Üdv Hölgyek Urak! Elsősorban szeretnék elnézést kérni, a lassan három hónapos csend miatt, ami a blogot övezte. Nem szeretném részletezni ennek az okait, sokkal inkább szeretnék arról beszélni, hogy mi volt az ami elérte, hogy ismét a billentyűk közé csapva nálam tehetségesebb embereket kritizáljak, a kényelmes fotelemből kakaót szürcsölve. Térjünk is rá a Fall Out Boy idei albumára, a MANIA-ra.

A Fall Out Boy egy régi motoros már a szakmában. Az egyik legnagyobb sikerük és személyes kedvencem is a 2005-ös Under the Cork Tree. A csapat kisebb összetűzések miatt 2009 és 2013 között tartott egy kisebb szünetet, majd a korábbi felállásban újra színpadra álltak és a zene írásba is újra belefogtak. A változatosság korábban is jellemezte a karrierjüket, de az újra alakulások óta drasztikusabb változtatásokat is eszközöltek. Nyilvánvalóan a tendencia ilyenkor a szokásos. A törzsgyökeres rajongók elfordulnak a bandától és elvből gyűlölnek mindent, ami nem a régi. Ugyanakkor jönnek új hallgatók és vannak a régiek között is, akik hajlandóak megbarátkozni a változással.

Én az áprilisban megjelent Young and Menace hallatán már dörzsölgettem a tenyerem, hogy lehordom az októberben érkező albumot. Aztán augusztusban a frontember Patrick Stamp bejelenti, hogy később érkezik az album (2018 január), mert még nincs készen és nem akar összecsapott munkát kiadni a kezei közül. Ilyenkor vált nekem gyanússá a dolog, hogy lehet, hogy sok mindenki másnak sem tetszett és talán még nem késő változtatni az albumon.

Eljött a nap. Múlthét pénteken megjelent a lemez és bele is vetettem magam. Annak ellenére, hogy a 2015-ös előző albumot én kifejezetten nem szerettem, úgy gondoltam, hogy nem futok neki fejjel ennek a MANIA-nak, hanem megkapja a jól megérdemelt esélyét. És azt kell, hogy mondjam: kellemeset csalódtam. Azt le kell szögezni, hogy nem voltam lenyűgözve a hallottaktól, egyszerűen csak jól szórakoztam amíg tartott. A nemzetközi kritika is a közepesnél jobbra értékelte, és e mögé be tudok állni. Jobban tetszett mint az előző, de nem volt életem legszebb 35 perce. Azt érdemes tudni, hogy az American Beauty/American Psycho vonalon halad tovább, azaz electropop, pop-rock hangzásra kell számítani. Vessünk egy pillantást a dallistára:

Attól függően, hogy hogyan sikerül beszerezni a dalokat, a lista sorrendje eltérhet, ugyanis külön sorrend van a CD-s és az online beszerezhető lemezekhez. Én ez utóbbi alapján fogok haladni:

Young and Menace - Van ami mellett kitartok. Ez a dal továbbra is rossz. Talán túlzás, sokkal találóbb lenne az, hogy nevetséges és ez se végig igaz. A szám a dallamot felépítve halad előre és egészen kellemes is a refrén, kicsit alt.rockos beütése van az egésznek, ez tetszett is, de ami hazavágja az egészet az az elektronikus drop. Az előtte megalkotott dalívét egyszerűen elrontja. Kár érte…

Champion - Második singleként jelent meg és akkor meg is hallgattam, de a megjelenésre, mindösszesen annyi maradt meg, hogy mennyire egyszerű volt. Most ismét hallva ezt meg tudom erősíteni. Egy ártatlan kis motiváló nóta. Közhelyes, rövid dalszöveggel, monumentálisnak ható alappal, hogy könnyű legyen vele azonosulni és egyetlen célja, hogy inspiráljon. Sokkal többet nemigen lehet róla mondani.

Stay Frosty Royal Milk Tea - Már a címe is ígéretes volt, hát még a dal. Itt érezni azt a fajta játékosságot, amit a kezdeti a FOB is képviselt. Kreatív, szórakoztató és könnyed. Persze mindez az új electropop köntösben, de ez nem von le az élvezeti faktorból, mert jól működik. Ha mást nem is, ezt érdemes egyszer meghallgatni, amúgy sem több három percnél.

HOLD ME TIGHT OR DON’T - Nem tudom mi indokolja a CapsLock-ot, de legyen. Tehát egy kedves kis fütyörészéssel meg csettintéssel indítunk, majd belép a vokál és a dob. A szám Mexikói halottak napja (ún. Dia de los Muertos) témában készült, amit a videoklipp is tükröz. E miatt is egy karakteres szám kerekedett ki a Hold Me Tight-ból, amit én örömmel hallgatok bármikor. Itt is fellelhető a FOB-os könnyedség és remekül illik a hangzáshoz.

The Last of the Real Ones és Wilson (Expensive Mistakes) - Mind két szám egy gondosan összerakott popdal, amibe ott van Fall Out Boy eszencia is. A verzék alapvetően nincsenek túlbonyolítva, viszont szórakoztató őket hallgatni, mert nem fulladnak unalomba. A refrén pedig az előbbi esetében egy hihetetlen megmosolyogtató rohanás, a másik pedig egy fülbemászó, dúdolható valami.

Church és Heaven’s Gate - A most következő két track kicsit eltér a korábbiaktól. Valamivel líraibb és komolyabb a szövegük. Előbbi hangzását egy templomi háttérkórussal bolondították meg, illetve harangot is lehet hallani az alapban. A második ennél letisztultabb, zongora alapú dallammal, meg egy elektromos gitárral  van megtámogatva. Mind a két esetben összeállnak a hallottak és nem kell megijedni a komolyabb hangvételtől, mert szórakoztat. És az összképbe is maximálisan beleillenek.

Sunshine Riptide - A végére becsúszik még egy kevésbé jól sikerült darab. Ami érdekessége van a Sunshine Riptide-nak, az a nigériai közreműködő Burna Boy, akiről azt találtam, hogy alapvetően reggae-ben utazik. Az alapján, amit itt produkál, nem tartom valószínűnek, hogy komolyabban utána nézek. A dal maradéka pedig egy electroreggae kavalkád.

Bishops Knife Trick - Az MANIA leghosszabb száma és a legkomolyabb is. A refrén kényelmetlen hatást ért el nálam, miközben a szám maradéka inkább csak elszomorít. A teljes remény vesztettséget sugallja minden hang. Érdekes lezárás, nekem tetszett és meglepő módon passzol a korábban hallottakhoz is.

Aki arra vetemedik, hogy végighallgatja az albumot készüljön fel, hogy töménytelen sor ismétlés van a számokban.  Ami érdekessége van, hogy minden szám egyedi, sajátos stílust hordoz magában, amit egy hangzásvilágra húztak fel. Én tudom ajánlani. Akinek az előző tetszett, annak szerintem ez is fog, a többiek pedig úgy üljenek le meghallgatni, hogy szükségeltetik egy kis nyitottság ahhoz, hogy szeretni lehessen a dalokat.

Basement Score: 62%