Magyarországon a fiatalság körében az egyik legismertebb új keletű álarcos rockbanda kerül most terítékre: Élőholt Hollywood!
A csapat indulása 2005 nyarára datálható, amikor is három ismerős hangszert ragadott és dalt írt. Ők voltak: Jorel Decker (J-Dog), Aron Erlichman (Deuce) és Jeff Phillips (Shady Jeff). A csapat The Kids néven indult és első dalukat a 'Hollywood'-ot MySpace-n tették elérhetővé. Ott tetszett a közönségnek és akkor döntöttek úgy, hogy kicsit komolyabban belevágnak. A további tagok felvétele elmondásuk szerint úgy nézett ki, hogy „Aki a közelben volt és játszott hangszeren, az jöhetett bandatagnak”. Így a bővült társaság újoncai: George Ragan (Johnny 3 Tears), Jordon Terrell (Charlie Scene), Dylan Alvarez (Funny Man) és Matthew Busek (Da Kurlzz). J-Dog repertoárja: szólógitár, basszusgitár és billentyű; Deuce a szóló- és a basszusgitárhoz értett, Shady Jeff is basszusgitáros volt, Da Kurlzz lett a rezidens dobos, valamint Charile Scene csatlakozásával még egy szólógitárossal bővült a csapat. Emellett mindenki vokalista is volt, ki-ki a maga módján (rap, ének, visítozás). A banda abba a szerencsétlen helyzetbe került, hogy ugyan a lemezük készen volt 2007-re teljesen, de nem találtak olyan kiadót, aki cenzúra nélkül kiadta volna az albumukat. Időközben egy pár dalos EP kikerült a piacra, amit követően Deuce és Shady Jeff komolyan összekaptak és Shady Jeff el is hagyta a bandát. 2008-ra azonban a srácokra rá mosolygott a szerencse és kiadóra találtak az A&M/Octone Records személyében. 2008. szeptember másodikán pedig már a ott figyelt a boltokban a debütálólemezük a Hattyú Dalai.
Az album 14 track-el szolgál és közel 50 perc hosszú. A bevezetőben azt írtam, rockbanda, de ez nem ennyire egyértelmű. Ugyan van dobos, egészségtelenül sok gitáros meg billentyűs is, de egyes dalok erősen távol állnak attól, amit átlagban rockzene címkével illetünk. Ugyanakkor nehéz bárhova máshova is bekategorizálni. Olyan az egész mint amikor rock zenészek, rappelnek egy poposított rock hangszeres alapra. Na igen, adva van nekünk ez az egyedi és megfoghatatlan stílusunk plusz egy énekesünk és 4 MC-nk (meg az arc, aki minden mást csinál). Milyen lett a végeredmény? Elsőre annyira kaotikus mint amennyire annak hangzik, de nem véletlen a népszerűség. Azt meg kell hagyni, hogy meg van a hangulata a zenének és könnyű elveszni az élményben, mert az elsőre kínos ”nem rossz” reakciót követően, a hatalmas sodrás elvisz és nem hagy szemtanúkat. De sajnos mint művészeti produktum, már köd takarja a tájképet. A számok nagyon kétpólusúak. Vannak azok, amik szólnak valamiről és végigvezetett ívük van meg mondanivalójuk vagy legalább annak foszlánya, esetleg egy elmesélendő történet. Meg (ami a többség) a pacsizós, kacsingatós, csajozós dalok, amikben annyit emlegetik egymást meg tag-elnek, mintha minimum egy Snoop Dogg lemezt hallgatnék. Kiemelendők:
Undead – Kellemes és maximálisan biztató az indítás. Erős vokál, kellően atmoszferikus alap. A legismertebb dalok egyike és a korong egyik legjobb szerzeménye. Még nem egészen a mondani való miatt, mert az csak elvétve akad a motherfucker rengetegben. Sokkal inkább az utánozhatatlan hangulat és az újdonság varázsa, ami nyomot hagy a hallgatóban. Igazából bemutatkozásnak és egy lemez elindításának egy nagyon erős darab az Undead. A stílus tetten érhető, bár itt még valamivel visszafogottabb.
Everywhere I Go – Rengeteg magas hang. Ez úgy általában jellemzi ezt a munkát, de itt talán a legszembetűnőbb. A dal egyébként mint valami matrózdal indít. A mólón összekarolva sörrel a kezünkben dülöngélve a fedélzetre tartunk és dalolászunk meg fütyörészünk. Ez az első rap verzénél megtörik (sajnos) a dal további részében, hol jobban, hol egyáltalán nem lehet a kezdeti hangulatot érzékelni. Pedig hihetetlen jól kapták el a tengerész stílust és implementálták a saját dalukba, kár, hogy nem tartott sokáig.
No. 5 – Azok akik négy-öt éve néztek YouTubereket, azok számára ezt a dalt nem kell bemutatni. Nem vagyok egyedül azzal a kijelentéssel, hogy ezt a dalt hallottam először a csapattól. Egyébként a legtökéletesebben reprezentálja az albumnak azon dalait, amik a csajozásról, csajokról és/vagy a csajoknak szólnak. De mindezt annyi stílussal, hogy csak úgy folyik ki a 5.1-es hangrendszeren. Ezek a párbeszédszerű verzék nem forradalmiak, de kellemesek és szórakoztatóak.
Young – deja vu-ként idéződik meg bennem a nyitó track az indításkor. Itt már teret kapnak az élet gyötrelmei, és az, hogy a banda szeretne valamit átadni, megosztani a hallgatósággal. Felszínre tőrnek a ki nem mondott szavak és a ki nem fejezett érzelmek. És ennek hallatán, csak még inkább elszomorít, az hogy ha tudnak ilyet is akkor miért adnák ez alá...
City – Hihetetlen, ezek mennyit kiabálnak?! – viccet félretéve ismét egy mondani vágyó dal. Az egyre fokozódó düh és indulat, a mely a végére már teljes pokollá válik. Ahogy a szöveg fokozódik, úgy követi le ezt a dal is és az aktuális MC (mennyire META). A befejezésben pedig sok felszabadult energia vissza-elnyelődik és mintha mi sem történt volna, gurul tovább a Cadillac a bikinis csajok után. Ismét megkérdem. Ha ilyet is tudnak, akkor mi szükség van a gengszter rappereket megszégyenítő csajozásra?
Ennyi lenne. Rekord mennyiségű „bitch” és végeláthatatlan „mothafucka”-k és Red Hot Chili Peppers-t megszégyenítő ragaszkodás Kaliforniához (különösen LA-hez). De azért van itt érték is, alapvetően szórakoztatóak a számok és popos mivoltukból könnyen elragadják a hallgatót. Plusz néhány értékes gondolat is átfolyt a szűrőn. Szerethető, én például egy mérges kerti parti soundtracknek tökéletesen el tudom képzelni el. Aminek a végére már mindenki keni-vágni fogja az összes banda tagot.
Basement Score: 68%
