A banda útja egyenesen az elismerés és a hírnév felé tart. Akkor mégis, hogy lehet, hogy ekkora közutálatnak örvend akár a mai napig is? Egy kis kutató munka után azt találtam, hogy nem is igazán a banda zenéjét utálják, hanem azt amit elértek és még inkább ahogyan élérték... kifejtem! A harmadik albumtól a banda mérnöki precizitással szerette volna a dalait megírni, úgy, hogy slágeres, rádió-kompatibilis, könnyen eladható, egyszerű számok szülessenek, mind ezt úgy, hogy a grunge alapoktól nem akartak elszakadni. Ezt nem én ötöltem ki, ezt Chad nyilatkozta. Ez már kihúzta egyeseknél a gyufát, de nem feltétlen indokol ekkora ellenszenvet. Ami azonban igen az a pofátlanság. Ugyanis fogták ezt a rengeteg dalt és töménytelen reklámmal és pénzzel elérték, hogy mindenhonnan ezt lehessen hallani: tv, rádió, az összes sláger lista. Igazából ez az amivel nem ért egyet nagyon sok ember. Nem rossz a zene amit csinálnak, csak messze nagyobb figyelmet kap a limonádé szerelmes grunge, mint azt megérdemelné. És teszi mind ezt úgy hogy maga a banda nyomatja folyamatosan. Nem a daluk maguk terjednek és szereznek elismerést, hanem megszereztetik manuálisan. De most az én feladatom, az albumok értékelése, hát lássuk.

A harmadik Nickelback lemez megírása még a The State kiadása előtt elkészült. A dalok megvoltak, azonban ezeket felvenni még nem tudták, hiszen az előző még ki se futott és még koncertre se vitték. Azonban úgy döntöttek, ha már vannak, miért ne játszhatnák őket a koncerteken. Így még mielőtt a következő album bejelentése megszületett volna, már voltak dalok amik élőben hallhatóak voltak (például: Hollywood, Hangnail).
Elérkezett az ezred forduló, majd 2001 és meg is kezdődtek a stúdiózások és a promóció. Az első kiadott dal az albumról, a bandát mai napig definiáló How You Remind Me. Majd két további single után 2001 szeptember 11-én (igen, a terrortámadás napján) befutott a Silver Side Up.
Ez a trackek számát tekintve a legrövidebb lemez. Ugyan azt mondták, hogy slágeresebb lesz a hangzás, valahogy nem igazán érezni. Már valamiféle átmenet jelentkezik, a szövegben biztosan, de a hangzás sokkal inkább közelebb áll a korábbi munkáikhoz, mint a későbbiekhez. Itt van tíz egyszerű Billboard listákat vezető Nickelback szám, milliós eladások hatszoros platina lemez Kanadában, négyszeres az Államokban és valahogy a kritikusok még is középszerűnek nyilvánították, hát ez meg hogy lehet? - Erről beszéltem a bevezetőben. - Kivételesen a kritikusokkal kell, hogy egyet értsek, az album nem túl változatos vagy érdekes. Megvannak a maga kis pillanatai, de a jótól vagy az emlékezetestől azért ez még távol áll. De akkor lássuk, azokat a #1 nótákat:

Never Again - Nagyon komoly és releváns témával indít in medias res . Családon belüli erőszak, nők bántalmazása.  Teljesen rendben van a dal, bár én azt sajnáltam, hogy valami minimális felvezetőt nem kapott a korong, de ez van. Szóval mint dal működik, kellően változatos és érdekes tud maradni végig. A stílus is jól áll, kellő komolysággal veszik a szöveget és így hiteles lesz.

How You Remind Me - Erről nincs igazán mit mondanom. Mindenki ismeri, mindenki hallotta, mindenki kívülről tudja. Én szeretem, szerintem egy kifejezetten jól sikerült, számról van szó. Annak ellenére, hogy az artikulálást nem viszi túlzásba a tisztelt művész úr.

Too Bad - Itt már valamivel jobban átjön a hangulaton a rádiókompatibilitás. A dal lassan indít a refrénre bepörög majd a végén valamiféle gitár szólót is kapunk - teljesen rendben van itt minden. Nem váltja meg a világot, mert nem egy maradandó darab, de amíg nincs vége, addig tök jól elszórakoztat.

Just For - Aki hallotta a Curb-öt annak déjà vu-ja lehet, ugyanis ez a dal eredetileg azon szerepel Just Four címen, kicsit áthangszerelték, ismét felvették és kiadták. A számról azt kell tudni, hogy egy kevésbé nyers, sokkal letisztultabb verziója a korábbinak. Nem egy rossz dal egyébként. 

Hangnail - Egy kellemes gitár felvezetés után, a szokásos Nickelback verzét kapjuk, majd a korábbi munkáikon hallott suttogósabb háttér hangok a refrén előtt. Egészen furán jön ki az egész, és nem is igazán tudom eldönteni, hogy ez végülis jól hangzik vagy sem. Ezt a kis apró egyediséget leszámítva egy teljesen átlagos dal.

Good Times Gone - A végére kapunk egy több mint öt perces balladát, aminek a felvezetésében mintha a vadnyugatra kalauzolnának el minket. Az elején kellemes nyugodtságot sugároz. Később ez kicsit felborul, majd egy ilyen hullámzásba csap át, hol lassabb, hol gyorsabb részekkel. A fő motívuma a múltra való emlékezés ami a dal hangulatából kiindulva is ott van a levegőben. Azt leszámítva, hogy tovább tart a kelleténél nincs sok bűne.

Összességében én nem élveztem az albumot. Van némi hangulata és bája, csak az a baj, hogy engem ezzel már a második albumnál elvesztettek. Lebeszélni senkit nem tudok/akarok a meghallgatásáról, mert nem egy rossz lemez, lehet szeretni, de nem nekem való. A How You Remind Me-t én a továbbiakban is elismerem és hallgatom, a többi pedig a jótékony feledés homályába vész, talán az idők végezetéig.

Basement Score: 56%