Miután túltettük magunkat a Comatose méltatlan befejezésén, a banda is túl tette magát korábbi dobosán és a csinos Jen Ledger ültették a tamok mögé. Mind ez 2008 elején zajlott. Utána turné meg mit tudom én, el sörözték az időt, majd a 2009-es nyár végén viszont láthattuk a fehér sálas Skillet albumot.

Valami csoda üthetett be, ugyanis a mai napig két legismertebb és legelismertebb dallal indít az album. Szerintem ez cseppet sem fer! Mindenesetre komoly elvárásokat támaszt a folytatásra, ami hát finoman szólva a színvonal alatt van (legalábbis ha az első két dalt vesszük). Az album mintha repülő start után behúzza a kéziféket és gyök kettővel várost néz. Ilyen gyenge számokat én abszolút nem vártam. Közel biztos voltam benne, hogy nem hozzák az indítás színvonalát, de hogy ennyire limonádé legyen, arra nem számítottam. Kiemelendőek:

Hero & Monster - igazából ugyan azt tudom mind a kettőnél elmondani és még egymást is követik akkor spórolok a virtuális tintával. A Collide-ra jellemző zúzás a Comatose-ra jellemző fantasztikus zenei aláfestéssel. Ezeket meg kell hallgatni (persze, ha van olyan aki még nem hallotta). Hard rock a javából. Mellette a mondani valót (illetve sokkal inkább az elgondolkodtató szövegeket) sem voltak restek megírni. Ami miatt számomra a Monster mégsem annyira tökéletes mint a Hero az a dal vége fele be hörgött "Feel like a Monster" - az mire volt jó. Teljesen taccsra vágja. Persze így érzékeltetik a Szörnyet, de bár ne tették volna.

It's Not Me It's You - A refrén kicsit béna, de hát most nem lehet minden tökéletes. Ami komolyabb baja a dalnak az a kényelmetlenül egyszerű alap. Az a bravúros zene tudás amit az előző albumon hoztak, vagy a nyitó két dalban, mintha nem is lett volna. Nagy kár.

Never Surrender - Egy gyenge verze, egy erősebb refrén. Ebből a két elemből áll a dal. persze megfelelő mennyiségben és sorrendben. Valami féle alkotói válságot szűrhetünk le a dalból, amit az eddigi minőség tükröz is. Nem! Valójában egy buzdító dalról beszélünk, ami nem is rossz. Sőt az eddigiek után felüdülés. Hallgassátok meg.

A végére még jön egy kis szerelmes dal, vagy micsoda. nem tudom. Minden esetre nem volt az se rossz. Igazából az album legnagyobb hibája és erőssége is az első két dal. Ha nincsenek valószínűleg kevesebb figyelmet kap vagy hamarabb feledésbe merül. Ugyan akkor a többi szám fel sem ér hozzájuk és mivel egy albumon vannak, az összehasonlítgatás elkerülhetetlen. Nem olyan rossz az album. Csak kevés. Mind az kezdéshez, de még a korábbi albumokhoz képest is. Na már csak egy van hátra, aztán jöhet az friss!

Basement Score: 68%

Hat év közös munka után (a jelenlegi felállásban) 2006 októberének esős napjai került kiadásra a hatodik Skillet album, Comatose címen. Erről az albumról, pediglen már előismeretem is volt, ugyanis van egy szám amit hallottam róla korábban is és szeretem. Az album borítóra ismét nincs panaszon és itt már látható az a Skillet felirat design, amit a mai napig használnak.

Az album maga kicsit vissza vett a tempóból, tette mind ezt úgy, hogy jól hangzik a végeredmény. Hangszerek tekintetében is mintha filozófiát váltottak volna, és ez is jól működik. Kicsit több dob, több zongora. A dalok hosszát is redukálták, az érződik az egészen, hogy egy új oldalukat próbálják megmutatni. És nem tudom eddig hol dugdosták, de ez előbb is eszükbe juthatott volna. John hangja igazán jól szól, az erősebb dobbal. A gitár riffekre nincs panasz, rendesen egyben van az album. Kilengések nem igazán vannak, ha meg igen, az is csak pozitív irányba. Beállt az egész egy jó szintre.

