Ahogy az várható volt, kedvenc trollhordánk 2010-es Nifelvind lemezével minden eddiginél nagyobb sikert aratott – hála a Century Media-nak -, és elreptette őket szinte a világ minden pontjára, hiszen Ázsia, Ausztrália, Dél-Amerika is csatlakozott a korábbi skalpok közé. Azonban, annak ellenére, hogy a naptáruk némileg jobban megtelt a korábbiaknál, egy percet sem haboztak, és mikor lecsendesült a 2012-es fesztiválszezon, a zenekar ismét belefogott a zeneszerzésbe – továbbra is Trollhorn dominanciájával -, majd novemberben harmadjára is bevették a Sonic Pump Studios-t, hogy felvételre kerülhessen hatodik teljes lemezük. Ugyan a folyamat nem volt zökkenőmentes - a gitársávok 90%-át véletlenül törölték, a keverésnek háromszor kellett neki állni, stb. -, a Blodsvept névre „keresztelt” lemez végül – egy ugyanezen a néven kiadott, két új, egy feldolgozást, egy 1998-as demo- és két 2006-os wackeni koncertfelvételt tartalmazó, a Legacy magazin gondozásában megjelent EP utódjaként - 2013 márciusában látott napvilágot, 11 trackkel, 43 perccel. Mit is takar ez? Kedves/Kedvetlen Olvasóink, íme a „Vérfürdő” (?):
Az első fél perc avarrezgése alatt végig abban reménykedtem, mikor először hallgattam meg úgy a számot, hogy tudtam, ez nyitja majd az albumot, hogy valami minimális Trollhorn-féle felvezetés kerül az elejére. Imáim sajnos nem találtak meghallgatásra: a Nattfödd után ismét egy olyan lemezt kaptunk, ami nem rendelkezik intróval, s ez ugyan számomra minimális csalódást jelent, azon tény értékéből, hogy az első beüvöltéstől kezdve iszonyat nagy zúzást kapunk, semmit sem von le. Mindezt a fentiekben említett darálást olyan mértékű összhanggal prezentálják a legelső pillanatoktól kezdve, ami még a korábbi lemezek mérhetetlenül jól vezetett közös munkával összerakott dalaihoz képest is elképesztő fejlődést mutat – ha addig nem is maradéktalanul, de a 2012-es stúdiózás idejére mindenképpen összeszokott a horda, új tagostól, mindenestől.
Hogy kicsit konkrétabban is szóljak erről a bámulatos együttműködésről, íme a szokásos leírás azoknak, akik az ilyesmi által még inkább kedvet kapnak a hallgatáshoz – ami a következő sorok elolvasása nélkül is igen erősen ajánlott. A kezdésnek szinte a legnyugodtabb része a dob, pedig Beast Dominator ebben az esetben se ment a szomszédba blastbeatért, duplázásért. A gitárok az első riffeknél még eleinte szépen követik Tundrát, aki pedig a billentyűsök Ur Jordens Djupot idéző hangzással bíró játékát követve robog addig a pontig, ahol elkezdődik az első verze irgalmat nem ismerő mészárlása: Routa és Skrymer ekkor ugyanis maga mögé utasítja a korábbi irányadókat, és Beast Dominator segédletével egy modern sortűz hangjait idézik meg, ami a szöveges részek aláfestéseként is szolgál. Vreth egyre hosszabbodó sorokat kiált az ütemes darára, az ennek a kivitelezésére alkalmazott hörgés pedig egyszerre hangzik leírhatatlanul durván és profin. Ebből a megfogalmazásból sejthető lehet, hogy ezt azért nem olyan egyszerű megállás nélkül csinálni, két verze közti pihenőben nyitányként halható részletet kapjuk vissza, Vreth második felszólalása alatt pedig duplázással és Tundra turbo ujj-játékával egészül ki a kíséret. Ezen rész végén kisebb átvezetésként a gitárosok maradnak pár másodperc erejéig a fő attrakció, mikor is az ezután következő rövidke refrén alapját varázsolják hallójáratainkba. Az említett ismétlődő elemnél még nem igazán hallottam sokkal catchybbeket a műfajban – leszámítva a „Drinking is good for you”-t, meg a „RUM! RUM! RUM! YAR!”-t -, erre pedig rádob egy lapáttal, hogy a következő verzéig tartó, az imént hallható gitárokat idéző szintijáték effektje annyira jól lett eltalálva a fúvósokkal, hogy megkaphatná az „A darab legmeghatározóbb motívuma” címet… ha nem jönne a gitárok terén az előzőknél technikásabb harmadik verze, majd egy jó, Finntroll-ízű lassúzás, amiben ugyan tiszta szöveges részt, narrációt nem kapunk, némi lágyság azért még ér minket, a kórus részéről. Aztán, amint az akusztikus gitárokhoz szépen csatlakozó basszus, dob, szinti és végül a torzított elektromos gitárok megidézik a metalt, Vreth el is kanyarít minket a finomkodástól, és ismét hamar a refrénben találjuk magunkat, mely a darab zárásaként is üzemel már ekkor.
