A F.E.A.R. megjelenése és felemás fogadtatása után, mint minden más banda az új dalokkal a tarsolyban turnéra indultak és bejárták a fél világot. Játszottak a Five Finger Death Punch-al, In This Moment-tel és még egy csomó tehetséges zenésszel buliztak a színpadon. Majd beköszöntött a tél és 2016 februárjában stúdióba kerültek. Elkezdődtek a most megjelent album munkálatai.
Attól a pillanattól kezdve, hogy közölték, hogy folyamatban van én elképesztően elkezdtem várni a lemezt. Az első single megjelenés (Crooked Teeth) felerősítette bennem a várakozást és meggyőzött arról, hogy van mit várni. Dal dalt követett, klip klipet és hát itt vagyunk most, megjelent. Megérte várni? Jó lett a végeredmény? - ezekre keressük most a válaszokat. Hölgyeim és Uraim: Görbe Fogak:
A lemez alapvetően tíz track-et és három bónusz számot tartalmaz. A legmeglepőbb az egészben, hogy az album 10 számából 6 megjelent single-ként így az album több mint fele közkincs volt a megjelenést megelőző időkben. A standard verzió 33 percén két közreműködővel is találkozhatunk. A dalok elképesztően változatosak mind stílusukban és ehhez mérten mind hangulatukban is. Kell egyfajta nyitottság, hogy szeretni lehessen az albumot, részemről legalábbis biztosan szükség volt rá, ha nem is nagy mértékben. Akkor most részletekbe menően:

Break the Fall - Nyitánynak tökéletes. Kis felvezető morajlással indít, majd elkezdőik a lemez egy rap résszel, ami nagyon is rendben van. Pergetéssel áttérünk a refrénre, ami kellően jóra sikerült és Jacoby hangjából kapunk egy széles skálát, ami később az albumra jellemző lesz, hogy több hangmagasságban és mindenféle stílusban vokálozik, fantasztikus. Kellemes hangulatos rock nóta, ami a szövegben előkészíti a második dalt, miszerint mindjárt teljesen elveszíti a fejét. Nem ez a legkomplexebb szám az albumon, de teljesen korrekt darab.

Crooked Teeth - Mint azt említettem is ez volt az első megjelent single az albumról. Rettenetesen jól tudja vegyíteni a korábbi Papa Roach-ot az új vonallal. Erről beszéltem, mikor legutóbb azt mondtam, hogy sok múlik azon, hogy hogyan implementálod a változtatást a korábbi hangzásba. Az egész nem hosszú és élőzenei alap van nagyrészt, de amikor mégsem az is maximálisan működik, sőt hozzáad a hangulathoz. Az első pillanatától az utolsóig pörög a dal, nincs megállás és ez iszonyatosan jól áll a bandának az ilyen fajta zene. Azt, hogy milyen érzést kelt a Crooked Teeth hallgatása tökéletesen megfogták a videoklipben, ahol gyakorlatig az öltözőben ugrálnak, pörögnek és tombolnak. Egyszerű, nyers, szórakoztató kis őrület, amit csak fokoz a humoros dalszöveg (érdemes megnézni).

My Medication - Éles váltás következik, egy akusztikus dallam szólal fel, ami gyakorlatilag a refrén, de nem teljes valójában ugyanis ez a későbbiekben sokkal zúzósabb lesz. Ez a dal készült el legelőször, habár nem ez jelent meg elsőként. A korong egyik legjobb rap részét tudhatja magáénak a My Medication. Elképesztően jól van megírva és előadva, de nem csak a verze, a teljes track. Ez egy komoly része az albumnak, már ami a mondanivalót illeti. Megint csak egy korábbi időket idéző rock szám.