Yours to Hold - Kis egyszerű dal, nem akar világot megváltani és ez így van rendjén. Az indulásnál vettem egy mély levegőt és aggódni kezdtem, de aztán a dal vállon fogott, a szemembe nézett és azt mondta, nyugi, nincs mitől parázni. Tényleg nincs! Hallgassátok meg, mindenképp kellemes kis hangulatot ad.

Comatose - Stílusos kezdés? Itt van egy! És a folytatás? Legalább olyan jó! Bár nem tudom ezt a számot kinek kell bemutatni. Egy kis klasszikus hangszerelés a háttérbe, közben a refrén robban. Mond is valamit a dal, de az élmény azt gondolom többet ad. Ennek a dalnak van leginkább stílusa. Bár itt a háttér vokál pont nem kap akkora szerepet, de akkor is, ezt a vonalat kéne folytatni.

Say Goodbye - A legvisszafogottabb dal. De ez persze ilyen cím mellett akár indokolt is lehet. Mindenesetre nekem tetszett ez is. Nem szokványos a Skillet-től még annyira sem, de mégis jó. Kicsit érzelmesebb nyugisabb és így is stílusba tud maradni.

Whispers in the Dark - Ezt (megint csak) be kell mutatni valakinek? Ismét egy fantasztikus és hangulat teremtő indítás. Itt sokkal inkább a zene bravúr teszi kiemelkedővé a dalt. A csapattól még sosem látott zseniális lezárással.

Azért mégis rám cáfolt az album. Az utolsó szám szerintem nem úgy sült el, mint ahogy eltervezték. Borzalmas lett, és ez sajnos a százalékon is meglátszik. De minden mással maximálisan meg voltam elégedve. Tudja tartani a fejlődést, zeneileg sosem volt még ennyire jó a banda. A lassabb tempó talán még jobban is áll nekik mint a zúzás. Kíváncsian várom a folytatást.

Basement Score: 67%

A tagok ezúttal maradtak és másfél év gondolkodás után (2003-ban) boltok polcaira tetették a következő lemezt, a Collide-ot. Ez előző albummal nőtt a szememben a banda és azt a szintet minimum elvártam ettől az albumtól, de sokkal inkább a fejlődést akartam látni. Az eredeti lemezen végig söpörve 45 (és fél) perc fülelés után kijelenthetem, hogy: Teljesítették az elvárásom!

Mielőtt bármit is mondanék az albumról magáról, meg kell jegyeznem valamit: ez az album borító egészen kreatív és tetszik. Szóval ami kicsit ijesztő volt elsőre, hogy a szokottnál valamivel hosszabbak a számok, de ebből semmilyen hátrány nem alakult ki. Sokkal több energia van az albumba mint amennyi az eddigi Skillet számokba volt összesen! Jók a dalok. Egy két érdekesebb alappal, de általában csak valami egyszerű szól az ének alatt. Az ének továbbra is próbálkozik kis apróságokkal. A lírikus lassú dolgokból is kapunk, azok is jól állnak. Egy kellemes színvonalat már képes hozni az album, ami már szerintem siker. Számomra mindenképp, mert nem érzem időhúzásnak a hallgatását az albumnak.

Forsaken - Nagyon ütős kezdés, komoly elvárásokat ad. Energikus, jól komponált alappal és egy erőteljes énekkel, ha ilyen lesz még az albumon (és, mint tudjuk lesz) akkor kellemesen fog telni a maradék idő, amit az album hallgatásával töltök. Aki jó Skillet számot akar hallani a régebbi időkből, nosza rajta, itt egy!

