Először is kezdjül egy elmaradásommal: Az előző album előtt ugyanis tag csere történt a banda berkein belül. Ugyanis Steve Kmak basszusgitáros csatlakozott Marilyn Manson-hoz egy turnén és ezért kirúgták a bandából. Helyére került a korábban Soak-ból vagy The Union Underground-ból ismerhető John Moyer. (Ő volt már a Ten Thousand Fists-en is).

És akkor térjünk rá a mai témánkra: Indestructible-re! Ha valakinek az kéne prezentáljam hogy zenei hangulat, erre egy megfelelő alany az Indestructible. Az egész lemezt átjárja az apokalipszis érzete, legalábbis hallgatása közben nekem ez ugrott be és maradt is a végéig. Ezt alátámasztja a lemez indító dala is, az Indestructible amelynek eleje ilyen Nukleáris riadó sziréna.

Hangulat mellett a hangzás ami magával ragadott. Mind a továbbra is előtérbe helyezett dob (és mostmár dal eleji dob szólók is; lásd: Perfect Insanity). Ahogy a bandától megszoktuk: a hangzás egy picit más, de maximálisan megfelelő... A dalok remekül komponáltak. Remek példa a hangzásra az Inside the Fire!

A szövegek a korábban is fellelhető melódia szálat folytatják (Curse). Ezzel sincs semmi baj. Azonban igaz az is, hogy nem mindig sikerült a megfelelő hatást kellteni, de még így is fantasztikus. Az egész nagyon profin van megcsinálva.

Aki eddig is szerette amit a banda csinált, az nem emiatt az album miatt fog kiábrandulni, akit meg eddig se győzött meg, annak sem lesz a messiása.

Basement Score: 94%

Fel voltam készülve a banda legösszetettebb albumára. Tudjátok mennyire utálok szőrszálhasogató lenni? Pedig muszáj lesz...

2009-et írunk, ami annyit tesz, hogy két évvel a banda debütálása után, leporolva kicsit az underground groove hangzást, tagok maradtak, de ne is nagyon húzzuk az időt!

Szövegileg ugyanúgy csapongó, mint a Way Of The Fist, viszont valahogy még annyira sem lett hosszú egy-egy verse, mint ott! Konkrétan a legtöbb szám felépítése: 4 sor verse, talán bridge, refrén, még 4 sor verse, majd  refrén a végtelenségig ismételgetve. De nem lenne ez kifejezetten zavaró, mert a hangzása a legtöbb számnak így is nagyon ott van, viszont a szöveg... Nem azt mondom, hogy szörnyű, de elég lapos lett némelyiknél. De elég is negatívumnak ennyi, mert ezen kívül minden más szinte tökéletes! 
Pár szám, amire mindenképp érdemes odafigyelni:

Dying Breed - Az album abszolút ékköve! Szövegileg 10/10, még úgyis, hogy nálunk 5-ös értékelés van. A pergő basszus, a refrén kiegyenlítettsége... Érteni fogjátok. (és nem tudom mi az a légy)

Far From Home - Szintén egy a kevés közül, amit értékes szövegével a top akárhány 5FDP számok között kell említeni. Meg nem mellesleg ez mutatta meg először, hogy a srácok lírai számokkal is szebb szó híján elboldogulnak.

Hard To See - Nem egy nagy megfejtés, de ez az amit én speciel akármikor elhallgatok. Kifejezetten kellemes fellélegzés a 5FDP-os zúzáshoz képest.

Canto 34 - Meglepődtem, hogy találkozok ezen az albumon egy instrumentális számmal is, azon viszont nem, hogy mennyire eszméletlenül működik!

Összesítve: Részben kijavítva az előd gyengeségeit, behozva másokat sajnos, de bőven elnézhető, mert egyrészt: így is csak kicsivel van elmaradva a zseniálistól, másrészt: minden egyes szám az albumról koncerten mutatja meg igazán az erejét, harmadrészt: a következő albumra kijavítottak MINDENT amivel eddig "problémám" volt...