Érdemes tenni vele egy próbát, remekbe szabott nyitány.
A Finn Nemzeti Tűzoltózenekart is vendégül hívhatták volna ehhez a számhoz, hiszen Skrymer csendes, mégsem nyugodt gitárjátékát Beast Dominator pergetései egy hasonló zenei társulat felvonulásait idézik. A berobbanást követően a szinti válik a dallamadóvá, továbbvezetve a dob és gitár dal eleji melódiáját, de duplázók sem elhanyagolhatók. Aztán az első verze kapujaként ismét a gitár emelődik ki, rángatja a többi hangszert a mészárlásba – ahogy ezredjére hallgatom végig ezt az első harmincöt másodpercet, mindig egyre jobban rájövök, mennyire komplex módon van összeszerelve ez a szám, és mégis milyen iszonyat düh érződik belőle. Ilyen szerepkörben az énekesnek a legnehezebb megfelelnie, és azt is kell mondjam, hogy Vreth munkája ebben a dalban ugyan érzékeltet agresszivitást, egyszerűen nem tolmácsolja megfelelő módon azt, ami a zenéből érződik – megkockáztatom, hogy nincs olyan ember, aki tudná az első hangtól az utolsóig. A szintik elég hamar csatlakoznak, és remek díszítést nyújtanak az amúgy kedveskedőnek cseppet sem mondható témának: az elátkozott emberi faj Természetanya általi pusztulásáról szól a nóta.
Az első és a második verze között nem sok különbség hallható, azonban az utóbbi végén nem kapunk lassítási lehetőséget, csak miután a még magasabbra emelt billentyűsök egy fél verzén átvezettek minket. Persze, itt sem a pihenésről szól a lassabb rész, hanem a drámai szintikről és hegedűkről, majd az ezekre épülő torzított hangszerekről. Innen pedig szinte egy pillanat erejéig sincs menekvés, bármelyik másodpercben elragadhat minket ez a gyönyörű, de pusztító vihar, sőt a szám végén még a visszatérő verze is erősebben hat – Vreth mégis belejött a gyilokba -, és a dalt záró másodpercek ugyan sejtetik a darab végét, azt kívánjuk, bár csak tényleg ilyen háttérzenéje lenne az emberi faj végső pusztulásának.
Természetesen továbbra sincs pihenés, ezen szám intrója is igyekszik fejeket tépni már a legelső hangtól, nem ismer kegyelmet sem a húros részleg, sem Beast Dominator. Ebben a számban viszonylag hamar érkezik meg Vreth is, eleinte mélyebbről feltörő hörgéssel, amik a hosszabban kitartott screameknél kicsit magasabbá válnak. Az első verzénél a sorok alatt a mély dobhangzás és gitárakkordozás dominál, Vreth felszólalásai között pedig az intró hangzása tér vissza. Aztán egy igazán magasztos fúvósdallam érkezik a refrénre, egyszerű, de alapnak tökéletes kísérettel. A második verzére való átvezetésként kapunk egy jelzést arról, hogy azért még mindig jelentős szerepe van a metalos alaphangszereknek. Ezt akár meg is cáfolhatná Vreth kísérete azzal, hogy újra kiemelődik a rezesbanda, de itt nincs erről szó: ugyan a dal végéig szinte egy pillanat erejéig sem hallgatnak el a fúvósok vagy az őket helyettesítő billentyűsök, a szöveges részeknél kevésbé nyomódik el Beast Dominator és a gitárosok játéka. Egy újabb refrén és a harmadik verze után aztán kapunk egy drámaira összepakolt folk black breakdown-t, ami végül Vreth – nem találok rá más kifejezést – hörgéssel előadott rap-jébe vezet: láthatjuk, hogy a szörnyek ébredésének története többféle módon is prezentálható. Ezt támasztja alá a nyújtásokkal díszített második breakdown után érkező saxophone-os rész, aminél Vreth suttogása végül olyan hörgésbe csap át, hogy még a hangszereseket is képes elhallgattatni néhány másodperc erejéig. Innen a dal zárásaként Vreth utolsó sora ismétlődik eleinte a refrén alapjára, majd egy hatalmas duplázás és darálás kíséretében.
