Az album bemutatása előtt a kötelezők alant:

Az Arctic Monkeys jelenlegi állás szerint egy négytagú indie/alternatív rock banda. A tagok név és pozíció szerint: Alex Turner - ének/gitár, Jamie Cook - gitár, Nick O'Malley - basszusgitár/vokál és 
Matt Helders - dob/vokál.

Ugyan 2001-ben alakult a zenekar, munkához valójában csak pár évvel később láttak, amiből 2006-ra meg is született bejegyzés valódi alanya, a "Whatever People...whatever" a baromi könnyen megjegyezhető, frappáns, rövid, lényegre törő címével együtt!
Hogy őszinte legyek,
 kicsit tartottam ettől az albumtól. Amíg nem döntöttem úgy, hogy ezzel a bandával fogok foglalkozni a blogon, addig csak a tavalyi albumukat hallgattam, és felnézve Spotify-ra teljesen olyan volt, mintha nem is létezne több, vagy legalábbis elfelejtette mindenki, hogy van még NÉGY lemezük! Majd elindítottam a 'Whatever People énvégignemírom'-ot, és szóhoz sem jutottam...

Műfajilag, mint említettem indie/alternatív rock,  a leginkább White Stripes-hoz hasonló stílusban. A számok tökéletesen elkülöníthetőek egymástól, egy percig nem hat repetitívnek, ha az ember végighallgatja az első számtól az utolsóig. Nincs minőségbeli ív, amit lehetne húzni, mert mindegyik a tökéletest, ha nem is éri el, legalább karcolja alulról az összes.
És ez igaz a tempóra is! Nagyon ritkán vesznek belőle, és olyan frissítően hat, hogy én majdnem elkezdtem üvöltve énekelni, hétfőn, az 5:53-mas HÉV-re várva, a sok baltaarcú, sápatag öregúr között, úgy,
 hogy még egyik számot sem hallottam korábban.
A szöveg pedig olyan. Hát.. Érdekes, a szó legjobb értelmében, de nem igazán lényeges túl sok szót ejteni róla.
De akkor pár konkrét számra kitérve:

I Bet You LookGood On The Dancefloor - A szám, ami eléggé megakasztott, az album továbbhallgatásában. Egymás után hallgatva újra és újra és újra és... mindegyik alkalommal annyira üdítő, pörgős, a refrén pedig garantáltan megragad egy jó darabig az ember fejében. Kezdve a gitárszólóval az elején, az utolsó akkordig egyszerűen lenyűgöző! Nem véletlenül az egyik legismertebb száma a bandának a mai napig, ha nem vesszük figyelembe az AM-et.

Mardy Bum - Egy lassabb. visszafogottabb dal a tracklist-ről, de nem töri meg annak tempóját. Sőt, szinte tökéletesen illeszkedik hozzá, pedig itt tenyerelhettek rá a torzító pedálra úgy igazán, majd hagyhatták is úgy egy darabig.

Perhaps Vampires Is a Bit Strong But... - Úgy jött ki, hogy a refrénbe "Cause all you people are vampires" sor  kerüljön, majd a szám címében az indoklás, hogy lehet talán picit erős volt... Percekig fogtam a fejem a röhögéstől, és emellett a dal maga is fantasztikus, de az kit érdekel?! (engem)

Certain Romance - Szövegileg, hangzásban is talán a legkiemelkedőbb tétel az albumon. Úgy kötnek át az erősebb bevezetőről, -amit a dob-gitár összhangja ad- a szám lényegi részére jellemző lassabb, visszafogottabb ritmusra, hogy egyáltalán nem hat az véletlenszerűen, és nem zökkent ki. Ez az utolsó szám a tracklist-ről, és ennél tökéletesebb lezárást nem is lehetett volna írni az albumhoz.

Szkeptikus voltam picit a "Whatever People... Who Gives A Sh*t?!"-tel kapcsolatban, de most, hogy a végére értem (19-edjére), egy szavam nem lehet panaszra. Minden egyes szám különleges valami miatt, és annak aki az indie rockot kedveli, akár egy minimálisan is, annak kötelező! Ha viszont esetleg nem tartoznál ebbe a csoportba, még akkor is bőven megéri legalább egyszer belehallgatni, akármilyen műfajt is preferálsz a blog leírásában felsoroltak közül.

Basement Score: 97%