben felvezetettek folytatása. Az egész kapott egy keményebb és izgalmasabb körítést, amit nem csak okosan használnak fel, de meg is bolondítják, azzal, hogy egy gondolatra fűzik fel a dalokat. Az album cím előre vetíti azt, amiről a teljes korong szólni fog. A számkivetettség vagy a szándékos elzárkózás, egy a lényeg az egyedüllét. Ami izgalmassá teszi, hogy többféle aspektusból is körbejárják a témát. Egy jó kis hard rock zúzáshoz és melankóliához pedig mi is passzolhatna jobban, ha nem a kitaszítottság. Dalok:

Right Left Wrong - Ezzel felvezetni a lemezt egy remek döntés volt. Egyrészt a sejtelmes nyitás, majd a főtémával való berobbanás igen jól áll, egy ilyen grunge számhoz. Az első verze alatt csak gitár szól (nem is akárhogy). A refrénnél visszatér a főmotívum és innentől a dal végéig nincs megállás. Folyamatos dob- és gitárnyúzás, a vokálról nem is beszélve. Nem ez a legjobb dal, amit valaha hallottam, de még csak nem is a legjobb dal az albumról, egyszerűen csak egy ütős és tökös kezdés, ami több mint rendben van!

The Mountain - Ez volt az első single az album megjelenése előtt. Ez a dal egy amolyan életre movitálás. Hiába jön szembe akármennyi akadály, neked fel kell állni és taposni az utat. Ami miatt ez nem csak egy prédikáció vagy levegőbe beszélés, mert alapvetően, mintha kicsit magához is írta volna. Ettől egy kicsit személyesebbé és átérezhetőbbé válik. A hangulat is telitalálat. Továbbviszi az előző track lendületét.

I Am an Outsider - Ehhez nehéz sokmindent hozzáfűznöm, mert alapvetően nem nekem íródott. A dal egyfajta himnusz. Azoknak az embereknek szól, akik egyedül/kitaszítottnak érzik magukat. Úgy érzik, nincs helyük a világban, mindent csak kívülről figyelnek, de nem részük semminek, illetve itt már megjelenik az is, hogy nem is akarnak része lenni. Ha a világ ilyen és inkább kívülálló leszek. Ezeket a létformákat ragadta meg és írt egy dalt nekik/róluk, amit magukénak tudhatnak. A visszajelzések alapján ez célt is ért, és rengeteg ember érezte magájénak az üzenetet. Ez igazán csak nekik értékelhető teljes mértékben, ettől függetlenül a nemes cél jó pont, és az sem hátrány, hogy a felszínt kapargatva a dal valóban jól hangzik a mögöttes témák nélkül is. Hatalmas piros pont!

Infra-Red - Egy rövid melankólikus részt felsejtető bevezetés után még sincs megállás. Felpörög a nóta már az elején és nem is fog lejjebb venni. A szám egy új remény feltűnését örökíti meg. A fekete fehér világban azért még vannak színek is, ha eléggé odafigyelünk. A színt és a reményt pedig nem más szolgáltatja, mint a szerelem. A szöveg kicsit sablonos, de ugyanez a hangzásról már nem mondható el. Meglehetősen jól illesztették össze az atmoszférát a szöveggel. Egy szerethető dalt kaptunk, ami után már egy kicsit más irányt veszünk...

Nothing to Lose but You - Akusztikus gitárral vált hangulatot a lemez. Majd belép a dob és visszakapjuk az album korábbi vonulatát. A refrénre felpörög, majd a verzékre újra vissza vesz. A gond itt azzal van, hogy rockballadákat és szerelmes rock dalokat már nehéz új köntösbe öltöztetni. Azt el kell ismernem, hogy nem lóg ki a többi közül ez a track sem, ami dicsérendő. De ettől függetlenül, önmagában nem markol túl sokat. Nem rossz, de semmi maradandó.

