Az ember nem halhatatlan. Minden bizonnyal tisztában volt ezzel a Finntroll összes tagja is, és nem véletlen, hogy Katla betegségének diagnosztizálása után rövidesen elhagyta hordáját, hogy a zene világából kilépve új életet kezdjen. Azonban a halál nem mindig fenyeget olyan közelről, hogy tudunk előle menekülni - ezt bizonyítja a Finntroll egykori gitárosának, Somniumnak halálesete, aki ittas állapotban esett le Helsinkiben egy hídról, melytől azonnal szörnyethalt (egy tanú, Impaled Nazarane-beli társa, Mika Luttinen szerint Teemu "Somnium" Raimoranta öngyilkosságot követett el). Mindez 2003. március 16-án történt, alig több, mint egy hónappal a Visor Om Slutet megjelenése előtt, így a már korábban elemzett albumot az elhunytnak ajánlották fel a zenekar tagjai.
Gondolhatná az ember, hogy egy zenekar a két alapító tag kihullásával szinte biztosan feloszlik, vagy ha egyben is marad, akkor sem lesz már ugyanaz, és minden bizonnyal a továbbiakban nem vár rájuk hosszú, fényes jövő...ám a Finntroll esetében ez nem így történt, és már az akusztikus lemezen is szereplő Tapio, valamint a gitáros posztra meghívott Mikael "Routa" Karlbom közreműködésével a trollok 2003 októberében újra stúdióba költöztek, hogy elkészítsék a harmadik teljes albumukat, a Nattföddöt.
Kis érdekesség a megjelenéshez fűződően, hogy a kiadást megelőző héten piacra került egy EP, Trollhammaren címmel, ami a címadót kivéve olyan számokat tartalmazott, amik valamilyen okból kifolyólag nem kerültek fel az amúgy nem maratoni hosszúságú teljes lemezre - vélhetően nem tartották teljesen az albumra illőnek ezen trackek hangulatát, mely hozzáállással részben egyet is tudok érteni. Ezek közül a számok közül érdemes megemlíteni a korábbi lemezen már hallható Försvinn du som Lyser metalosított változatát - eszméletlenül pörgős, és alátámasztja azt a gondolatomat, hogy a Visors Om Slutet dalai megállhatnák a helyüket zordabb hangszereléssel és vokálokkal is -, a Hemkomst-ot, mely továbbviszi a Försvinn iramát zenei téren, de a csak ezen az albumon szereplő másik két szám is szerethető, melyeket Hel Vete és Skog névvel láttak el (a Skogról érdemes megjegyezni, hogy az új gitáros bemutatkozó kompozíciója, a szöveg és a zene is tőle eredeztethető).
Viszont hogy kapjatok is valami képet arról, hol járt a Finntroll 2004-ben az alapító tagok nélkül, íme az "Éjszülött" kivesézve:
1. VindfärdA korábbiakban már említettem, hogy nekem imponál, ha egy lemeznek van egy jól megírt és feljátszott hangszeres intrója. Azonban talán ez volt az első olyan Finntroll album, mely nem rendelkezik ilyennel. Helyette kaptunk egy elég unalmas, zajokból, szélfúvásból álló bevezetőt. Nem azt mondom, hogy nem volt jó az ötlet, csak számomra még az egyperces hosszával is kicsit elnyújtottnak érződik, szóval én biztos nem haragszom meg arra, aki skippeli.
2. Människopesten
Ahh, hiányoztak az ilyen thrashy riffek. A dobok is visszakapták erejüket, viszont a billentyűk érdemi belépésére ebben a számban sokat kell várni. Helyette azonban Tapio kényezteti a fülünket eddig ismeretlen károgásával, melyben kicsit több nyálhasználatot érzékelek Katlaéhoz képest, döntse el mindenki, melyik tetszik neki jobban, de én a korábbi számok énekhangjához jobban vonzódok - félreértés ne essék, nem vitatom Wilska tehetségét.