5/4

Az Oceanborn albumot 1998 Októberében-ben adták ki az új taggal Sami Vänskä-val. Ez az album szerintem sokkal jobb lett mint az előző. Miért? Azért mert itt már ugye van basszusgitár, ezért kicsit keményebben hangzanak a számok és jobban is van stúdiózva. Vannak itt új ötletek, olyan számok amiknek a hangzása a hangulata kicsit más az előző albumhoz képest.Van aminek a stílusa más.

Akkor nézzünk pár közkedvelt számot:

"Walking in the Air" 5:31 Ez egy nagyon jó lassú szám, kiválló hangulattal.
"Pharaoh Sails to Orion" 6:40  Személyes kedvenc :) Ez a szám nagyon jó hangulattal, hangzással, stílussal rendelkezik. És van egy meglepetés vendégzenész Tapio Wilska.
"Sacrament of Wilderness"4:11 Ez nagyon jó! Hangulatos és kemény szólók is vannak benne. Érdemes meghalgatni.
"Gethsemane"5:21 Ez a szám olyan halgasd meg. Érdemes.

Szerintem egy nagyon jó album. Érdemes végighalgatni, nem bánod meg.

5/4

Először egy kis bevezetés a bandáról:  A Nightwis egy akkor 4 fős finn szinfonikus metál együttes.A banda 1996- ban jött létre.Az akkori felállás: Tarja Turunen - Ének. Emppu Vuorinen - gitár, szólógitár. Toumas Holopainen - billentyű. Jukka Nevalainen - dob.

Az Angel Fall First 1997 Novemberében jelent meg. Maga az album fastasy számokat tartalmaz tehát nem mindegyik szám kapcsolódik a valósághoz. A számok hangulatosak, gazdag a hangzás, ahhoz képest hogy még nem volt basszusgitáros. És Tarja (operaénekesnő) hangja még rá tesz egy lapáttal.De a stúdiózás nem az igazi, ez hallatszik rajta. Viszont a hangulat így is átjön.

Most nézzük meg a közkedvelt számokat és hogy miért közkedveltek:

"Elvenpath" 4:39 Személyes kedvenc :) Ez a szám a hangulata és a hangzás miatt közkedvelt.
"Tutankhamen" 5:31 Ennek a számnak a hangulata nagyon jó és az instrumentált a rossz stúdiózás sem ronthatja el.
"Beauty and the beast" 6:24 Ez a szám egyszerűen csak jó. Érdemes meghalgatni!

Összességében ez az album jó lett a rossz stúdiózást leszámítva. A számoknak megvannak a maguk kis hangulatai, hangzásaik gazdagok, instrumentál részeik kivállóak.

5/3

Oké! Meg van még mit mondtam a Belive-nél? Hogy mit vártam? Hát meg is kaptam! Jöjjön a Ten Thousand Fists...

A szövegek ismét sokatmondóak, de a hangulat sokkal Disturbedesebb.
Pergő dobok, király gitár szólók (pl: Forgiven). Itt már tényleg benne van az a fajta stílus amit, én azt gondolom, hogy egy nu-metálnak illene hozni. És ez nem minden. Változatosak a dalok is. Mennyire? Éppen eléggé ahhoz hogy össze álljon egy egésszé és magában is száz százalékosan élvezhető (sőt...).

De mégis milyen dalok?
-A Ten Thousand Fists a maga ütős kezdésével,
-az I'm Alive a sajátos kis hangulatával (és mégsem lóg ki, max egy kicsit),
-a Overboundened narrációjával, hosszával, és összetettségével
-a Decadance elképesztően érthetetlen refrénjével,
-a Sacred Lie hörgős izéjével(?).
-vagy itt a Land of Confusion feldolgozása
-valamint a már korábban említett szólók!

