Az új album érkezte tökéletes alkalom, hogy írhassak egyik, ha nem 'A' kedvenc zenekaromról, ami a szó gyakorlati értelmében nem létezik. Még úgy is, hogy több, mint egy hónapot csúsztam...
Hölgyek, urak: Gorillaz.

A banda ötlete 1998-ban fogant meg, Damon Albarn (zenész/énekes, a Blur frontembere mellékesen) és Jamie Hewlett (képregényrajzoló) ötlete az volt lényegében, hogy egy 4-tagú virtuális formációt alkossanak, ami 2D (vokál), Russel Hobbs (dob), Noodle (gitár, olykor vokál) és Murdoc Niccals (basszus) rajzolt személyében valósult meg. A klipekhez/tévés szereplésekhez/interjúkhoz állandó szinkronhangok párosulnak, azonban a valóban zenélő tagok konstans cserélődnek, egyedül 2D személyét lehet Damon Albarn állandó pozíciójához kötni.  A karaktereknek személyiségük van, ami a korukkal/külsejükkel együtt formálódik. A rajzolt figurák élő, lélegző egységet alkotnak, amibe könnyedén bele lehet szeretni. A világ, a leginkább klipek útján kirajzolódó történet ami a karakterek köré van írva kellően magával ragadó, és meglepően összetett. Egy világban, ahol a hírnévre zenei karriert lehet építeni, bárminemű hozzáértés és igényesség nélkül, borzasztó egyedülálló projekt a Gorillaz. A fiktív zenekar nem csak egy geg, a cél ezzel a személyi kultusz elkerülése volt, ami megfertőzi és meghatározza a popkultúrát. Az, hogy ne tulajdonítsanak felesleges jelentőséget a zene mögött álló zenészeknek. Erre pedig ráerősít, hogy olykor fellépésen is vetítve jelennek meg a karakterek, koncerten pedig többször a zenészek sziluettjeit látni csak.

Minden tiszta, de vajon mégis mi az Úristent játszanak?
A jogos kérdés az lenne mit nem, ami miatt igényel egyfajta zenei nyitottságot a formáció. A Gorillaz lényege az volt, hogy egy műfaji korlátoltságok nélküli zenekart hozzanak létre. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak egy albumon, de akár számon belül is rengeteg stílust vegyíthetnek, egy nagyon egységes elegyet kreálva ezzel. Rendkívül precízen fedik egymást a különböző műfajok (köztük alternatív rock, synth-pop, hip-hop, trip-hop... a metált leszámítva majdnem minden), ami végtelenül szórakoztatóvá és egyedülállóvá teszi a bandát A zenekarra egyből felfigyeltek, az első három single megjelenésekor, név szerint ezek a: Tomorrow Comes Today, máig egyik legismertebb számuk: Clint Eastwood és a Rock The House, utóbbi kettőn Del tha Funkee Homosapien közreműködésével. Az első lemez pedig olyan magas számban kelt, hogy a Guinness Rekordok könyvébe írta magát vele a Gorillaz, mint a legsikeresebb virtuális zenekar.

Windmill, windmill...
Az ezt követő 2 lemezzel pedig nem megtartani, de egyértelműen felül tudták múlni a debüt album változatos, élénk egységét, az idő haladtával pedig egyre több közreműködővel (De La Soul, Little Dragon, Dennis Hopper, Snoop Dogg...) bővült egy-egy tracklist. A Demon Days (2005) és a Plastic Beach (2010) egyikei a pár abszolút tökéletes lemeznek, amit hallottam életemben az olyan klasszikusok, mint a Dark Side Of The Moon, Appetite For Destruction, OK Computer és hasonlók mellett. Egyszerűen szerelmes vagyok abba, amilyen elegánsan simul a dalokra a történet, a Demon Days-en itt-ott megjelenő vonóshangszeres kíséretbe, abba, ahogyan kirajzolódik Plastic Beach melankólia áztatta partjai a zene által. Olyan vizuális erővel bír mindkét korong, ami zenére nagyon ritkán jellemző. Egyedülálló és végtelenül bájos. Van egy megfoghatatlan varázsa a Gorilláknak, ami nagyon addiktívvá teszi a zenéjüket.

A Plastic Beach után, The Fall
Az ‘Escape to Plastic Beach World Tour’ amerikai szakaszán Damon Albarn egy iPad-en rögzítette a The Fall névre keresztelt album számainak anyagát, egyfajta zenei naplóként használva azt.A The Fall-ra a legjobb jelző az érdekes. Inkább különleges, mintsem rendkívül élvezetes. Borzasztó furcsa elektronikus zene, random Bobby in Phoenix, meg hasonló képbe nem illő számokkal tűzdelve. A probléma a lemezzel, hogy inkonzisztens. Lenne egy egységes hangulata, de azt meg előszeretettel töri meg véletlenszerűen Damon, aki csak alkalomadtán fakad dalra. Emellett meg olyan hangosan kellemetlen hangzása van olykor, ami teljesen élvezhetetlenné teszi. Nem rossz, de inkább egy Damon Albarn szólóprojektnek érződik, mintsem egy Gorillaz munkának. A Plastic Beach-csel azonos évben kiadni, és hasonlóan teljes értékű albumnak nevezni konkrétan rossz vicc.