Mikor szinti is megelevenedik, attól az ember egyből táncra perdülne, annak ellenére, hogy a szöveg ragályunk, az "emberi pestis" északról való kiűzését írja le. Azonban korántsem erről a számról híresült el az album, hiszen iram és a hossz kombinációjának köszönhetően elég nehezen befogadható. Hallgassuk hát meg egy új trollhős bemutatását.
Itt lényegesen kevesebbet kell várnunk a billentyűk nem csak ritmusra való használatára, ugyanis egyből szinte egyből felcsendülnek a "fúvósok". Jó hír - számomra -, hogy továbbra is humppa metalban utazunk, lehet rá pattogni majdnem megállás nélkül - mikor pihennek Trollhorn és Tundra ujjai, akkor egy jó kis gitárdarálást hallhatunk, szinte halljuk, ahogy örjöng rá a közönség, de épp csak el lehet rá kezdeni óbégatni, már vissza is lép a többi hangszer, hogy megkapjuk az album egyik legnagyobb zúzdáját. Ezt követően érkezik a szám legmagasztosabb momentuma, a fúvós hangzás maximális kihasználásával - pedig abszolút nem nagy was ist das, amit művelnek vele, egyszerűen csak az egekbe emeli Rivfader méltó utódját, Eliytrest, ki újra és újra csatába vezeti trolljait a "keresztény patkányok" ellen. Wilska sem kíméli magát a karakter vizuálissá tétele közben, ügyesen variál azokkal a hangokkal, amik a tarsolyában vannak. Megemlítendő továbbá a Wilska által írt szövegek részéről, hogy ezen az albumon szűköldködünk a lassúzós részekben, ezeket én már így, két szöveges dal után is hiányolom, de hasonlót azért még kapunk, mely nosztalgikuságával újabb színt kever majd sötétségbe.
Az album ezzel a számmal mindenképpen meggyőz arról, hogy jó dologra akadtunk - ha az eddigiek esetlegesen nem voltak erre képesek. Minden eddiginél hatékonyabban építkezik a néhány már ismerőssé váló elemből: drámaian mély hangokkal kezd, ami az Eliytres hangzása után olyan váratlanul ér, hogy néhány másodpercig vélhetően csak néz maga elé elkerekedett szemmel az, ki először hallja, és várja, vajon mi sül ki ebből. Ehhez a gitárok beléptetése is sokat hozzátesz, majd a pergetések és Wilska beköszönése után egy ismét ikonikusnak mondható szintidallamot kapunk, ami oda is varázsol minket a tengerhez közeli, lazactól bűzlő vendéglőbe, ahol vélhetően nem egy rege hangzott el a halász ellenségéről, aki értelmezésem szerint - sajnálom, ha csalódnotok kell - NEM TROLL! Ugyan technikailag ugyanaz a szerepe (szél öregasszonyi sikítása mellett érkező lények az emberek törzseit zilálják szét), mégis pozitívum, hogy a koboldok után öt évvel azért csak sikerült ismét újat csepegtetni a csupatroll-történetek közé.
Zenei téren is kiemelkedő szerzemény, megtalálunk benne mindent, amit egy Finntroll számban szeretnénk hallani: van tánc, de viszonylag zúzósnak mondható rész is, csordaének...kell ennél több?
A zenekar úgy gondolta, igen, és az album közepére be is illesztette azt a számot, ami azóta a legismertebb Finntroll-himnusszá vált: jogosan. A harmónikára írt dallam már-már zavaróan fülbemászó, a többi hangszer csatlakozásával pedig Wilskatól az album egyik, ha nem a legjobban kivitelezett csatakiáltását hallhatjuk - hatásosságát a továbbfolyó szintidallamnak, és az eszméletlenül passzos, mégsem teljesen agyament gitártémának is köszönheti. Érdemes megjegyezni, hogy ennél a számnál a szerzők nem lépték meg azt, amit a korábbiakban jó néhányszor, hogy az emlékezetes dallamot szétszórták a track random három pontjára, hanem az első másfél percben ebből építkezik, majd jön egy szöveg nélküli, lassított headbangelős riff, egy kisebb szólóval (megfelelő időközönként elejtett nyújtások), hogy aztán ismét visszatérjünk a harmónikánkhoz, majd a refrénhez. A dal végi gyorsítás a doboknál pedig abszolut felteszi a koronát a megelőző EP címadójának fejére. Szöveg terén pedig természetesen visszatértünk a kalapácsos troll témájához, annak rendje és módja szerint, azonban én még mindig nem unom - lehet, ez a nyelvi hiányosságaim következménye.