Me Against You - Az elején a felvezetés és az első versszak egy újragondolt My Chemical Romance számra hasonlít. Hihetetlen hangulatos, kicsit vérfagyasztó. Majd kórusnál belépnek a dobok, és az nekem egy kicsit illúzióromboló volt. A folytatás vissza is tér a kezdéshez, de csavar is rajta. Számomra ígéretesebbnek tűnt, mint amilyen lett. Azt le kell szögezni, hogy istentelen atmoszférát tud helyenként teremteni, de ez a suttogás, meg interferencia... nekem nem jött be.

Love Me or Leave Me - Nagyon féltem tőle a címe miatt, de ahogy könyvet sem a borítójáról ítélünk így lelkesen ültem le elé. Végül bevált kezdeti félelmem. A hangulatot megint sikerült megteremteni. A cím ugyebár egy választást helyez előtérbe. A dallam is olyan mint amikor a tehetségkutatókon már csak egy perc van voksolni. Kicsit sűrgető, kicsit kényelmetlenítő, amivel csak az a baj, hogy nem passzol össze az egyébkénti szöveggel. Nálam ez kapufát talált.

Strange Days - A felvezetés talán egy kicsit hosszúra sikerült, viszont a várakozásért kapunk kárpótlást rendesen. A refrén ugyanis klasszikus Three Days Grace-esre sikerült, ami azért lett találó, mert van benne valami ismerős, mégis azért nem teljesen olyan, amit már halottál. A szám végén ez effektelés pedig, remélem csak valami, baki, amit nem vettek észre, mert indokolatlan és nem is jó...

Villain I'm Not - Ez minden szempontból egy gyengébb eresztés. A szöveg kicsit bugyuta, a dallam nem rossz, de kevesebb, mint semmi extra, hangulata nem sok van. Nem igazán van mit mondani, egy közepes dal, aminek egyik aspektusa se rossz, de semmilyen szempontból sem kiemelkedő.

Chasing the First Time - Egy újabb egyedi kezdés, ami után megint visszaállnak a régi vonalra. A kórus nem egy nagy valami, nem lett túl gondolva. Az első két verze ütős, a harmadik meglepett, hiszen új ízt ad a dalnak, amire szerintem szükség volt, mert bár jobb mint az előző, túl sok csámcsogni valót nem hagy maga után. Végén pedig megszámlálható végtelenszer elismétlik a refrént, aztán csókolom...

The New Real - Infra-Red-re emlékeztet eleinte, majd azért talál magának egy olyan utat, ami felpörget. Az előző kettő nóta után már vártam, hogy visszatalál-e még az album az útra, vagy a vége már totál leült. De ezt a számot érdemes meghallgatni! Ez sem a spanyol vissza, de szerethető, és érdekes.

The Abyss - Záróakkordként pedig az album leghosszabb dala vár ránk, ami egy lassabb rock ballada. Az atmoszféra talán itt lett a leginkább eltalálva. Ugyan ez már csak hömpölyög előre, nem rohan sehova, de levezetésnek maximálisan beillik. Lassú rock daloknál, amik ráadásul hosszúak is, mindig attól félek, hogy a saját tempója ássa alá az átélhetőséget és teljes unalomba fullad. Itt erről szó sincs. Kreatívan variálják a dal teljes egészét. Olyan pozitív meglepetés volt ez így a végére, hogy azt a kis mellékvágányt is képes vagyok megbocsátani.

Összegzésként, én mindenkit csak arra tudok bíztatni, hogy hallgassa meg az albumot! Ha szeretted a régit, akkor azért mert úgy tér vissza hozzájuk, hogy közben valami újat hoz. Ha nem szeretted a régit, akkor azért mert kellőképpen eltér azoktól és önállóan áll meg a lábán. Ha pedig sosem hallottál Three Days Grace, akkor pedig azért mert belépőnek ez alkalmas. Én vártam az albumot és nem okozott csalódást.

Basement Score: 74%