My Obsession - Amikor a refrénhez ért a dal kezdtem azt hinni, hogy ez egy Papa Roach feldolgozás (Between Angels and Insects), de persze ilyesmiről szó nincs, meg a dal vége fele tisztázódik is, csak a refrén kísértetiesen hasonlított számomra. Egyébként ez is egy jó szám. Pörög és még valami mondani való szerű izét is ki lehet hámozni a dalból.

Under My Skin - Kis lassabb felvezetés, ami később a dal felénél vissza tér, közte meg zúzás, jó. Csak így tovább. A refrén írás is fejlődött az előző album óta. Remek számokat is tudnak írni.

Mindent összevetve egy jó albumon vagyok túl. Nem rabolt el sokat a napomból és még szórakoztam is rajta. Ezt továbbra is sikernek könyvelem el. Most ki merem jelenteni, hogy ilyen muzsikával már tart valahol a banda. Abban pedig csak reménykedem hogy tartanak is valahová, mert az előzőek fényében ez egy jó teljesítmény, azért ezen a szinten megragadva nem biztos, hogy sokáig fent tudja tartani az érdeklődést az album. Legalábbis részemről.

Basement Score: 64%

Tudjátok miről esett régen szó a blogon? Igen! A Skilletről. Anno ott hagytuk abba, hogy 2000-ben kiadott albumok már elindul valamiféle minőségi fejlődésen. A helyzet az, hogy 2000-ben kiadtak egy másik albumot is, az Ardent Worship-et, ami egy érdekes jelenség ugyanis, új számokról beszélünk, de kizárólag élőfelvételen adták ki, tehát gyakorlatilag nem stúdió album így én stílusosan nem vagyok hajlandó foglalkozni vele (egyenlőre). 

Az élő album után, a gitáros poszton ismét csere történt, a banda következő szólógitárosa Ben Kasica 2001 elején csatlakozott Kevin Haaland helyére. Márciusban megkezdődtek a munkálatok, Augusztus végén, pedig már a boltok polcain hevert a Skillet negyedik stúdió albuma: az Alien Youth.

Kezdik levetkőzni a kezdeti stílust és kicsit jobban oda vágni. És működik. Szintet lépett a banda és tényleg már a hallgatható kategória kevés ide. Az Alien Youth-on már jó számok vannak. Már magukhoz képest. Messze sehol még a cél vagy ahol most tart a banda. Egyedibb mint eddig. Stílusban is a helyén, a billentyűt jól használják, az alapok is egyre zúzósabbak és most már John is elengedi a hangját. Az is igaz, hogy balul elsült próbálkozások még vannak, de nem sok. Végre! Ja igen a Cover-hez ismét nem szeretnék semmit hozzáfűzni.

Vapor - Ez egy jó track lett. Hangulatos, karakteres, jól használja az indusztiál elemeket. Ami itt negatívum lehet az az, hogy a dalszöveg nincs túl írva. A refrén bot egyszerű. De még így is az eddigi legjobb Skillet szám.

You Are My Hope - Kellemesen, jó összerakott lírikusabb, akusztikus szám. Tessék lássék, tudnak a srácok ilyet is jól előadni.

Eating Me Away - Bár a címet nem igazán tudom hova tenni. Ez a szám fasza! Bár az eleje kicsit nevetségesen indul a suttogással, a végére egy energia bomba lesz. Az ének a csúcson a gitár a helyén, a háttér vokál talán kicsit felesleges, de nem zavaró annyira. Le vagyok nyűgözve.

Kill Me, Heal Me - Ez egy elég felemás dal lett, de végeredményben pozitív. Az eleje nem az igazi (kifejezetten borzalmas), de amikor a félidőnél beindul, akkor valóban egy jó dalt kapunk. A refrén megint csak nem a spanyol viasz, de most ez a legnagyobb probléma (másfél perctől számítva, természetesen).

Stronger - Hogy ne legyen olyan felhőtlen a cikk. Itt egy példa az indusztriál túl használatára. Ez a beakadás, meg az állandó hangtorzítás nem igazán áll jól. Néha komoly techno-ba csap át a szám. És a refrén a szokásos egyszerűséget hozza.

