Elgondolkodtatok már azon, hogy egy heavy metal/hardcore punk zene miként szólhat valakitől, aki most próbálja ki magát ebben először, és közelebb van az ötvenhez mint a negyvenhez? Felesleges ezen tovább gondolkodni, hiszen ezt hozza most el nekünk a Dead Cross. Ha esetleg nem hallottál volna még erről a kvartettről cseppet se aggódj, nem véletlen! A banda 2015-ben alakult és első élő koncertjük ezen év decemberére datálható. A bandát a Dave Lombardo dobos alapította, aki olyan bandáknál zenélt korábban, mint a Slayer vagy a Fantômas. Dave segítségére volt az alapításban a The Lotus dobosa Gabe Serbian (akit vokalistának vettek fel) és basszusgitárosa Justin Pearson. Ők ketten együtt zenéltek a Retox nevű bandában is ahonnan a Dead Cross szólógitárosa került ki Michael Crain.

A dolgok meglehetősen jól indultak. A maguk kis underground köreikben szerette őket a közönség. El is határozták a stúdiózást és az album készítést. 2016 márciusában megjelent az első daluk a We'll Sleep When You're Dead. Az album elkészülte környékén Gabe bejelentette, hogy elhagyja a bandát. Ezzel a Dead Cross leszedte a már megjelent dalt és úgy döntött, hogy az albumot késlelteti. Majd az új énekessel újra veszik a vokál sávot és úgy adják ki.
Nem kellett sokat várni az új énekes felfedéséig. Azt nyilatkozták előzeteseben, hogy egy hivatásos énekest sikerült megszerezniük, aki nem más lett, mint Mike Patton. Patton amellett, hogy a Crank 2 filmzenéjét szerezte, közel nyolc különböző zenekarnak az aktív hangja, köztük a Tomahawk-nak, a Mr. Bungle-nek, a Fantômas-nak és a Faith No More-nak. Nyilván a Fantômas kapcsán került a képbe, ahol Lombardo-val együtt muzsikálnak.
Mike itt ott átírta a szövegeket a saját szájízére és újra felvették a hangot. Ráillesztették a kész zenei alapra és már végeztek is a debütáló albummal.
Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a stúdió munkák alatt segítségükre volt és az albumot producerelte Ross Robinson. Ő olyan elhanyagolható arcok zenéit producerelte, mint a KoRn (KoRn, Life is Peachy, KoRn III), Limp Bizkit (Three Dollar Bill, Yall, The Unquestionable Truth), The Cure (The Cure), Sepultura (Roots), Deftones (Adrenaline), SlipKnot (SlipKnot, Iowa)... Szóval nem kispályás emberrel kezdte meg a karrierjét a Dead Cross.

Március 17-én került fel első daluk, Mike hangjával. Ez volt a Shillelagh, amit később ismeretlen okokból eltávolítottak a YouTuberól. Legközelebb májusban hallhattunk a bandáról, amikor is a Grave Slave szerzeményük látott napvilágot. Azután még kettő számot kapott a nagyérdemű és mostanra pedig már a teljes pompájában érhető el az album.

Az lemez tíz dalt tartalmaz, melyek összes hossza nincs harminc perc. A korábban ígérteket betartja, miszerint Lombardo, még a Slayernél is pörgősebb dobbal készült. Ezt egészíti ki, a hardcore-ra kevéssé jellemző dallamos, technikás gitár Michael jóvoltából és Mike vokálja, amit normális esetben négy ember tudott volna produkálni. A dalok rövidek, nyersek és velősek. A legtöbb egy agyatlan zúzásnak tűnhet, azonban a figyelmesebbeknek feltűnhet, hogy a felszín alatt ennél többről van szó. Lássuk, miről is:

Seizure and Desist - Az album nyitó dala. Az elején sípolások és egyéb bizalom gerjesztő hangok, majd egy abszolút kellemes és egyáltalán nem túlhúzott éles hang és már be is indul a dob és a két gitár. Egyenlőre még csak zúzás van, majd jön Mike. Eleinte nem mutat semmi újat, de ez hamar megváltozik és belekezd a visításba, vonyításba én pedig elégedetten dőltem hátra... erről van szó. A lezárás után még egy tengeralattjáró detektor hangot is kapunk, ami átvezet bennünket a következő számra.

Idiopathic - Ez a dal nagyban hasonló az előzőhöz. Az indítást ismét a hangszerek kezdik törtlen tempóban. Ami kis különbség az a breakdown a refrén előtt (most hogy mondja ez érthetően?). Szóval az a rövid leállás a kórus előtt, ami után az újra indulás egy új arculatot ad a számnak.

