Mike Kerr (ének, basszusgitár), Ben Thatcher (dobok). Ez a két srác jellemzi a jelenlegi formáját a garage rocknak. Hölgyeim, uraim, mindenki más: A Királyi Vér bemutatkozó lemeze 2014-ből.
A 2013-ban alakult kéttagú brightoni blues/garage/pszichedelikus rock banda hamar elég nagy figyelmet kapott (köztük Jimmy Page-ét is), aminek nem nehéz az okait észrevenni. Vaskos dallammenetek a basszusgitáron Rage Against The Machine-es nyerseséggel. A rockzenét kedvelők azért az ilyenre ugranak, a Royal Blood esetében annyira, hogy 2014-15-ben a csapból is a Figure It Out ömlött, és a debüt korongból pedig 66 ezer példány kelt el a megjelenéstől számolt első héten. De vajon megérdemelten?
Mielőtt belevágtam az albumba az ismereteim kimerültek a Figure It Out-ban, és mire a lemez végére értem ugyanott tartottam, ahol kezdtem az ismerkedést, a veszett jó nyitódal kivételével. Majd lejátszottam még párszor, és úgy három hónappal később (itt tartunk most) kijelenthetem: a válasz nem. Nem tragikus. Nem fájdalmas. De minimum unalmas.
Ugyanis a zenekar addig gond nélkül eljut a blues rock-kisokosban, hogy egy dögös, jól hangzó gitártémát 
hogyan kell megírni, odáig azonban már nem, hogy ennek hogyan kell ízt adni. Az egyszerűség, amibe két kézzel kapaszkodva próbál szórakoztatni a Royal Blood kevés. Az énekes hangja nem a legmarkánsabb, de rendben van, viszont amit a hangszerén művel, vagy sokkal inkább amit nem... Hát nem a kénköves pokol, de az album második felére egy döbröntei nyugdíjas klub intenzitásával vetekszik. A dalok gerincével nincs nagy gond, sőt! Kimondottan friss, zamatos gerincekről van szó, de olyan érzésem van, mintha félbehagyott munkákat hallgatnék. Egyrészt a vokált elnyomja többször a rossz stúdiómunka, a gitár pedig annyira istentelenül tompa, hogy a cool, poros, nyers hangzást amire törekedtek teljesen tönkreteszi sok esetben. De a fő problémája az, hogy elképesztő repetitívvé válik nagyon hamar. Rémálmaimban tér vissza a Ten Tonne Skeleton véget nem érő semmilyensége, a Careless hanyagul megírt szövege, a még annyira sem érdemes riffjével, és még sorolhatnám. Minden ANNYIRA minimál, és ez rövid idő után válik kényelmetlenül egyértelművé.
De akkor a pozitívabb oldala:
Out Of The Black - Az opening track, amiről beszéltem. Az egyetlen szám a korongon, ahol ível bármerre bármi. Van eleje, van vége. Egy kibaszott adrenalinbomba, a lágyan erőszakos riff pedig tökéletesen betölti libabőr-indikátor szerepét. A vége felé kreatív dobmunkával, az album egyetlen fuck-jával és az utóbbi évek egyik legfaszább klipjével több, mint meggyőző. Mi maradt még?
Come On Over - A Panic Station kétharmadánál megjelenő téma loopolásával kezd, utána pedig unalmas szöveg, és pár magas hang a basszuson. Meh...
Figure It Out - Nem nagy megfejtés a szöveg, de a maga egyszerűségével teljesen jó, kirajzolódik valami történet. Egy egészen szépen végigvezetett dal, aztán a Panic Station kétharmadánál megjelenő téma loopolásával zár... Vicc nélkül. Olyan rohadt egyértelműen ismétli önmagát ez az album már a harmadik számnál (amiről hál' Istennek leszokik ezután), hogy az már pofátlanság, de ezt leszámítva a jobb dalok közé tartozik a Figure It Out.
Little Monster - Egy riff, ami tényleg elbír egy egész dalt. Ez kell egy működő Royal Blood számhoz, és ez rendelkezik vele. Jól variál az alaptémán, akkor amikor kell, emellett pedig atmoszférikus, ami még egyedülállóvá is teszi.
Összességében nem utálom ezt az albumot. Több helyen elég középszar, ami fájó, mert van benne kraft, és sajnos érezhetően veszít az értékéből minden egyes hallgatással. Viszont egy olyan debüt, ami után érdemes felfigyelni a bandára, legközelebb pedig kiderül, mennyire sikerült fejlődni a második nekifutásra. Meg hát persze a kritika nagy része szubjektív, érdemes egyszer belehallgatni, nem véletlen szeretik annyian (köztük Jimmy Page-dzsel).
Basement Score: 48%