A végére már kezdtek kicsit elszállni. Jöttek a lassabb kevésbé érdekes számok, majd teljes metál techno-ba csapott át az album, amit nem is értek. Pedig olyan jól indult. Igaz azt azért meg kell adni neki, hogy a technosabb dalok, mind annak ellenére, hogy nem passzolnak, azért jól szólnak, csak ez a kevert műfaj kicsit érdekes. Nem volt rossz. Halad a Skillet valamerre és ezt jó látni (hallani).

Basement Score: 49%

Az élet nem áll meg. A banda harmadik albumának előkészületei során a banda kicserélődött. A gitáros kilépett, helyette Kevin Haaland jött. Pluszba csatlakozott Korey Cooper aki ritmus gitár, billentyű és hattér vokál szerepekben tündököl, majd kirugják a dobost, oda pedig Lori Peters kerül. Ez a csapat állt neki a mai alanyunknak: az Invincible-nek.

Az új billentyűsnek hála, a banda egy kicsit több elektronikus hangzást kapott, amit az első dal első pillanatában reprezentáltak is. Az egész album sokkal inkább hajlik az indusztriál felé. Vagy ez teszi, vagy a banda tagok változása, esetleg az eltelt idő, de a maga műfajában talán nem is annyira rossz a 2000-ben kiadott Invincible. Ettől függetlenül nekem ugyan úgy nem tetszett, de itt már elhiszem azt a feltevést, hogy van aki ezt hallgatja. Bár van néhány nevetséges próbálkozás, de már halad valamerre. És az album a közepe felé egyre inkább hanyagolja ezt a lágy marhaságot. Ez a borító, megint... Kiemelendők:

You're Powerful - Az album egyik legkarakteresebb száma. Ez már egy igenis jó dal. Az indusztriál rock-ot is itt használják a legjobban és ez valamivel energikusabb is mint a nagy átlag.

Each Other - Ez borzalmas. Nem tudom mit keres itt. Az album a közepe fele erősödött minőségben és egyre lendületesebbek lettek a dalok. Erre jön ez. Hallgathatatlanság határán táncol ez a dal. Sajnos az ilyenek nagyot rondtanak az összképen. És ez hangszerelésben is alulmúlja a többi számot.

Say it Loud - Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud, Gotta Say It Loud. - most nem tudom mit vártok!? A dal se mond sokkal többet.

Hát ennyi lenne. A végére csak tudott kellemetlen perceket okozni ez az album. Abszolút fejlődés látható, és ezt naívan a tag cseréknek tudom be. Még messze nem az igaz, van hova fejlődni. Ezt a nyálas langyi (komoly nem tudok rá jobb szót) imidzset meg hagyják már maguk mögött. Kis energia, kicsit több tökösség, ennyi kellene csak. Meg persze egy kis egyediség nem árt. Várom azt, hogy mikor robban be igazán a banda.

Basement Score: 32%

Az előző albumhoz képest csak a dátum változott. A csapat maradt, a műfaj maradt, a téma is, nem is értem, hogy az eddigiek alapján miért nem kukáztam az ötletet, hogy Skillet maratont tartok, de csak a végére értem. Ha igazán őszinte szeretnék lenni, azért stílusban valamennyit változott a téma. Több elektronikus effektet használnak, ami ugyan nem mindig áll jól.

Az albumról mint olyanról csak annyit mondanék, hogy a műfajokat ízléstelenül kutyulják össze is meg vissza is. Ismét egy ilyen élvezhetetlen masszát ad az egész, ami annyira elég, hogy elbasszuk rá az időnket. És ez a borító.

