Hát itt tartunk. A legnagyobb mérföldkő a banda történetében, ugyanis a 2013-ban piacra dobott AM megdöntött minden eddigi eladási számot, felkerült az NME top 500-as listájára, bezsebelt minden létező kritikai elismerést, egy új arcot adott az Arctic Monkeys-nak, és mindennek köszönhetően valószínűleg az öt legkeresettebb brit zenekar között találták magukat a Sheffield-i srácok. Gondolom sok embernek már nem kell bemutatni részletesen a korongot, de azért én mégis megteszem.

Egy igazi jelenség ez az album, amire a legjobb jelző a 'laza'. Az éjszakában, bőrdzsekit vállra csapva egy ingben járkálós lazaság definitív két betűje az AM, ami a végtelenségig újrahallgatható, és ha nem lenne Favourite Worst Nightmare talán könnyen lehetne a legjobb lemezüknek nevezni. Minden egyes dal (egyet kivéve) meghív egy italra, majd felhív a hotelszobába 'Gazdálkodj Okosan'-t játszani, ezt az érzést pedig nem sok album képes megteremteni a hallgatóban, és ezalatt nem a nemi diverzitásra gondolok. Ebből kifolyólag pedig a 'Cornerstone'-hoz hasonló lélektani szövegek nyilván nem itt keresendőek, ami miatt van egy rétege a fanoknak, akik nem annyira szívlelik ezt a lemezt, de őszintén szólva semmi probléma nincs ezzel. Meg tudom érteni a hiányát, de nekem speciel nem volt vele bajom, mert ha témájában egy deka komplexitás sincs, szövegileg már annál inkább. Én két dolgot írtam fel magamnak, ami nem volt szimpatikus a lemezzel kapcsolatban, és az egyik az volt, hogy nehezen tudok róla írni. Mármint tényleg, nem tudom mivel egészítsem ki, a szövegei arra épülnek, hogy fröcsögjön a lazaság a hangszórókból. A másik dologról pedig majd később... úgyhogy jöjjenek a számok:

Do I Wanna Know? - A legismertebb, már-már nehezen elkerülhető Arctic Monkeys szám. Tökéletesen  ütemezett, fülbemászó dallamú hangalapú orgia gyönyörű szöveggel. Az utóbbi öt év egyik legnagyszerűbb klipjével. Nyilván kötelező...

R U Mine? - És ő is hibátlan.

One For The Road - Szintúgy.

Arabella - Említettem már, hogy elképesztően nehéz ezekről külön-külön írni? Nem tudok részletekbe bocsátkozni, hogy 'a dob úristen itt' és 'az a riff ott' szimplán mert felesleges. Ezt a számot is -pont úgy, mint az összes többit- muszáj hallani. Végtelenségig idézhető szöveg, és egy kellően dögös szóló a közepén.

I Want It All - És itt a másik probléma, amire nem tértem ki. Igen, egy darab szám. Unalmas, könnyen megunható, de igazából ennyi. Ellehet hallgatni, de semmi különös.

Why'd You Only Call Me When You're High? - 'Felhívni totál készen negyvenszer az éjszaka közepén, mert az jó ötlet' témájával baromi szórakoztató, és kellemes hallgatni, nálam talán kedvenc az albumról.
Plusz érdekesség: Miley Cyrus feldolgozása, még az igazán fanyalgóknak is ITT.

Azt hiszem azt is kiírtam magamból amit nem tudtam az AM, és egyelőre az Arctic Monkeys kapcsán. Jelenleg a banda szünetet tart, ami részben az énekes, Alex Turner 'The Last Shadow Puppet'-re hallgató zenekarának köszönhető, de ha minden igaz jövőre már nekiállnak stúdiózni ismét a srácok. Idővel pedig eldől, hogy valóban klasszikussá érik e az AM. Addig pedig amíg nem lesz téma ismét az Arctic Monkeys a blogon... arról még nekem sincs elképzelésem, de minden bizonnyal varázslatos lesz.

Basement Score: 94%