Időben egy évvel járunk az Arctic Monkeys első nagy dobása után, ami valószínűleg a kialakult rajongótábornak, és a kritikai elismerésnek köszönhetően egy újabb albumhoz vezetett 2007-ben. Igen. Há' most ráértek, na! Én sem hittem el, hogy ez így egy teljes értékű album lehet...
Hasonlítani nem lehetne különösebben a 'Whatever People... tudjátok'-hoz, köszönhetően az elég erős tónusváltásnak. Sokkal depresszívebb, lehangolóbb lett a Favorite Worst Nightmare, elég komoly témát boncolgat pár szám, mint a múlandóság, az emlékek, és azokban való megrekedés.

Az album maga két részre osztható: az első fele a lazább, néhol összeszedetlennek tűnő hangzásvilág, annak ellenére, hogy szövegileg ezek sem felemelőek igazán! Nagyjából a 7. daltól pedig sokkal inkább egy nagyon furcsa elveszettségérzet ült le bennem, egy elég kemény atmoszférát megteremtve, de akkor picit konkrétabban:

Az első félről:

Brianstorm - A legelső szám a lemezen, és már ezen is érződik a stílusváltás. Elképesztő mód fel tudja rázni az embert egy letörtebb pillanatában a pörgős, összeszedetlennek ható hangzásával. Az utolsó 10-15 másodpercet speciel én a vágóasztalon hagytam volna, de ettől függetlenül egy baromi jó, meglepően tudatosan szerkesztett szám.

Teddy Picker - A tökéletes példa arra, hogy egy egyszerű gitár riffel, meg egy nem túl változatos dob-alappal, milyen kicseszett jó számot lehet összedobálni! Semmi nagy megfejtés, nincsenek percekig húzódó aztak*rva szólók, meg semmi hasonló, de elképesztően jól működik a szám mindenféle felesleges díszítgetés nélkül, és tökéletesen visszadja a hangulatot, ami valószínűleg a dal felvétele közben volt meg.

Fluorescent Adolescent - Az album vízválasztója. A hangzás és a szöveg egy nagyon érdek
es kettősséget ad a számnak. Míg a hangulata akár egész kellemes is lehet, addig leginkább lemondásról, és a múlton rágódva vesztegetett időről szól. Ehhez még+ egy iszonyat fülbemászó refrén, és az olyan sorok, amiket én legalábbis  napokig nem tudtam kiverni a fejemből. Talán a legjobb az albumról.

És a második fél:

Only Ones Who Know - Követlenül a Fluorescent Adolescent után kicsit erősnek éreztem a váltást. Mármint. Az egész szám olyan menthetetlenül keserű, hogy nem értem miért nem ezt írják fel diabéteszeseknek. Legalábbis nekem egy könnyed vasárnap délutánom közepén rég éreztem magam ennyire egyedül! Elképesztő teljesítmény zeneileg.

If You Were There Beware - Zavaros lehet a szövege elsőre, de borzasztó mély tartalma van ha egy kicsit mögé lát az ember. Az egyik legjobb az albumról.

505 - Hangulatban leginkább az Only Ones Who Know-hoz hasonló, csak talán még sötéteb
b minden szempontból. Egy kapcsolatot mutat be a haldokló stádiumból. Egy kapcsolat azon szakaszát, amikor minden mozdulat már csak megszokás, amikor az apró hibáit kezdi az ember észrevenni a másiknak, és azokat felnagyítani, a teljes kiüresedést.

Összesítve: ezt az albumot bátran tudnám ajánlani akárkinek, aki képes elmerülni egy érzésben, és szeretne egy nagyon érdekes alt rock élményt magának, meg persze ha nem zavarja, hogy közben a lelkéből kiharapnak egy nagyobb darabot, de ez részlet kérdés...

Basement Score: 95%