Az a baj az egésszel, hogy mire az album végére értem, nem változott meg az, amit a második szám után is gondoltam. Az egész unalmas lapos, a szövegek sablonosak és semmit mondóak. Ez még csak nem is olyan sértően rossz, mint az előző volt. Csak rossz és így kiakadni sem tudok rá. Kiemelendőek:

Take - őszintén szólva ezt a minimum szintet hozva már rá tudom mondani, hogy oké. Ez volt az a dal ami kiemelkedett azzal hogy kevésbé volt rossz, de mást ki sem igazán tudok kiemelni, sem pozitív, sem negatív irányba.

A végén feltűnt, hogy az album közepén az elektro effekteket hanyagolták, ez is csak azért tűnt fel, mert elkezdett zavarni, mikor újra használták a végén. Hatalmas időpocsékolás. Későbbi Skillet számokhoz képes egy mészárlás ami itt folyik. Nem tudom, hogy lesz e idegzetem mindet végig hallgatni az új albumig.

Basement Score: 19%

Most egy igen érdekes dolgot próbálok megkísérelni. Egy népszerű banda nem sokára új albumot fog kidobni és én megpróbálom addig feldolgozni a diszkográfiát, hogy napra készen tudjak nyilatkozni az új albumról. Hogy melyik bandáról beszélek? Hát a Skillet (rájöttem, hogy teljesen felesleges érdekfeszítő felvezetőt írni, mert a cím poén gyilkos, főleg, hogy most az album címe a banda neve is).

A Skillet egy Amerikai rock banda (Tennesseeből). Két taggal indultak neki a nagyvilágnak, ma azonban már négyen űzik a bizniszt. 1996os alakulás résztvevői: John Cooper a Skillet hangja, plusz basszusosa és billentyűse; Ken Steorts szóló és ritmus gitáros. Későbbi útjaik során csatlakozott Trey McClurkin aki dobon játszik. Az alakulások évének őszén ki is adták első albumukat. Lássuk ezt:

Az album nincs negyven perc és mindösszesen tíz dalt foglal magába. Műfajilag: soft rock, akusztikus rock. Ami érdekes lehet még, hogy a dalok főleg vallásos témákat dolgoznak fel. Lehetne beszélni mondani valóról, hangzásról, kreativitásról, de én nem fogom húzni az időt! Amúgy a maga kis minimalista módján egészen jó a borító. Mármint az a serpenyő meg a nyíl. Jó ennyi! Eddig bírtam!

EZ AZ ALBUM KATASZTRÓFA!

Basement Score: 0%

Rendben.... folytatom...

NEM! Hallgasd meg az első szám első egy percét. Nyugi az egész album ilyen! Akkor a probléma az albummal. Nem kell magyarázni mindenkinek feltűnik, de én azért vagyok itt, hogy magyarázzam, szóval így jártatok!

A lassú alapokkal általában nincs probléma. Amivel viszont komoly van, az az énekes nyávogása. Hallójárati problémákat okoz. De én meghallgattam... az egészet. Az amit itt ének címen eladnak rettenetes. Miért nem mutatta meg nekik senki az Autotune-t???? Meg a másik hibája (ha ez nem lenne elég), hogy mindenféle egyediséget vagy stílust nélkülöz. Minden szám unalmas és erőltetett rosszul el sült próbálkozásokkal van tele, amik bár meg sem történtek volna.

Ha mindenképpen ki kell emeljek számokat, azt csak úgy tudom meg tenni, hogy az alapból hallgathatatlan rossz, dalokból a legrosszabbakat: I Can és a Safe with You.

Én ennyit tudtam megtenni, sajnálom!

Basement Score: 10%¹

¹Valójában, ha a Basement Score szabályait veszem akkor is a legrosszabb értékelés 10% lehet, mert egytől tízig szól a pontozás.

Ha összeszámolom a napokat, amióta nem írtam 5FDP-ről, akkor megkapjuk az album címének karaktereinek számát nagyjából. Rég volt már...