Az előző két szám hallgatása közben néha eszembe jutott, hogy Routa érkezésével a ritmusgitáros dolga kissé lekorlátozódott - folyamatos akkordozáson kívül túl sok dolgot nem véltem felfedezni a játékban, amivel amúgy ezen a poszton egyáltalán nincs gond -, azonban Skrymer riffje az elején nagyon jól el lett találva, élmény nézni felvételről is, a billentyűk pedig úgyszint tökéletesen érkeznek, egy újabb felejthetetlen dallammal - talán ezt már nem is érdemes megemlítenem, minden dal magáénak tudhat Trollhornnak köszönhetően egy ilyen vonást.
És megint troll... na várjunk! Ez azért nem olyan egyértelmű. Ugyan ismét bosszúról van szó, azonban a szöveg nem említ trollokat, pusztán az éj azon szülöttjétől van szó, ami a másoktól elvett életet ősi társainak ajándékozza: Ő a világ sötétje, a vizi halál, az élő vér, ki lehet troll is, de egyszerűen kifejezheti a bosszúvágyat is. A szöveg előadásmódja is erős, Wilska sokat variál itt a hangjával - ez nem valósulhatna meg a zene jól komponáltsága nélkül -, hallhatunk egymás után mély growlt és magas screamet, de még narrációt is kapunk - idézve a korábbi albumok lassúzásait -, ami szerencsére nem hangzik olyan bután, mint Burzumtól.
Tetszik, hogy az albumon elvétve használatba hozott duplázó néhol érvényesül, a gitárok pedig nagyon jól vannak igazítva a billentyűsökhöz. Nem véletlen, hogy örök koncertklasszikus, 13 év alatt szerintem nem volt olyan Finntroll koncert, ahol nem játszották.
Az előző szám drámaisága után ennek a lendülete és ereje remek ellensúlyt képvisel. Két percébe szerintem annyi leütés került, mint az előző két számba összesen, dobok igazán blackesek, ami úgy ráz fel, mint ahogy teszi azt erejükben kételkedő utódaival Rivfader, mikor visszatér a tűzhöz, hogy trolljait a visszavezesse a Feketehegyhez az ősök gombájáért, mely ebben a műben azok bölcsességét jelképezi. Talán a tempó miatt ez a szinti nehezebben emészhető, így kevésbé emlékezetes is, pedig ez is ujjtörő egy darab.
Ha valaki ezt a cikket olvassa róluk először, a korábbiakban még csak nem is hallott a bandáról, mégis meghallgatná, mi is ez, annak az Ursvamp egy jó track erre.
Folytatódik a teljes Finntroll lemezek hagyománya, miszerint nem lehet elhagyni a studiót Aamund és Kettil történet elregélése nélkül. Aki esetleg nem ismerné eme két név tulajdonosának legendáját, annak dióhéjban annyit mondanék, hogy nagyjából két fontos perc maradt ki az életéből, amikben megtudhatta volna, hogy papként hova nem szabad szaunát és templomot építeni. "Hőseink" ezúttal úgy döntöttek, ellátogatnak a piacra, hogy új köpenyt vegyenek - menetüket jelképezi a szám elején hallható trillázás és séta hangja. Azonban a trollok is hasonlóan tervezték tölteni a délelőttjüket - hallhatjuk, ahogy a horda is megindul. Mikor aztán a keresztények és a trollok útja keresztezi egymást, a bestiák éktelen haragra gerjednek, és hatalmas üvöltések közepette rátörnek ellenségeikre - érdemes megjegyezni, hogy ebben a számban a trollok hangját valódi emberi alanyokkal vették fel, ennek ellenére mégis hihető, ezért sokat hozzáad a lemez nyersségéhez.
