A 'Fever You Can't Sweat Out'-tól számolva három év eltelt, az elektronikus aláfestést leváltották a fúvós hangszerek, leporolták az akusztikus gitárt, majd lefestették az egészet rózsaszínre, emellett az égbe kiáltott, üres 'szépazélet' frázisok száma nőtt. Szóval gyakorlatilag semmi hasonlóság a két album között...

Írhatnám, a stílusváltást az előzőhöz képest, és a kötelezően ismételt szóösszetételeket, de felesleges, mert ez nagyjából albumról albumra így működik mai napig a "bandánál" (értsd: későbbiekben: banda=Brendon). Viszont tény, teljesen különbözik a 'Fever You Can't Sweat Out'-tól. Mint említettem nagyobb szerepet kapnak a fúvós hangszerek, ami meglepően jól áll a legtöbb számnak!

Még mielőtt azonban részletesebben írnék a 'Pretty. Odd.'-ról, egy kis kiegészítés az előző lemezhez, mert utólag újrahallgatva több szám is egész jól megállja a helyét, valószínűleg 55-60% körül állna most nekem.
Nade:

Úgy általában elmondható a Panic! albumokról, hogy tökéletesen be lehet lőni az album hangzásvilágát, ha ránézünk a borítóra, vagy a srácokra az adott évből, így inkább nem próbálnám leírni, hogy milyen kort/ stílusirányzatot próbáltak felidézni. Ellenben:

Az egész kifejezetten hangulatos lett. Meglepően ártatlan és kedves az egész hangzása, jó összhangban vannak a dalok, és úgy általában, csak baromi kellemes hallgatni őket. Semmi nagy megfejtés. Nem kerül terítékre a témák között a szexualitás egyre felületesebb tárgyilagossága, mint generációs probléma, vagy úgy akármi, mint probléma. Viszont az albummal ez a legnagyobb probléma...

Úgy érzem sántít a lemez címe. Az egészre egyszerűen csak sokkal jobban passzolna a 'Mi. Mind. Nagyon. Vidámak. Vagyunk. Pont.'. És jól működik egyébként, abszolút szerethető, de szöveg szempontjából mindenképp kevés az előző lemezhez képest. Ráadásul szerintem túl is van húzva a hossza. Nem tartja meg a lendületét 15 számon keresztül, amik közül négyet simán kukázhattak volna. Egységesebb lenne, és nem hatna egyben hallgatva ennyire üresnek. De akkor pár szám kiemelve:

Nine In The Afternoon: Kétség kívül a legismertebb számuk a korongról, és érthetően. Az albumra jellemző vattacukor hangulat itt működik a legjobban, mellesleg baromi jó erre kelni hétfőnként.

That Green Gentleman (Things Have Changed): Talán kevésbé mézesmázos, picit tartalmasabb dal a lemezen, de teljesen mindegy, ennél sem ad annyit a szöveg, hogy számítson, ellenben nagyon fülbemászó, unásig ismételhető szám.

When The Day Met The Night: Oké, ez tökéletesen körülírja az egész 51 percet! Nagyon kellemes a fülnek, ha mondjuk emellett vezetsz, olvasol, teázol az erkélyen, vagy esetleg pokémonokat kergetsz egy szökőkútban. De mindjárt más, ha odafigyelsz egy picit is a szövegre. 'Csak. Üres.'

Összegezve: egy egész kellemes album, ami tökéletes akármilyen tevékenység mellé, vagy ha nem zavar a már már Disney filmbe illő giccsparádé 51 percen keresztül. Meg mondjuk az utolsó pár számot csak figyelmen kívül hagyod... Megvannak a maga értékei, de az előző album szövegi tartalmasságához képest ez csak: 

Basement Score: 56%