Az intró elején újra középpontban a mély dob és a húros részleg, aztán Beast Dominator kénytelen alkalmazkodni az ismét fúvós folk részleghez, hogy előkészíthessék Vreth beszámolását. Innen visszaveszi a főszerepet a gitár, szintiken a kíséret él tovább, Vreth is a közvetlenül az intró után hallható játékra vezeti fel első sorait: témánk a gyilkost a halálba kergető gondolatok. Az első verze után ismét az intró fúvós részeit hallhatjuk, majd hordavokálként egy ütemhangsúlyos sor ismétlődik az első verze alapjára, ami hamar át is evez a második verzébe, immár több szintivel, technikásabb gitárokkal. Ennek a végére kerül a refrénnek nevezhető szakasz, az összes hangszer teljes összhangjával – ha eddig nem fogott meg ez a fúvós dolog, itt semmi sem menthet meg tőle, annyira fülbemászó elegyet alkot a metal-részleggel, és Vreth sem ment brutális hörgésért a szomszédba. Hallhatunk még egy verzét, „csordahétvárosverseng”-et, majd ismét a refrént, aminek végén még egy kis tiszta kórussóhajt is kapunk a fúvósok uralta zárásra.
A minimális intróból meg is tudjuk, hogy folk részről egy klezmeres szám következik, azonban ennek a kiteljesedésére várni kell, míg Vreth mélyebb hörgése bevezet minket a témába: egy tolvaj az erdő zsiványaitól lopott, azonban amikor az őt kergető embereket elragadja az Anya akaratából a Hegy Királya, a halálra rémült rabló már tudja, sosem tér vissza még a környékre sem. Ezután Vreth hangját a folkos elemek váltják fel, s ez odáig fajul, hogy el is hallgat a metal, és a bohókás alapra párbeszédszerűen váltakoznak Vreth és a csorda sorai – mindez amolyan kocsmai beszélgetés hatását kelti az emberben, s amikor visszatérnek a torzított hangszerek, akkor is megmarad a refrénre a dialógus. A két verze közti átvezetésként kapunk egy kis húros technikázást és valami elképesztően szokatlan, részeges csoportos screamet. Ezután megint egy leginkább rapre emlékeztető előadásmódot hallhatunk Vreth-től - kíséretben előbb a húrosok, majd a dob dominál. Hamar újra a refrénhez érkezünk, aminek népies dallama után ismét egy elhallgatós rész következik, az album legpoénosabb és részegesebb pillanataival – zseniális ötletmegvalósítás. Ebből persze még felível a refrén erejéig a metal, Vreth záró sorai pedig már akusztikus alapra érkeznek.
Mindenképpen az album egy fénypontja.
Drámai, de nem túltempózott indítás a dob, basszus és szinti kiemeléssel, és persze, egyelőre ugyan háttérben, de gitárok is szerephez jutnak. Viszonylag hamar akusztikusba váltunk, és a lüktető dobok és gitárakkordok kíséretében érkezik az első verze Vreth suttogásával, mellyel arról mesél, milyen is az, mikor a Természet kegyeltjei a pazarlók levadászására készülnek. Két verze között lényegébe véve az intró metalosabb, duplázóval ellátott változatát hallhatjuk. A második verze is dühösebb hangzást kapott a torzított gitárokkal, de háttérben még hallható az akusztikus hangzás, és megmarad a suttogás. A következő átvezető kevésbé zúzdás, ugyanakkor kapunk egy korábbi lemezekben visszatérőnek számító hangulatot a szintik által, ami érdekes pontja igazából az egész korongnak, hiszen kevés kézzelfogható dolgot hoztak át erre az anyagra a korábbi munkáikról. A következő verze a harmadik sorral átfordul abba a zúzásba, amit az első két szöveges rész átvezetése közt hallhatunk, és Vreth távolba vesző crawlja is eltér már a korábbi sorok megvalósításától. Aztán egy gitár uralta szakasz következik, háttérben darálással, és bizonyos időközönként felrobbanó gitár-dob-szinti kombóval, melynek végén olyan érzésünk lehet, mintha Vreth nem tudta volna, hova illessze rá sorait az alapra – egy metronóm hangját lehet egész szépen kihallani ugyanis a sávok közül. Innen egy nem agyontechnikázott, mégis – a nyújtásoknak, és a mindenki részéről agresszívan megvalósított játéknak köszönhetően – olyan zúzda kerekedik erre a viszonylag lassú alapokra építkező, csak időnként felgyorsuló munkára, hogy eljön az idő a Finntroll nem sokadiknak mondható gitárszólójára is. Ennek a rombolásnak a keretein belül hangzik el egyébként az amolyan refrénként szolgáló pár sor is először, valamint a szóló után is ehhez tér vissza a gárda, majd zárásként egy ismét szaggatott témával és Vreth a témával kapcsolatos utolsó gondolataival teszik fel az „I”-re a pontot. Meg kell hogy mondjam őszintén, én nagyon sokáig alábecsültem ezt a számot, mert valami taszított benne, de ezzel az elemzéssel, jelentem, új értelmet nyert számomra – csak ajánlani tudom.