Ezek után negyven másodperc gyilok következik: duplázás és darálás végig, majd a változatos énekkel belép a szintetizátor is, amely nagyon jól ileszkedik a gitár rezgésére - imádnivaló mészárlás az album végére, melynek végén a madarak éneke hozza vissza az erdő természetes nyugalmát.
Azonban nem tart sokáig a csend, a madárcsicsergést a gitárok sípolása, majd Tundra csatába vezető basszusjátéka váltja fel, ahonnan Wilska felszólítása vezet át minket a thrashy folytatásba - visszavesznek vele egy kicsit a tempóból, de az előző két szám után erre lehetett is számítani. Az első verze igazán jól szól, pláne Wilska részéről, hangja felülmúlhatatlanul adja át a témát: a napfelkeltével véget érő csata után a hős trollok a túlvilágon tivornyáznak tovább, hol kifogyhatatlan mennyiségű mézsör és étel várja őket.
Bár a billentyűjáték nem ebben a számban a legtechnikásabb, hét évvel ezelőtt pont emiatt a dallam miatt került a legnagyobb kedvenceim közé - szinte tényleg ott látom magam előtt a Rivfader csarnokában zajló ünnepséget, a részese lesezk tőle, ezt pedig fokozza a ráépülő csordaének.
Koncertdalok közül az egyik legnagyobb élmény.
Az album utolsó szöveges dalát hallhatjuk személyében, és vélhetően azért került a lemez végére, mert melódikussága csúnyán kilóghatott volna az album egyéb részeiből. Ide azonban remekül passzol, legalább annyira megérdemli az elemzést, mint bármelyik elődje.
A darab fő szintidallamával indulunk el az úton a barlang gyermekeivel. A háttérben szóló doromb korábbi művek sámáni révületét idézi, ami szinte az egész tracket végigkíséri. Az idővel belépő többi hangszer is egy tűz körüli tánc élményét idézi lüktetésével, Wilska újra bemutatja, hogy is énekel tisztán egy troll - természetesen rekesztve. Két duplázós verze kivételével a dal összesített témáját lassúnak mondható, nem feltétlenül ez alatt zajlik a legnagyobb pogó koncerten. Kifejezetten szeretem, benne, hogy a harsánynak nem mondható billentyűsök mellett a gitárok gond nékül érvényesülhetnek. Zárása Wilska részéről szerintem túlzottan érzelmesre sikeredett, de talán a dal összességébe belefér, ennyi "hiba" kell egy albumba.
Lényegébe véve akusztikus outroként szolgál, de véleményem szerint önmagában jobban érvényesül. Megjegyzendő, hogy amellett, hogy kivezet az albumból, Routa szólódarabjának is minősíthető, játékából itt derül ki igazán, méltó utódja az elhunyt Somniumnak.
Elmélkedéshez remek aláfestő zene, ilyen szempontból talán csak a hossza kifogásolható. Ugyan nem feltétlenül adja át a trollhatást, a zord északi hangulata számomra átjön rajta, talán még jobban is, mint a csontdaráló metálrohamokon.
Ezzel elérkeztünk a harmadik szakmailag teljesértékűnek mondható Finntroll album végére. Egy dolgot tennék
hozzá a fentebb leírtakhoz, annak kapcsán, hogy nem sok negatív kritikát fogalmaztam meg a leírásokban: az album nem rossz semmilyen szempontból sem, ugyanakkor korábbi munkáikhoz képest látszik, hogy az energia kissé megcsappant, holott több táncolós, hadba vonulós tétel is szerepelt a 2004-es munkán, és élvezettel elemeztem. Hogy ez a kényszerű tagcseréknek köszönhető-e, arra abszolut nincs rálátásom, talán még a zenekar tagjainak sem, sőt, az is lehet, hogy én érzékelem rosszul, hiszen ez az album vált azóta talán a legikonikusabbá.
Így, a közvéleménytől függetlenedve, és az előző albumoknál nem magasabban a Nattfödd...
Basement score: 81%