Az előző album után nem is sokkal - 2013-ban - piacra dobták sorban a negyediket, amit mondhatni egy első fejezetnek szántak a 'Wrong Side of Heaven azt hittem az Arctic Monkeys adott hosszú címet...'-nek, ami nemcsak, hogy irgalmatlan hosszú, de baromi indokolatlan is, mert nincs igazán koherensen összekapcsolva a két lemez. Inkább csak pár szám, ami utal is akár erre tartalmilag, ellenben közel idegesítő ezt az albumot megemlíteni egy párbeszéden belül...
A tagok egyébként maradtak, semmi változás.

Bevallom őszintén ennek a lemeznek a létezésére csakis azért emlékszem, mert eszméletlen énekeseket sikerült meggyőzni a felvételnél, hogy mégiscsak ugorjanak be egy-egy számhoz, de kellemesen kellett csalódjak, rajtuk kívül is működik!

Maga a felvezető baromi ütős lett! Az első szám rögtön egy közreműködő Rob Halforddal indít, aki ha nem ismerős pár ember számára, a méltán ismert Judas Priest frontembere/énekeseként vált népszerűvé. Emellett Rob alapvetése a heavy metal műfajnak, érdemes legalább belehallgatni mit művelnek. Viszont ezek után is tartja a lendületet, kifejezetten igényesen összerakott számokkal, nem is laposodik el nagyon az utolsó percekig, pár hanyagolhatóbb dal kivételével. És azt hiszem ennyit érdemes tudni általánosságban az albumról, de akkor nézzük mi maradt még:

Lift Me Up (feat. Rob Halford): Nem a legjobb dal a lemezen ugyan, de a legkiemelkedőbb featuring-gel ez a szám rendelkezik mindenképpen. Borzasztóan jól kiegészíti Halford, nem csak töltelék névnek van ott. Abszolút megállja a helyét, érdemes meghallgatni.

Watch You Bleed: A lágyabb, akusztikus felvezetője után következő könnyedebb zúzásával (létezik ilyen?) teljesen korrekt szám alakul ki végeredményben. Oda tehető az 'American Capitalist' gyengébb számai közé, már ha vannak olyanok azon...

You: Oké, ez rossz. Vagy legalábbis középszar. Semmi kapaszkodó, csak megy és véget ér. Tényleg semmi kiemelni való nincs rajta. Ezt inkább csak az album mélypontjaként szerettem volna megemlíteni. Mondjuk tény, hogy hangos, de a Wham! is lehet az, ha tudod addig tolni a csúszkán...

The Wrong Side Of Heaven: Amikor azt mondom, hogy valamilyen szinten volt értelme a két részre bontásos, hosszú címes kulimásznak, azalatt majdhogynem csak ezt a számot értem. Viszont ez az egy szám valami elképesztő! A militarista téma itt is beköszön, ami a főleg a klippen érezhető, enélkül a körítés nélkül pedig rávetíthető akár a mindennapokra is. Az emberi értékek roncsolódásáról, és azoknak természetes alakulásáról szól. Ahogy egy ember személyisége hogyan is elképzelhető fekete-fehérként és ezeknek egyvelege hogyan ad egy változó árnyalatú szürkeséget. Jézusom, nehogy ezt valaki referenciának tekintse ARRA a hulladékra vonatkozólag...

Burn MF: Gyors. Hangos. Erőszakos. Ha egy szóval kéne jellemeznem akkor az a "fasza" lenne. Five Finger zúzás különösebb tökölés nélkül.

Anywhere But Here (feat. Maria Brink): Az összes számból - amin közreműködtek más bandáktól - van egy csak és kizárólag 5FDP által előadott verzió - kivétel a 'Lift Me Up' - de ezeket nem fogom figyelembe venni, ugyanis nagyon jól sikerültek ezek a kooperációk! Ezalatt ez a szám is értendő. Aki nem ismerné, Maria Brink az In This Moment nevű metal banda énekesnője, aki meglepően visszafogott, tisztább
hangot kölcsönöz a számnak, ami nem mindig jellemző rá, de kifejezetten jól áll az 'Anywhere But Here'-nek.