Born for Greatness - Na ez már egy érdekesebb darab, ami abszolút az új irány szüleménye. Elektronikus az alap, de mégis valahogy sikerült egy annyira érdekes változatos élményt összefésülni hogy nem tudom hova gratuláljak. Egy jellegzetes dalt hallhatunk, ahol a dalszöveg és a dallam kölcsönösen erősíti egymást és teremti meg azt az érzést, amit szerettek volna. Mondanivaló is abszolút rendben van, a Face Everything szellemiségét viszi tovább, azaz egyfajta motivációt nyújt, hogy senki sem arctalan vagy névtelen. Ráadásul számomra az album legjobb pillanatát is itt kaptam meg, méghozzá az utolsó drop előtti rész, ahol Jacoby már-már üvölti az üzenetet/refrént és a "Greatness"-t sem torzítják, be ahogy korábban. Így teljes valójában egy felszabadító világba kiáltás az a pillanat - imádom. De, hogy valami rosszat is mondjak, szerintem a refrén utáni részen és a második verze kezdésén még egy kicsit lett volna mit javítani. Valahogy olyan összeszedetlennek, kidolgozatlannak tűnik.

American Dreams - Vissza a tipikus rock hangzáshoz. Egy szimpla, hangulatos darab, ami az ilyen egyszerű, de nagyszerű kategória. Megvan a karaktere és a hangulata ami könnyen elkap. Klasszikus módon építkezik a lazább alappal, a háttérbe tolt refrén felvezetéssel és valamivel hangosabb és lassabb refrénnel. Maga a szám egyébként is egy ilyen ironikusabb szellemben íródott, arról, hogy az Amerikai Álmok milyenek a valóságban és milyen érzés "megfulladni alattuk" - sokszor feldolgozták már ezt a témát, de mégis kellemes felüdülés ilyen köntösben hallani.

Periscope - Eddig is elég eltérőek voltak a számok, de itt aztán megint csak valami egészen mást kapunk. Egy lassabb szerelmes vallomás, kicsit balladás hangzással és az első közreműködőnkkel Skylar Grey-jel, aki többször is együtt dolgozott Eminem-mel és David Guetta-val. Jellegéből adódóan személyesebb és visszafogottabb az egész, ami miatt eleinte nem is tetszett, mert kicsit ingerszegénynek éreztem. De idő kell neki, át kell tudni szellemülni. Meghallgattam egy párszor és egyszer csak elkapott. Ami viszont ilyenkor feltűnt, hogy a ritmus a teljes dal alatt végig építkezik, ami fejlődés nagyon jó volt Jacoby verzéjétől Skylaréig, ahogy egyre bővülnek és változnak a háttérhangok. Ugyanakkor az a baj, hogy a második refrén után az egész egy picit túlszalad és ott engem kidobott a hangulatból. Az a fajta minimalitás amiből indul sokkal jobban állt a számnak, így mikor már egyszerre túl sok minden szól a végére elveszítette azt a személyes bensőségét számomra, ami miatt meg lehet kedvelni. Kár érte..

Help - De ha személyes témákat keresünk, nem kell sokat pörgetni a Periscope után. Erről a dalról (már csak cím alapján is) egyből a Scars-ra asszociáltam, hogy egy ahhoz hasonló komolyabb nehezebb témát vázol fel és kér/nyújt segítséget benne. A múltról mesél, hogy megjárta a poklot. Ami elsőre szembetűnő volt, hogy határozottan energikusabb a Scars-nál. Megint csak egy új és egyedi track az album palettáján. Itt az égvilágon minden van. Kicsit American Dreams-es az alapja, de annál azért színesebb, meg elektronikusabb ugyanakkor annyira nem elektronikus, hogy Born for Greatness legyen. A dalszöveg pedig mint már mondtam felépít egy olyan illúziót, hogy ez egy komoly dal, amit a nyulas parolázás a klipben teljes mértékben kinyír és egy új dimenziót nyit az értelmezésében. Javaslom, hogy először még ne nézzétek meg. Éljétek át a maga valójában, majd ha ez megvolt vessetek egy pillantást a klipre is, hihetetlen szórakoztató.