We are still human
A The Fall után pár elképesztően jó single, majd hosszabb hiátus következett, ami Jamie és Damon kreatív különbségeinek volt elsősorban köszönhető. Damon ebben az időben inkább a Blur-re koncentrált, Jamie-t meg csak látszólag nem érdekelte különösebben egy darabig a Gorillaz, ami látható az első Humanz-ről való single élőszereplős klipjén, és azon, hogy később is csak egy számhoz készült animáció. De ha már itt tartunk milyen lett az album?
Az LP 2016-ban, az elnökválasztás derekán készült el, a korong pedig azzal a gondolattal játszik (ekkor még feltételes módban) milyen lenne egy party közvetlen miután megválasztják Trumpot. Egy apokaliptikus hangulatú, kilátástalan, káosszal átitatott ünneplést fest le az album, ami felteszi a kérdést: Mi lesz abból az Amerikából, amit jelenleg ismerünk, és vajon meddig tűrnek meg még benne? A válasz pedig eléggé nemnek tűnik, tehát a buli zajlik, mintha nem lenne holnap.A konkrétan ezt a kérdést középpontba helyező számok a legjobbak talán az albumon, mint az Ascencion, Hallelujah Money, Let Me Out.
Ami sok rajongónak a szívfájdalma volt az 2D alulhasználtsága, de teljesen érthetően van háttérbe szorítva témát tekintve, ennek ez így állt a legjobban. Egy partyról szól, ahol a résztvevők is felszólalnak a 'Hogyan tovább?' kérdéskörre válaszolva, ez pedig a témát illető hatalmasságot, jelentőségteljességet alapozza meg. Emellett pedig amikor 2D megszólal annak minden perce arany.

És hát akkor az album számairól tömören, mert van miről beszélni:

Ascencion - Vince Staples az egyik legigényesebb mostanában befutott rap előadók közé tartozik, és ezt itt is bizonyítja. Eleve a beat kellően furcsa, a szöveg, amit írt rá pedig a legerősebb az egész albumon. A refrén alatti Humanz kórus nagyon jól passzol oda, ahogy 2D belép a szám közepén jól illeszkedik, és az utolsó verze, a Spongyabobból kivágott visítással a végén egyszerűen FENOMENÁLIS.

Strobelite - Fülbemászó, és kellemes hallgatni. Egy bőven élvezhető szám, amit szeretek önmagában is hallgatni, de a rerént és az egyébként kellően ötletes elektronikus alapot leszámítva semmi különleges. A jobb számok közé tartozik, de koncerten teljesedik ki csak igazán.

Saturnz Barz - T H E B A T H. Elintézhetném ennyivel is, Murdoc mémet csinált ebből a számból, de ennek ellenére/ezzel együtt is kiváló a Saturnz Barz. Inkább érződik Popcaan számnak, mint Gorillaznak, de az albumot egészként nézve ez nem probléma. A dal értékeiből nem vesz el. Ez a szám bizonyíték, hogy igenis lehet az autotune-t jól használni. A creepy dallam a háttérben, a kórust ahogy hallani a refrén után... tényleg fantasztikus.

Momentz - Ha De La Soul a Gorillazzal dolgozik az mindenképp ígéretes, ha az eddigi számokat nézzük amiken közreműködött. Baromi kíváncsi voltam a számra pont emiatt, és a dal összességében tetszik, de a beat nagyon igyekszik megerőszakolni ezt az élményt. Egyszerűen csak nem illik oda, túl arcbamászó, erőszakos ehhez a számhoz. Konkrétan vérzik tőle a fülem, pedig nagyon sok kraft van ebben is. A kórus, az elején lévő kis dallam amivel indít, minden adott, hogy egy emlékezetes számot kapjunk.

Submission - Különösen jó a vokál, ellenben MI AZ A RAP VERZE?? Danny Brownnak olyan Chris Rockosan idegesítő hangja van, de nem lenne baj ezzel, van szám amihez akár passzolt is volna, de semmiképpen sem ehhez. Tolakodó csak, és könnyfakasztóan eredményesen zúzza atomjaira a szám második felét, pedig ennél többre lett volna érdemes.

Charger - 2D megszólal. Ritka alkalmak egyike, de milyen jól teszi. A kicsit flegma, beleszarós attitűd amivel énekel, és az az alá összerakott torz, vibráló alap ahogy kibontakozik valami fantasztikus! Szerintem egyértelműen egy fénypontja a Humanz-nek. Ha valamibe bele kéne kötnöm az a random megszólalásai lennének Grace Jones-nak. Csak indokolatlanul sokszor mond valami nagyjából odaillőt. Egyszer-kétszer elég hülyén jön ki, de ennyi.