Többet nem nagyon emelnék ki, egészen egyszerűen azért, mert semmi nagyon különleges nincs rajtuk, inkább jól elvegyülnek a 'Wrong Side of édes istenem Vol.1' masszában. Ami mellesleg egy egészen igényes massza. Jó talán azt, hogy Tech N9ne-nal feldolgozták EZT.
És ha már ennyi, a műfajon belül ismert arccal tele van a lemez, akkor pár szám tőlük is érdekességnek, mert egytől-egyig megérdemlik a figyelmet.

Maria Brink/In This Moment : Adrenalize, Sex Metal Barbie
Jamey Jasta/Hatebreed: Destroy Everything, I Will Be Heard
Rob Halford/Judas Priest: Breaking The Law, Painkiller
Tech N9ne: Straight Out The Gate, Am I A Psycho?
Max Cavalera/Soulfly: Prophecy, Seek 'N' Strike

Emellett még érdemes megemlíteni, hogy a kétlemezes album második fele egy 'Purgatory Tales From The Pit' névre keresztelt koncert, ami egészen elképesztően autentikus! Remek 5FDP számok, remekül eljátszva élőben. Nagyon jó tracklistet dobtak össze hozzá, ahhoz képest, hogy egy kiegészítő lemeze az albumnak, én speciel ezt messze többször veszem elő. Fanoknak kötelező!

Összesítve pedig magát az albumot: vannak mélypontjai, de valamivel több mint korrekt számokból áll, megtoldva 2-3 szinte tökéletessel. Ami egy egész jó arány azért. Jöhet a következő fejezet!

Basement Score: 69%

Ui.: Pár számhoz nem találtam nagyon megfelelő videókat, szimplán azért mert nincsenek feltöltve YouTube-ra. A 'You'-hoz mondjuk ne is nagyon akarjatok, az 'Anywhere But Here' pedig higgyétek el jó Maria Brinkkel is. A srác a videón pedig tök ügyes, egész sok 5FDP cover-t csinált, nézzetek rá! Vagy ne. Ahogy érzitek. #mindenkitszeretünk<3

A 'Fever You Can't Sweat Out'-tól számolva három év eltelt, az elektronikus aláfestést leváltották a fúvós hangszerek, leporolták az akusztikus gitárt, majd lefestették az egészet rózsaszínre, emellett az égbe kiáltott, üres 'szépazélet' frázisok száma nőtt. Szóval gyakorlatilag semmi hasonlóság a két album között...

Írhatnám, a stílusváltást az előzőhöz képest, és a kötelezően ismételt szóösszetételeket, de felesleges, mert ez nagyjából albumról albumra így működik mai napig a "bandánál" (értsd: későbbiekben: banda=Brendon). Viszont tény, teljesen különbözik a 'Fever You Can't Sweat Out'-tól. Mint említettem nagyobb szerepet kapnak a fúvós hangszerek, ami meglepően jól áll a legtöbb számnak!

Még mielőtt azonban részletesebben írnék a 'Pretty. Odd.'-ról, egy kis kiegészítés az előző lemezhez, mert utólag újrahallgatva több szám is egész jól megállja a helyét, valószínűleg 55-60% körül állna most nekem.
Nade:

Úgy általában elmondható a Panic! albumokról, hogy tökéletesen be lehet lőni az album hangzásvilágát, ha ránézünk a borítóra, vagy a srácokra az adott évből, így inkább nem próbálnám leírni, hogy milyen kort/ stílusirányzatot próbáltak felidézni. Ellenben:

Az egész kifejezetten hangulatos lett. Meglepően ártatlan és kedves az egész hangzása, jó összhangban vannak a dalok, és úgy általában, csak baromi kellemes hallgatni őket. Semmi nagy megfejtés. Nem kerül terítékre a témák között a szexualitás egyre felületesebb tárgyilagossága, mint generációs probléma, vagy úgy akármi, mint probléma. Viszont az albummal ez a legnagyobb probléma...