A gitárok robbantásával kezdődik az album talán legjellegzetesebb intrója, felhasználva minden földi jót: eleinte a dübörgő dobokat a hasonló ütemezésű basszus, a gitárok nyújtása, és a háttérbeli akusztikus húrosok kísérik, majd ebből emelkedik az a folkos dallam, amihez csatlakozik a torzított gitár is, hogy a dobok felpergetése után már készen álljon a Vreth beköszönése utáni darára. Ez adja ugyanis az alapot az összes többi hangszernek az első verze előtti zúzásra, de tulajdonképpen maga a kíséret is ebből formázódik meg, minimálisan módosult formában, melyben továbbra is fontos szerephez jut az intró népies dallama. Vreth mély hörgéssel tolmácsolja az erdőt járó részeg ember történetét, kit egy erdei nimfa csal magával, és aki ezután csak halálában térhet vissza az általa magasztosnak vélt „erdő lányához”. Az eszméletlenül fülbemászó népies dallam mellett a gitárosok munkája az, ami igazán kiemelkedő, de azért a doboknál sincs ok panaszra. Két verze közt átvezetést az intró utáni gitárdarára emlékeztető akusztikus hangszer általi játék határozza meg, de a következő verze alatt is megmarad ez a dara, valamint a csordakiáltások után is kapunk belőle. Eztán ismét az első verzére hasonló forma hallható, amiből ekkor már különösebb átvezetés nélkül érkeznek a horda kántálásai, második ismétlésre pedig Vreth is közbeszúrja saját gondolatait – itt ismét hallhatjuk az akusztikus darát. Aztán egy már-már megszokottá váló drámaian mészároló szakasz következik, technikás gitárokkal, szinti atmoszferikával, amiből előbb csak Vreth néhány sorára ível ki a humppa, majd még egy kis idegszaggatás és Vreth újabb felszólalása után elérkezünk egy ugrálósabb, kürtöket felvonultatható részhez. Innen már csak Vreth humppára igazított gondolatai választanak el minket a még nagyobb endorfin-felszabadulástól, hiszen ez után már olyan bulissá és mégis magasztossá válik az egyveleg, hogy – bár vélhetően már nem is volt cél később ezt elérni – az album hátralevő részében ilyet már nem is tapasztalhatunk. A fúvósok elhallgatása után még hallhatunk egy kis akusztikus darát, Vreth legnagyobb átszellemülését, és persze gyilokot minden egyéb tag részéről.
Aki ezt a számot nem fogja kedvelni, jó eséllyel rossz cikket nyitott meg.
Beast Dominator beszámolása után már indul is a banzáj, főszerepben eleinte gitárral, majd később rézfúvósokkal és sci-fi filmek ambientjére emlékeztető szintivel. Az első verzére aztán a húros részleg átvált darázskodásba, amihez tökéletesen illik Vreth újabb mocsárrock gargalizálása. Sorok között a bevezetőben szóló fúvósok a mérvadók, és persze idővel Vreth egészséges hörgése is megérkezik. Mivel az előző szám túl magasra tette a lécet, talán szomorkodnunk azért nem kell, hogy nagyjából a szám feléig szinte végig ugyanarra a játékra bólogathatunk, ránk fér a pihenés, s persze azért azt is túlzás lenne mondani, hogy unalmas trackről van szó, időnként díszítik ugyanis csordakiáltások, helyenként gyorsító darálás. Kevesebb néha több alapon pedig idővel nem zúzdát kapunk a figyelem feltámasztására, hanem egy alacsony fémtartalmú, de fergetegesen jól működő keleties táncházat. Nyilván innen a metal visszatérése is nagyobbat üt, pláne, hogy az ekkor érkező verzébe Vreth is többet ad bele. A dalvégi nyúzás is kiváló alapot biztosít a fejrázáshoz, még lassabb tempójának ellenére is. Megjegyzendő még, hogy ez az egyetlen dal a lemezről, ami klippel rendelkezik, és ugyan nem ez a legerősebb szám a lemezen, a videóval azért ez is képes célba találni.
Némileg nagyobbat robban az előző számnál és már az elejétől kezdve remek talpalávalónak bizonyul, mind az első két verze kísérete miatt, mind a gitáros átvezetők és a refrén alatti alap által. Vreth többféle módon is felszólal a tracken: van itt multikárogás, mélyebb hörgések, részeg kiáltások, és újabb mocsárgáz kibocsátás. A mű közepén, egy kis humppa után hallhatunk egy újabb sci-fi feelingű letisztulást – inkább pont, hogy bemocskolódást -, majd ebből lövik fel a két kígyó mérgét, melynek képében megszületik mindennek Kezdete és Vége. Mindez oly módon jön létre, hogy dob, gitárok és ének egysége egy pillanatra sem szakad meg – sokadik alkalommal is kiderül, hogy a legkaotikusabbnak tűnő darabok megvalósításához a legnagyobb egyetértésben kell működnie az alkotóknak. Hallhatunk még a darab végén egy kis sci-fizést, mély fúvósokat, és egy ízlésesen elnyújtott refrént – mozgalmas szerzemény, érdemes a hallgatásra.
Milyen udvarias trollok is alkotják ezt a zenekart: Beast Dominator bekopog, mielőtt a többi tag ajtóstól rontana a házba, abból a célból, hogy a következő egy percben egy plusz szinti dallamon és némi díszítésen kívül szinte végig ugyanazt az alapot kapjuk. Ez rosszul hangozhat, de tempójának köszönhetően van benne annyi, hogy nem unjuk meg addig, míg el nem érünk a már-már szóló hatású szinti játékig, ami egy csordában üvöltözős szakasz után megismétlődik. Rövid, nem agyonbonyolított szám révén akár el is intézhetném ennyivel leírását, viszont kitérnék még a Vreth munkásságára a művel kapcsolatban: magas hörgése, károgása eddig – részéről - példa nélküli sebességet ölt, mely agresszivitást meg is kívánja a téma tőle: „Holokauszt a szó legszorosabban vett értelmében…”.
Amit az album elején nem kaptunk meg intró szempontjából, azt itt most kicsiben elénk tárják: nagyjából negyvenöt másodperces billentyűs felvezetés készült a számhoz, mely a hatalmasat robbanó metalos szakaszban is tovább él, és Vreth hangszálszaggató károgása alatt a gitárok is ennek hullámait lovagolják meg. Az átvezetőkben a mű elején hallható zúzda hallható, a második verze után pedig egy újabb, már-már világvége hangulatú szinti dallam érkezik, duplázással, és végül Vreth duplikált sikolyával. Ami ezután következik, arra talán az albumon nem is volt igazán példa: színtiszta black dara és duplázó rengeteg, atmoszferikával, melyből pedig egy tisztakórusos szakasz ível fel időnként visszatérve. Talán ebben a számban hallhatjuk Vreth-től a legmagasabb ordításokat az albumról, és még sorolhatnánk a „leg”-eket, de inkább arra térnék még ki, hogy ambient formában még egy nagyjából fél perces outrója is van a darabnak, ami önmagában is elég hangulatos, és én csak sajnálni tudom, hogy ilyenekből nem kaptunk kicsit többet 2013-ban.
Az iménti szám elemzésének záró soraiból jól érzékelhető, hogy egy újabb, és ezzel máig (2017.10.29.) a legutóbbi Finntroll album ért véget. A lemez óta beállt változásokról a következő lemez érkezésével számolnék majd be – ennek dátuma a közönség számára egyelőre nem ismert (ha valaki tud róla valamit, akkor szóljon, bár kétlem, hogy nem szereznék róla tudomást 24 órán belül), de a mellékprojektek alakulását figyelve azt kell, hogy mondjam, talán már nem járunk annyira messze egy ezzel kapcsolatos bejelentéstől. Addig is szóljon az eddig megjelent összes kiadvány és akinek tetszettek a lemezek, bátran menjen el a zenekar egy, vagy több koncertjére, amint lehet – reméljük, a legközelebbi alkalommal már az új lemez szele is fú majd. Legközelebb egy számomra nagyon kedves magyar thrashcore zenekarról fogok beszélni nektek, addig is utolsó színes karakterekként:
Basement score: 91%
