2011, és itt még arról az Arctic Monkeys-ról beszélünk, amelyik nem egészen lépett be még a valódi mainstream közegbe. Mit műveltek közvetlen előtte? Vajon mennyire lehet érezni ezen a lemezen az AM előjeleit? Vajon érdekel ez valakit egyáltalán? Ezekre és sok másra ad választ a Suck It And See.

Ilyet nem szoktam, de kezdjük a borítóval! Eddig sem voltak jellemzőek a túlcsicsázott cover-ek a bandára, de ez valami egészen új formája a minimalizmusnak. Persze nem égető probléma, sőt, nekem kimondottan tetszik, csak érdekes, hogy ez a dizájn mennyire jól reprezentálja az egész album hangulatát. Egy melankolikus, kicsit az alternatív rock gyökereihez visszanyúló katyvasznak tűnt nekem már csak a "grafikából" kiindulva is, és tökéletesen ez a helyzet. Ismét egy olyan albumról beszélhetünk, ami - Arctic Monkeys-nál most már megszokhatóan - atmoszférát teremt, és ha a minőség nem is minden számnál kiemelkedő a Suck It and See esetén, ez elvitathatatlan.

Az igazi rákfenéje a korongnak, hogy nagyjából a felétől olyan érzése lehet az embernek, hogy ugyanazt hallgatja egy végtelenített lejátszón. Ugyanaz a dallam, ugyanolyan szövegek, és ezzel a Suck It and See, ha a nagy egészet nézzük, akkor egy ilyen melankolikus, nosztalgia szagú, szokatlanul ötlettelen valami lett. Valahogy nincs meg az a lendület, az a változatosság ami maradéktalanul megvan az összes többi albumukon. Ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne ez a darab, igazából a számokat külön-külön hallgatva nem lehet sok panasz, de amíg Suck It and See-ről beszélünk, mint olyanról, addig igenis baromi nagy hiba, hogy nyálát csorgatva fordul maga alá az ember unalmában mire a végére ér!
A címadó track konkrétan olyan, mintha két
azelőtti számot hegesztettek volna össze.
De akkor miről is beszélek:

She's Thunderstorms - Szinte tökéletes indítás, az első hangokkal már kirajzolódik az egész lemez tónusa. A szöveg meg jól hangzó hasonlatok csokorba szedése, de nem is kell több nagyon.

Brick By Brick - A lemez egyik ismertebb száma, koncerteken gyakran játssza mai napig a banda, és érthető. Kicsit White Stripes, kicsit (kevésbé) Black Keys, de leginkább még mindig Arctic Monkeys. Teljesen jó.

The Hellcat Spangled Shalalala - Az egyetlen konkrétan lenyűgöző tétel a lemezen. A verzék alatti könnyed basszusgitárnak köszönhetően még nagyobbat üt a refrén, ami szövegét tekintve igazából csak 'shalalala'-zásból áll, de ez több mint tökéletesen kiegészíti az alatta szóló hangszereket. 10/10, mi maradt még?

Don't Sit Down 'Cause I Moved Your Chair - Igazság szerint csak meg szerettem volna említeni, mert jó. Ennyi. Komolyan. (koncerteken gyakran játszott)

Ezután pedig Library Pictures, ami rövid és szintén oké, viszont onnantól a kellően semmilyen All My Own Stunts-on keresztül, egészen az utolsó számig a falat kapartam a Reckless Serenade kivételével. És mint említettem: bőven hallgatható mindegyik szám. Még csak nincs is rossz köztük, de annyira önismétlővé válnak, hogy az fáj, és ezt pont az Arctic Monkeys-tól nem vártam volna.

Összegezve: Fanoknak nyilván kötelező, mert ez is egy teljesen másféle oldala a bandának, és nem is rossz, csak éppen közel sem érződik az a zenei kreativitás, ami akármelyik korábbinál annyira intenzív, hogy megerőszakolja a hallgatót számonként kétszer. Meglátjuk mit rejt a következő... francokat, mindenki tudja mi következik.

Basement Score: 74%