A fonalat 1997-ban vesszük fel ismét. Egy évvel az első album után  a Kroeger család egyik tagja Brandon kilépett a családi vállalkozásból, helyére gyorsan kerestek is valakit. Mitch Guindon lett a szerencsés, aki egy évet sem töltött a bandával már ment is tovább és autószervizben kötelezte el magát. A második album felvételei már megkezdődtek, nekik pedig mihamarabb kellett egy új dobos. Egy nyári nap volt amikor Ryan Vikedal csatlakozott és ki is tartott a banda mellett. A második albumuk is még saját maguk adták ki (először, később egy stúdiónál újra kiadták).
A The State nevet kapta az új dobossal felvértezett Nickelback második albuma. 11 dal van a korongon melyből az egyik egy akusztikus verziója egy korábbi számnak. Közel negyven perc hosszú és körülbelül ugyan az a grunge stílus jellemzi mint az ezt megelőző lemezt. Nem elhanyagolható különbség, hogy látványosan fejlődött Chad hangképzése az első óta, és az egész sokkal tisztább. A baj azonban itt azzal van, hogy kevésbé éreztem azt a fajta lelkesedést, amit a The Curb sugallt. Sokkal távolságtartóbbnak tűnt ez az album, olyan lelketlen volt végig. Az első lemez minden hibája ellenére egy szerethető lemez volt, mert lehetett érezni, hogy szívesen csinálják és próbálkoznak. Itt nem igazán találtam szerethető részeket, az egész olyan muszájnak tűnik. Ami pedig már a második korongnál egy vészes előjel. És tény hogy fejlődtek technikailag, de ha kiveszik belőle a szellem, akkor csak így lemennek a dalok és vége is van. Az a kis plusz látványosan hiányzik, kis hangulat, atmoszféra valami. Részletesebben Az Állam-ról:

Cowboy Hat - Egyszerű hangszerek egyszerű használata egy korrekt számhoz. Nem hallgathatatlan egyáltalán. Remekül fel van építve, a vége különösen. Nem is ezzel van a baj. Az egyiket már kifejtettem, a másik pedig egy gyakran visszaköszönő gond nálam, a hossz. Egyszerűen én úgy látom, hogy lényegesen hosszabb, mint azt a szám igényelné.

Old Enough - Ez a szám hasonlít néhány szempontból a korábbi albumra. Ez a legrövidebb dal, de valahogy, ha nem érint meg teljesen, mindegy milyen hosszú. A refrénnek esetleg meg tudom adni, hogy valamiféle érzelmet tud átadni és egy picit engem is bevonni, de az se tart sokáig.

Bővebben már nem igazán tudok nyilatkozni a The State-ről. Az a helyzet, hogy ahhoz nem elég változatos, hogy lenne rajta olyan és annyi szám amiről részletesebben lehetne írni. Sőt az igazat megvallva olyan szinten nem maradandó azlemez, hogy a kritika végét másnap írva már egy hangot nem tudtam felidézni, pedig nem egyszer hallottam. Ahogy véget ér az utolsó dal úgy ér véget minden kapcsolatunk az albummal, utána már csak a hosszú, de sokatmondó üres csend marad.

Basement Score: 38%