Az első két track által elindított sort folytatja a következő két dal is. Mind az Obedience School, mind pedig a Shillelagh. Tele vannak energiával és kreativitással. Aztán jön a...

Bela Lugosi's Dead - Ez a szerzemény egy 1979-es Bauhaus számnak a feldolgozása. Én azokat a feldolgozásokat szeretem, amik az eredeti dalt az új előadó szájízére formálja és nem pedig csak kábé ugyanúgy előadja. Ilyen téren piros pont a Dead Crossnak, hiszen míg az eredeti dal, egy tíz perces, lassan kibontakozó, de tudatosan felépített szám, addig a cover egy harmad olyan hosszú érdekes hardcore-metál ballada. A lábdob sebességéből kicsit vissza vettek és a gitár is valahogy itt másképp szól. A kripta hangulatot és a kísértetiességet pazar módon tudja átadni a csapat.

Divine Filth - Ahogy azt a bevezetőben mondtam vannak dalok, amiknek a szövegét Mike újra írta. Itt van egy példa. Eredetileg ez volt a banda első megjelent dala, (akkor még We'll Sleep When You're Dead). A szám alapja teljes mértékben egyezik csak a szöveg és nyilván valóan a vokalista tér el. A kezdő dalok szellemében született a Divine Filth is, ami a visszatérő pergő lábdobot és az iszonyatos gitár kínzást jelenti, amire itt talán még rá is tesz egy lapáttal Michael. Ha valami rosszat is kéne mondanom, akkor itt azt tudnám szóvá tenni, hogy ez az elharapott szám lezárás nekem sosem volt a szívem csücske, hogy így egyszeriben puff és minden elhallgat.

Grave Slave - Ez volt a harmadik első megjelent single, csak ez most már elérhető is maradt. A szám egy pure zúzás, amibe Mike spanyol nyelvtudását is belecsempészte (vagyis ismételgeti, hogy pistolero, pistolero). Ez volt az első nóta amit hallottam a srácoktól és eleinte engem se győzött meg, de minden alkalommal ez a pozitív irányba változott. Egy esszenciális Dead Cross két perc, ami alapján el lehet dönteni, hogy rá szánod e az a félórát az albumra vagy sem. Ezen felül nem ezt tartom a legjobb szerzeménynek.

Gag Reflex - Nincs megállás! De ha esetleg valaki még nem kapott volna csömört a dobtól, akkor neki egy jó hírrel szolgálhatok, ugyanis a dal második felében egy dob szóló hangzik el. Nyilván csak viccelek. Elképesztő ötlet van ebben a dalban is és úgy általában az albumban. E mellett ami miatt ez a pár perc még kiemelkedik, az az hogy Mike azon túl, hogy tanúbizonyságot tesz hangjának sokszínűségéről (és spanyol nyelv ismeretéről) teszi mind ezt több hangsávon. Majd a lencsengés közben basszusgitárral kísért suttogás közepette záródik le a dal és felcsendül az utolsó tétel.

Church of Motherfuckers - Ez a szám már csak a címe miatt is megér egy meghallgatást. Egy kifogástalan szerzemény, ami továbbra sem mellőzi a se a változatosságot, se az egyediséget. Ahogy az valahol várható is volt, zsoltáros és úgy általában templomi énekes motívumokkal van fűszerezve. Farkas vonyítással kezd (Mike előadásában). Majd egy több hangsávos kis ének, ami egy brutális visításba csap át. Ezt követően egy kis szónoklat, de lesznek itt még kántálások és még több vonyítás... Egy méltó befejezéssel hagyja faképnél a drága hallgatót a lemez, ami után csak ütem és néztem, hogy hol a többi?!

Ha össze kéne foglalnom, azt a nem egész harminc percet, amit ez az korong nyújtott azt mondanám, hogy tömény punk zúzás, ahogy azt ritkán hallani. Itt szeretném nyomatékosítani a "tömény" szót, hiszen tisztába kell lenni azzal, hogy ez abszolút egy réteg zene és nem tetszhet mindenkinek. Mindenesetre az elismerendő, hogy mennyi egyediséget és kreatív újítást voltak képesek belevinni a srácok a zenébe. Elsőre tíz teljesen egyforma dal, amelyek a felszín alatt sokkal különbözőbben és egyedibbek, mint azt hinnénk. Végeredményben pedig, a kérdésre, hogy kezdhet e valaki ötven 50 évesen punk karriert, a válasz igen... Ha Mike Pattonnak hívják az illetőt.

Basement Score: 87%