Úgy érzem sántít a lemez címe. Az egészre egyszerűen csak sokkal jobban passzolna a 'Mi. Mind. Nagyon. Vidámak. Vagyunk. Pont.'. És jól működik egyébként, abszolút szerethető, de szöveg szempontjából mindenképp kevés az előző lemezhez képest. Ráadásul szerintem túl is van húzva a hossza. Nem tartja meg a lendületét 15 számon keresztül, amik közül négyet simán kukázhattak volna. Egységesebb lenne, és nem hatna egyben hallgatva ennyire üresnek. De akkor pár szám kiemelve:

Nine In The Afternoon: Kétség kívül a legismertebb számuk a korongról, és érthetően. Az albumra jellemző vattacukor hangulat itt működik a legjobban, mellesleg baromi jó erre kelni hétfőnként.

That Green Gentleman (Things Have Changed): Talán kevésbé mézesmázos, picit tartalmasabb dal a lemezen, de teljesen mindegy, ennél sem ad annyit a szöveg, hogy számítson, ellenben nagyon fülbemászó, unásig ismételhető szám.

When The Day Met The Night: Oké, ez tökéletesen körülírja az egész 51 percet! Nagyon kellemes a fülnek, ha mondjuk emellett vezetsz, olvasol, teázol az erkélyen, vagy esetleg pokémonokat kergetsz egy szökőkútban. De mindjárt más, ha odafigyelsz egy picit is a szövegre. 'Csak. Üres.'

Összegezve: egy egész kellemes album, ami tökéletes akármilyen tevékenység mellé, vagy ha nem zavar a már már Disney filmbe illő giccsparádé 51 percen keresztül. Meg mondjuk az utolsó pár számot csak figyelmen kívül hagyod... Megvannak a maga értékei, de az előző album szövegi tartalmasságához képest ez csak: 

Basement Score: 56%

Igen nagy múltú bandáról lesz szó, akik sokat letettek az asztalra. Ja, hogy nem hallottál még róluk? Jó mert túl sokat én se…

Történt egyszer, hogy keresgettem, hogy a Slipknotból kitett Joey hol érhető tetten mostanában. Így találtam rá a Scar the Martyr-ra. Meghallgattam, az egytelen albumukat ami volt. Tetszett, és gondoltam, majd ha esetleg megint mozgolódik a banda me- gemlékezek róluk itt a blogon. Hát mozgolódtak, ugyanis Május elején egyetlen stúdió lemezt hátra hagyva feloszlot- tak. Akkor lássuk kik is voltak ők.

2013 áprilisában alakult a Scar the Martyr, amit más bandák leselejtezett tagjai alkottak. Alapítók közt az egyik leg nevesebb arc Joey Jordison, akit drog addikciói miatt rúgtak ki a SlipKnot-ból. Természetesen dobosként van a bandában, de mellette kiveszi a részét gitárból és az első albumig ő a basszus gitáros is. Itt van még Kris Norris aki a Darkest Hour gitárosa volt 7 évig, majd kilépett, hogy szóló projektbe kezdjen és itt kötött ki. Jelent volt az alakuláskor Jed Simon a Strapping Young Lad gitárosa volt, Zimmers Hole-ba mai napig is játszik, illetve Tenet néven futott "szóló" projekt-je. Nem utolsó sorban pedig Chris Vrenna aki ott volt a Nine Inch Nails alakuláskor a bandában és Marilyn Manson-nál is leszolgált 4 évet. Mind két esetben dobon volt, itt azonban billentyűn játszik. A vokalista pedig Henry Derek (mellette ritmus gitározik is), aki két bandában is tag volt, csak egyikről sincs túl sok elérhető információ. Ez az 5 ember alkotta a banda kezdeti állapotát, ami egészen az album kiadásáig meg is maradt.

Az albumra 14 dal készült, ami több mint egy órát tesz ki. A dalok többsége öt, hat perc körüli. