2015-ös lemez után turnéra indultak, másodszor is meglátogatták kishazánkat. A következő éveben, a banda megszellőztette, hogy az eddig kiadatlan dalaikból egy EP-t fognak a világra szabadítani. Terveik szerint ez '16 decembere lett volna, de azóta várjuk. Mindenesetre idén egy kis törés volt a csapat életében, amikor is Da Kurlzz elhagyta a bandát. Elmondása szerint szívesebben szánná az időt a saját dolgaira. A többiek azonban nem gyászoltak valami sokat, ugyanis a nyáron megkezdődött az új album promózása. A megjelenés előtt 4 dalocska jelent meg, majd október 27-től kapható volt a lemez teljes terjedelmében.

A srácok kitettek magukért, már ami a mennyiséget illeti (és például a cím választást). A borzasztó kreatívan elnevezett ötödik stúdióalbum a Five címet viseli, amin 14 új dal jelent meg, több mint 50 perces terjedelemmel.
Akkor ugorjon fejest, az ötfős banda ötödik lemezében, az ötbe! Az előzőleg megjelent single-ök bizalomra adtak okot. A legtöbben erős volt a hangszer használat és nem igazán volt elektromos díszítés, de hogy ez mekkora átbaszás!! Minden egyéb szám (ami előre nem jelent meg) visszanyúl a Day of the Dead elektronikus alapjaihoz. A dalszöveg írás a másik borzalom, ami bekövetkezett, olyan ötlettelen és sablonos szövegeket sikerült kiizzadniuk, hogy a mirelit rántott hús elkészítése is komplexebb. Kiemelendők:

California Dreaming - A nyitány még egészen biztató is lehet. A szokásos formulát követi, mint az Undead óta, az össze H.U. album kezdés. Az, hogy a szövegalkotás messzemenően lemarad a korábbiaktól már itt is megfigyelhető, de ettől függetlenül, a hangulat ezt a számot még el tudja vinni. Zeneileg az korong legerősebb darabja, remekül van komponálva illetve felépítve. A refrén nagyon jól működik a rap részek is odaszólnak (már érzésre mert ha beleolvasol, már nem olyan tökös).
Az pedig, hogy a pofátlanságnak is van határa, illetve, hogy mégis mekkora az arcuk, mi sem mutatja jobban, mint J3T részében elhangzó "Legjobb ötös valaha". Had ne taglaljam, hogy hányféle irányból lehetne ezt az állítást támadni...

Whatever It Takes - A második megjelent szám egy Imagine Dragons feldolgozás.... is lehetett volna, de nem az. a Whatever it Takes egy motivációs sport himnusznak illik be leginkább, például egy bokszklub bevonuló számának tudom legkönnyebben elképzelni.  Itt már az élő hangszerelés kevésbé jellemző, de még mindig egy odavágós darab. Ami engem kicsit jobban zavar, hogy a brigde és a refrén együtt a dal kétharmada és a raprészek hat-hat sorban le vannak tudva. Ez konkrétan egy Charlie Scene magán szám, amiben közreműködtek a többiek. Ez a tendencia egyébként később is megfigyelhető. Egyes dalok szóló számok a csapat egyes tagjaitól.

Bad Moon - És meg is érkeztünk a mélyrepüléshez. A kezdés engem alapvetően kényelmetlenné tesz, de aztán jön Danny és valamit javít a dolgon, de... aztán... jön a refrén és úgy érzem magam, mintha a korai 2010 Rádió 1 futottak még listáját hallgatnám. A hab a tortán a harmadik rap verze, ami az előbb említett korszakra annyira jellemző volt. Pont olyan a belépés, mint a Beyonce számnál Jay-Z része, azzal a különbséggel, hogy az a srác tud rappelni! Aztán ez a Panda-t megidéző alap Funny Man alatt.

