De régen is volt már...
A Dookie kiadását hatalmas anyagi siker, rengeteg jelölés és díj követte, például MTV Award jelölések, de még Grammy díjat is hozhattak el érte. A lelkesedésük nyilvánvalóan az egekbe szökött és nem is ültek sokat, ugyanis már a Dookie kiadásának évében nekiálltak a folytatásnak. Kicsit több mint másfél év telt el és meg is jelent a Green Day negyedik stúdiómunkája az Insomniac. Az album nem ért el olyan sikereket mint az elődje, de ezzel valószínűleg tisztában voltak a srácok már a készítése kor is, hiszen sokkal komolyabbak a témák és depresszívebbek a dalszövegek. Alapvetően ezzel semmi probléma nincs, ráadásul a szakma hatalmas elismeréssel fogadta ezt a lemezt is, a fiúknak abszolút semmi szégyellnivalójuk nincs.

Még egy pár szót, had említsek az albumborítóról. A készítője Winston Smith. Ő többek között a legtöbb Dead Kennedys grafikáért és borítóért felelős. A banda (mármint a Dead Kennedys) egyik száma (I Kill Children) annak is az első sora (God Told Me to Skin You Alive) ihletett egy montázst (lásd lejjebb), aminek egy részlete gyakorlatilag a cover. Winstont egyébként még a Green Day Lookout!-os korszakában ismerte meg Tré Cool, aki felajánlotta, hogy ha bármikor borítót kell tervezni hívják. Így lett az az Insomniac fedlapján az ami.

Szóval itt van nekünk egy montázs részlet, ami 14 dalt rejt, mely dalok összessége éppen átlépik a harminc perces hosszt. Igazság szerint a legtöbb nagyon hasonló alapokon nyugszik. A Dookie-ban remekül bejáratott hangzást nagyrészt itt is használják és remekül megállja a helyét. A szövegek a bevezetésben ígérteket tartják. Kellően komoly és érdekes témákkal foglalkozik, teszi mind egy sajátos módon. Helyén kezeli a dolgokat, de azért nem nélkülözi teljes mértékben a szemtelen humort sem. Az Álmatlan, kiemelendői:

Armatage Shanks - Az album egy ütős dobszólóval indít, majd a továbbiakban ízelítőt kapunk abból, hogy mit fogunk hallani. A teljes korong hangulatát és zeneiségét remekül reprezentálja. A dalcím eredete egy érdekes sztori, ugyanis a banda az első Angol turnéján meglátta ezt a feliratot "Armatage Shanks" egy vécé ajtón. Ez egy brit toalett gyár neve és mikor látták eldöntötték, hogy dalcímként hasznosítani fogják majd... igazság szerint a dal egyébkénti szövegéhez sok köze nincs.

Panic Song - A kakukktojás. És nem csak a hossza miatt, hanem mert eltér a dal felépítés és stílusa a korábbiakétól. Kezdetnek az első közel két percben nincs vokál. Egy baromi izgalmasan felépített és hangulatos instrumentált hallhatunk. Majd miután belépett Billie, sem veszíti el a szám az addigi teljesen egyedi világát.

Brain Stew - Egy szaggatott gitár alappal rugaszkodunk neki ennek a dalnak, ami az AC/DC Back in Black c. számára emlékeztet. De nem is ez a fura, hanem Billie énekhangja. Legalábbis ahogy elkezdi az első verzével nem igazán tudtam hova tenni. Nekem eleinte ezért nem is tetszett a dal, a második felére ilyen duplikált vokál lesz, ami javít a dolgokon, de így sem az igazi. Egy valamit azért meg kell adni neki... a lezárást nagyon profin megoldották!

Az lemez teljesen jól le tud kötni arra a kicsit több, mint fél órára amíg tart. A dalok hosszúságának és mennyiségének köszönhetően soha nem ül le, mert két percenként, ha csak minimálisan, de változik és frissül amit hallasz. Minden teljesen rendben van az albummal:

Basement Score: 62%