Negyvenmillió eladott lemez huszonnyolc év alatt, hét kiadott albumból összesítve, teltházas koncertek tucatjai és egy hangulat, amit szinte mindenki ismer, még ha nem is tudja megnevezni... Rapid rovatunk ezen része az ír alternative rock/indie pop óriásokkal, a The Cranberries-zel foglalkozik.
A zenekar 1989-ben alakult az írországi Limerickben, Mike Hogan basszusgitárossal, Noel Hogan gitárossal, Fergal Lawlerrel a doboknál és Niall Quinnel énekesi poszton, azonban ez a felállás nem volt hosszú életű, Quinn kilépését követően a zenekar női énekes után nézett. Hamar meg is lelték, Dolores O'Riordan személyében, akivel kettesével szedve a lépcsőfokokat, hamar az Island Recordsnál találták magukat, aminek köszönhetően hat év alatt négy albumot sikerült kiadniuk, ami szerintem még a pop szcénában is szép teljesítménynek mondható. Azonban nem lehet kiadni egymás után ennyi albumot úgy, ha egyiknek sincs sikere: csak a második, No Need to Argue című lemez eladásai annyi pénzt hoztak, hogy csak abból száz további albumot mindenféle gond nélkül el lehetne készíteni, piacra dobni. Ez két okból maradhatott el: huszonhárom év alatt kifejezetten nehéznek tűnne, továbbá a zenekar 2003 és 2009 között fiókba lett helyezve a tagok által - korábban, 1996-ban már mondtak le turnét azzal az indokkal, hogy O'Riordan szólóprojektet szeretne indítani, és a 2003-as hiátusznak is ez volt az oka, annyi különbséggel, hogy ekkor a többi tag is egyéb munkákba fogott. Azonban a zenekar sosem oszlott fel, 2009-ben ismét bejárták Európát és Észak-Amerikát, majd 2012-ben új albumot (Roses) is adtak a nagyérdeműnek. Legutóbbi munkájuk a Something Else címet viseli, mely ez év áprilisának 28. napján látott napvilágot, többnyire korábbi klasszikusok akusztikus és orkesztrális feldolgozásával, valamint három új darabbal.
Műfaj?
The Cranberries egyedisége főként Dolores O'Riordan varázslatos hangszínében, és "joodli" technikájában rejlik, mellyet gyermekkorában tanult, apja énekét hallgatva, ami egy ötvenes évekbeli western slágeren alapult, s mivel Sinead O'Connor és hozzá hasonló énekesek is alkalmazták a technikát, jónak látta belevinni ezt zenéjükbe - milyen jól látta. Ez az énekmódszer figyelemfelkeltően illeszkedik az egyszerű, alternatív bandáktól ismert gitárdallamok és minimalista dobok közé, mely hangzásnak köszönhetően bárki felkapja a fejét, ha meghallja egy számukat. Megjegyzendő, hogy viszonylag ritkán használnak torzítást a húrosokon, így koncerten némileg nagyobb mozgást is lehet érzékelni, mikor keményebb dalok szólalnak fel, valamint a lemezeket is felpezsdíti egy-egy ilyen darab. Érdemes megemlíteni, hogy a joodlin kívül építenek még a különleges skót és kelta népi hangszerekre, több számban csendül fel tehát duda, hárfa viszonylag jól kihallhatóan, billentyűsökkel pedig az elszállós, atmoszférikus témákat is erősítették.
Dalok? 
Mivel a Rapid keretei szűkösek, nem áll módomban ezen a platformon külön elemezni lemezeiket, azonban ez nem jelenti azt, nem tárhatok az Olvasó elé néhány slágert.
A dalok alapvetően két osztályba sorolhatók: vannak a lágy, akusztikus/félakusztikus dalok és az erősebb, rockosabb vonalon mozgó The Cranberries szerzemények. Mivel saját tapasztalatom kevés ennél a bandánál ahhoz, hogy a szummából kiemeljek mindkét kategóriában többet, a rajongók megsértése nélkül, úgy döntöttem, hogy a 2002-es Stars - The Best of 1992-2002 válogatáslemezt veszem alapul.
Félakusztikus darabok közé magamtól is kapásból a Linger jutott eszembe egyikként: bár én leginkább háttérzenének tudnám ajánlani, csendes tevékenység mellé, a zene sok kortársához képest viszonylag komplexnek nevezhető: az elektromos és akusztikus gitárok, basszusgitár mellett megjelenik a orkesztralitás is, bár nyilvánvalóan csak billentyűsök használatával. O'Riordan erős hangjából nem sokat kapunk, lágy trillázást a szerető hazugságairól viszont annál inkább. Már ennél a számnál szeretném jelezni azt, ami nálam ezt a zenekart kiemeli a kilencvenes évek nagyon sok pop/rock bandája közül: a dal(aik)nak van eleje, közepe, vége. Nem egy dallam pörög végig a számon, nem alszunk bele, akkor sem, ha egy lágy darabról van szó. Ebbe a vonalba sorolható továbbá az Ode to my Family is, ami egy még az előzőnél is kevésbé zúzósnak mondható darab, azonban ezt leszámítva nagyjából ugyanaz elmondható róla, mint elődjéről. A Ridiculous Thoughts ugyanebbe a szcénába tartozik, mégis kicsivel több erőt hordoz magában, mint korábban említett társai, már-már azt is mondhatnám, hogy egy dögös félakusztikus rock szám, amit alátámaszt klipje is, továbbá a végén jelentkező egyre erőteljesebb ének. Ide tartoznak az olyan sokakat megmosolyogtató, a gyerekkor huncutságával átitatott akusztikus művek, mint például a Just my Imagination, valamint nem véletlen, hogy a válogatás címadója is egy félakusztikus tétel.
Az erősebb, rockosabb irányból kiemelhető az oly sokak által ismert és kedvelt Zombie, mellynek a sikerét a zenekar 1994 óta nem tudta túlszárnyalni. Ebben a tételben majdnem mindent megkapunk, amit a The Cranberries-től kapni lehet: jól megírt, de nem agyon technikázott riff, erős és lágy ének váltakozása, joodli, mély, mégis érthető szöveg, és egy páratlan klip, a legnagyobb koncertes zúzás. Már-már bulis rock számnak nevezhető a Salvation, kicsit erősebb énekkel én már punk rocknak titulálnám, és ha kilencvenben lettem volna húsz, valószínüleg erre buliznék mai napig azóta is, olyan hangulatos, és pörgős, annyira tud belekötni az ember, hogy a hosszát kritizálja. Említésre méltó még az ennél lírikusabb Promises, kapunk Dolores hangerejéből éneken és gitárból is egyaránt, nem is kis dózisban, együtt szállhatunk a klip szereplőivel.
Természetesen a főbb dalok a teljesség igénye nélkül kerültek megemlítésre, egy, a bandát jobban ismerő személy egész cikksorozatot szentelhetne a zenekar elemzésének, erre azonban nem érzem magam méltónak, így zárom soraimat - remélem, hogy a részletesség hiányában is kedvet kaptak az Olvasók a zenekar virtuális, esetlegesen fizikális felkeresésére ezen írás által!