Nobody's Watching - El indul a track én pedig ellenőrzöm, mert hirtelen azt hittem, hogy egy Suicide Sheep mixre klikkeltem véletlenül. De nem így történt, megnyugodtam, helyben vagyunk, ez Hollywood Undead. Egy harmat gyenge refrén jön, ami a legkisebb mértékben sem összeegyeztethető az alappal, majd belép J-Dog.
Amikor először hallottam, a számot kísértetiesen ismerősnek tűnt, de letettem róla, mert nem jöttem rá, hogy mire hasonlít. Aztán megvilágosodtam, hogy ezt a számot kicsit másképp már hallottam idén Good Goodbye címen. De ami miatt ez a szám teljesen egyedi a világon, hogy a trap számból olyan gospel kórusra váltanak át, mintha minimum egy Whoopi Goldberg dal szólna. Hihetetlen. Nem tudom ki találta ezt ki, de nem tűnt fel neki, hogy a szám eleje majd merőben eltér a végétől és ettől az összhatás nem fog működni? Nem... hát azt látom!

Renegade - A harmadik előre megjelent szám emlékeztet minket arra, hogy valaha ez a banda rockzenének is számított sok minden más mellett. Pörgő dob, erős gitár és megint nem tudom, hol vagyok és hogy jön ez a dal bármihez. De ez az idill nem tart sokáig, ugyanis a dal végére ismét visszaköszön a The Path of Totality KoRn album. Még annyit szeretnék hozzáfűzni a számhoz, hogy a szöveg is katasztrófa, de meglepődnék, ha valaki eljutna addig, hogy megnézze a szám hallgatása közbe/után.

Black Cadillac - Erre a számra már előzetesen is kíváncsi voltam, de nagyon-nagyon féltem tőlem. Kíváncsiságomnak egyetlen nyomós oka volt: B-Real. Aki esetleg nem ismerné őt, az keressen rá a Cypress Hill nevű rap csapatra, műfaj (rap) kedvelőknek tudom ajánlani, fantasztikusak!
Tehát van egy ígéretes közreműködőnk és egy dalcímünk, aminek a láttán sírva fakadnék (és itt is bedobhatnám, hogy ez meg egy Shinedown feldolgozás is lehetne). A felvezetés még egész oké, kicsit Mission Impossible déjà vu-m van, de akkor elkezdődik a szám. Refrénnel indít, ami akkora pózerkedés, hogy a kínosból már-már nevetségesbe hajlik. A korábbi lemezről a How We Rollnak a megfelelője. A verzék filozófiai tartalma egy Platón életművel is felérnek, de a legszebb, hogy B-Real része a legjobb dolog az albumon. Stílusban is a helyén van. Azt nem tudom, hogy az ő részéhez, mennyire nyúlt bele az alapba vagy a többiek mennyire akartak egy Cypress Hill wannabe beat-et összerakni, de minimális dob és zongora és remekül működik!

Cashed Out - Az első gondoltam ezzel a dallal kapcsoltban, mintha Halálos Iramban soundtrack-et hallgatnék. Annyira tömeg lett ez a szám, hogy az valami hihetetlen. A Black Cadillacnél stílusosabb lenne a Purple Lamborghini számot elővenni, de erre a számra jobban illik az összehasonlítás. A "refrén" majd egy az egyben ugyan az! A szöveget Rick Ross is írhatta volna.

Bang Bang - Ha már feldolgozások. Az Imagine Dragons és a Shinedown után itt van egy Nancy Sinatra, Green Day és Jessie J megafeldolgozás is... ismét csak azt kívánom, bár az lenne. Bár Danny része megint rádió gyanús, a refrén pont annyira zúzós, hogy még széleskörűen befogadható legyen és a szövege is könnyen megjegyezhető. A raprészek is a középkategóriából meg sem próbálnak kitörni szóval minden rendben van.

Én ehhez már semmi mást nem szeretnék hozzá fűzni. Azt gondolom a dalok magukért beszélnek...

Basement Score: 43%