Sunrise Trailer Park - Most érkeztünk el a második közreműködőhöz, aki nem más mint a texasi rapper Machine Gun Kelly. Őszintén szólva én kicsit féltem ettől a daltól a közreműködő miatt. Egyrészt mert én nem ugrálok MGK munkásságáért, másrészt pedig a legutóbbi album vendég rappere sem működött igazán. De itt van és hallgatható teljes pompájában. A szám egy történetet mesél el, egy nehéz gyermekkorú srácról szól, aki már nem akarja ezt az életet tovább folytatni. A sztorit magát MGK meséli egyesszám első személyben, mintha ő élte volna át ezeket a dolgokat (lehet át is élte, ezt nem tudom) és a refrén ami Jacoby-é egyfajta összegző gondolatsort illetve egy másik eseményt említ a refrénben. Pontosan azért mert a dal gerincét a rap verzék teszik ki, azaz a közreműködő így az alaphangulata és zeneisége is ehhez igazodik végig olyan érzésem volt mintha egy Machine Gun Kelly számot hallanék, aminek a kórusát a Papa Roach adta. Végső soron beigazolódott a félelmem, de nem úgy, ahogy én azt képzeltem. Tehát jó a dal, tényleg teljesen rendben van egyedül nekem nem tetszik a stílus amit képvisel, érted man! Lehet érdemes tenni ezzel is egy próbát.

Traumatic - Egy bot egyszerű fejvesztettség. Ami ilyen szándékosan béna beatbox-al kezd és zár, ami érdekes kis adaléka a dalnak. Berobban a kórus és hamar tisztává válik, hogy ettől a számtól nem kell sokat várni. Egy egyszerű kis hülyeség, ami két dolog miatt működik. Az egyik a hossza. Nincs elnyújtva pont addig húzzák ameddig az még szórakoztató. A másik pedig a banda tehetsége, hogy tudtak neki annyi karaktert adni az alappal és Jacoby hangszíneivel, hogy ne váljon fárasztóvá.

None of the Above - Már elhangzott egy párszor, de ilyet még én sem hallottam a bandától. Ez megint azon dalok listáját bővíti, amit érdemes többször meghallgatni. Először kicsit bosszantó és esetleg rossz, aztán már csak tök semmilyen viszont, ha szánunk rá kellő időt és figyelmet meg lehet szeretni. Talán a legnehezebben befogadható/megszerethető dal (legalábbis én azt éreztem). A verzék annyira hipnotikus hatást gyakorolnak, ami könnyen válhat untatóvá egyesek számára, de alapvetően nem az, majd egy kis kitörő vokál Jacoby-tól, ami a Born for Greatness végét juttatta eszembe (csak ott jobb volt), majd a refrén, ami szerintem abszolút király és a banda régebbi korszakát idézi. Aztán vissza a teljes hipnózisba, amit felvezet az első refrén utáni betűzgetés, de ahogy a második verze elindul, hát az valami gyilkos. Sokan nem értenek valószínűleg velem egyet, de szerintem fantasztikus. Ez a lassú torzított monoton acapella indítás/folytatás, hát én lehidaltam, tiszta agymosás.

Ennyi lenne a Kaliforniai kvartett idei (kilencedik) eresztése. Összegezve le a kalappal a srácok előtt. Más előadók tíz év munkájába nem fektetnek annyi kreativitást, ötletet és ambíciót, mint ők ebbe a 10 dalba. Az is tény, hogy a sokszínűség miatt nem mindig koherensek az egymást követő számok, ezért olyan érzésünk van mintha egy válogatás albumot hallgatnánk. Nem is mind kimagasló, érdekes vagy tetszik egyeseknek azt meg kell hagyni, hogy egytől egyig érdekes, egyedi karakteres dalok, amik mind emellett nem felejtettek el hűek maradni a bandához. Én nagyon örültem az albumnak és várjuk a folytatást!

Basement Score: 81%