Andromeda - Van egy íve, kellemes hallgatni, az élő performansz pedig tökéletesen bemutatja Damon Albarn mire képes. Fülbemászó, kedves, szerethető, de ez olyan, hogy hallani kell.

Busted and Blue - Legcsöndesebb pontja a lemeznek. Furcsa viszonyban vagyok ezzel a trackkel. Általában fáraszt csak eseménytelenségével, de képes vagyok elérzékenyülni rajta. Egy biztos: jól illik a képbe, ez a fajta melankólia, tökéletesen készíti elő a soron következő számot. Intim, érzéki, meg minden szar, de nehéz beleinvesztálódni a számba, ha egyszerűen alig történik valami. Pedig sem a Broken, sem az On Melancholy Hill nem egy iszonyat mozgalmas szám, mégis egy hatalmas szakadék van ezek és e között.

Carnival - Akár unalmasnak is mondhatnám, de a szerepét teljesen korrekt módon betölti. Egy széteső, kaotikus képet fest le, ami jó levezetése a Busted and Blue-nak, illetve ezután az őrület után még felszabadítóbb hallgatni a Let Me Out-ot.

Let Me Out - Az a használt, poros bakelit hangja, elindul a beat, és az egész egy annyira magasztos valami lesz, ami a végére az album legjobbjai közé emelkedik. Mavis Staples és a Humanz kórus egy kicsit gospeles beütést adnak a számnak, ami nagyon szépen emeli ki a szám tartalmának fontosságát, relevanciáját jelen korunkban. Pusha T verzéitől nem dobtam magam hanyatt, de teljesen rendben vannak. Többre is képes, de az effajta egyértelmű közlés jobban illik a Let Me Out-hoz. 2D nagyjából két sora viszont zseniális szerintem.

Sex Murder Party - Kong az ürességtől. Lélektelen. A beat minimál, azon kivül meg hallgathatjuk Zebra Katz hangját, aki olyan, mintha folyamatosan maszturbálna, illetve 2D hangját hallani, de ó bárcsak ne. Egyszerűen fáraszt az egész. Nem teremt atmoszférát, nincs hangulata, csak az épp elélvező Zebra képe maradt meg a fejemben, ami hát... nem túl kellemes.

She's My Collar - Hands down a legjobb track a lemezen. Elképesztően ízléses, jó stílusérzékkel összerakott szám, aminek nem a története/üzenete az, ami megkapó. Csak az, amilyen lágyan, könnyedén csordogál az ember hallójárataiba. Damon hangja nyilván kifogásolhatatlan, ami viszont meglepett, hogy a vendégénekesnő mennyire odaillő, már ahogy belép egyszerűen érződik ahogyan eggyé válik a számmal, ráolvad gyakorlatilag a zenére. Szerelmes vagyok mindenbe, ami történik ezalatt a három és fél perc alatt.

Hallelujah Money - Erős váltás, az előző szám után egy szelíd poszt-apokaliptikus darab, ami szövegével odavág, Benjamin Clementine hangjával pedig elaltat. Már nem azért, mert unalmas lenne, csak olyan... komfortos. Mintha egy Ben Clementine hangjából készült függőágyba fektetnének. A szám alapja pedig furcsa. Nem tűnik túlzottan odaillőnek, de ez adja a különleges kettősségét, a karakterét. Nagyon tetszik ahogy 2D belép a kérdésekkel a szövegben, keretbe helyezve nem csak a számot, de a Humanzt is. És ez egy tökéletes lezárás... lenne...

We Got The Power - Szörnyű. Amit nem értek, az a rajongók megszállott imádata a szám irányába. ANNYIRA unalmas. A refrén repetitív, a szöveg olyan mérhetetlenül sablonos hányadék szar, ami megbocsáthatatlanná teszi a dal létrejöttét. Ami pláne szörnyű az eddigi dalok szövegeinek gazdag tartalmát nézve. A legjobb idegen szó erre a 'cringefest' lenne. Csak. Kínos.

A deluxe edition-ön található számok pedig teljesen rendben vannak. Az 5 és fél szám közül amit érdemesebb meghallgatni szerintem a The Apprentice és az Out Of Body, a többi felejthetőbb.

És hát valami konklúzió? A Humanz egy Gorillazhoz méltó album, a banda pedig az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb zenekar valaha, és ha te kellően nyitottnak érzed magad zeneileg, nincs mit veszítened, vágj bele.
Meg persze nagyon kíváncsi vagyok ti mit gondoltok a fent leírtakról. Hogy álltok a bandához, az új lemezhez, hány helyesírási hibát találtatok a cikkben...? Ilyesmik. Én megköszönöm a figyelmet, remélem sikerült eddig Gorillaz-szűz zenekedvelőt meggyőznöm. Legközelebb valami sátánista kecskebelező zenével folytatjuk.