Továbbá én szükségét érzem annak hogy kiemeljem, hogy vissza tért az első albumon fellelhető sajátos hang! Tudod Az a hang. Nem tudom ti hogy vagytok vele, én imádom!

Egyszerűen süt az egészről a munka, az élvezet és már a profi hozzáállás.
Az egész egy remek album, minden számával együtt.

Basement Score: 90%

Az album előtt nyilván rövid összegzés a bandáról:
A Five Finger Death Punch egy 2005-ben alakult öttagú, (legtöbbször) groove metal banda, Ivan Moody-vokál, Darrel Roberts-gitár, Matt Snell-basszer (2011-ig), Jeremy Spencer-dob és nagy örömünkre Báthory Zoltán, mint a második szólós felosztásban.

Majd a banda összeszedése után két évvel kiadták a mai alanyunkat The Way Of The Fist néven.

Az albumnak igazából nincs egy központi témája szövegben. Van itt háború, emberi mértéktelenség, vallás, megbecsülés, szakítás... vagy igazából bármi, ami egy kicsit sem felemelő. Mindezt pörgős dobtémával, a műfajon belül változatosnak mondható gitárszólamokkal és iszonyatosan jó vokállal. Nagyon jól indít az album az Ashes-zel, és a Way Of The Fist-tel. Remekül vetíti előre ez a két szám a még következők stílusát. Majd ezután a két legerősebb darab követi ezeket a sorban Salvation-nel és a The Bleeding-gel.

Összességében egy nagyon jó albumról van szó, igazából az egyetlen probléma vele, hogy a tipikus groove hangzásvilágtól nem szakadt el kifejezetten, és ennek köszönhetően van pár elég lapos szám az albumon. Szerencsére nincs sok ilyen, és külön-külön hallgatva nem tűnik fel annyira, meg persze ezek mellett nagyon jó track-ek vannak még, amik mai napig meghatározzák a 5FDP-ot.

5/4

Na most én gondba voltam ezzel az albummal. Kétségtelenül remek ezt az elején szeretném leszögezni. Viszont az is biztos hogy más jellegű mint az előző... kifejtem

A hangszín játék ugyan úgy megvan, viszont hangulatában és témájában fejest ugrottak a mély vízbe. De milyen fejest? Szaltókkal tarkított fejest. Ezt úgy értem hogy az új album hangulatában egy sokkal érzelemközpontibb és mélyebb/lassabb mint a korábbi. És ezt egészíti ki a szöveg így remek atmoszférát teremtve a lemeznek. A dalok az emberi hit és az önértékelés kérdéseit feszegeti és hasonlókat. Valamint a számítógépes effekteből is jóval kevesebb van, ami szintén csak a kis világot építi ahová az album repít minket.

Aki nem tudja elképzelni milyen is lehet ez az album annak szerintem elég ha meghallgatja a cím adó track-et a Belive-et, hiszen szerintem remekül átadja azt a hangulatot amit az egész korong képvisel. A számok ismét elég hasonlóak, de nem elkülöníthetőek. Ez alól kivétel az albumot záró "Darkness". Ez a dal valami egészen elképesztő. Ilyen nagyon lassú, nagyon lyrical meg nagyon hangulatos és nyomasztó. De tudjátok mit? Hallgassátok meg: Katt ide!

És akkor mi volt a bajom az egésszel? Nem is igazán baj, csak egy kis magán dolog, hogy nem ezt vártam. Én egy az előzőhöz hasonló zúzást vártam, ennek ellenére a maga műfajába és mint Disturbed is figyelemre méltó. De tényleg az hogy magukhoz képest egy eltérő stílusban adtak ki lemezt ilyen minőségbe ráadásul, teszi figyelemre méltóvá az albumot. És habár a lassú lírikus rock nem az én műfajom, biztosan megvan a maga közönsége. Viszont a Liberate-et még lejátszom egy párszor mielőtt tovább mennék...

Basement Score: 76%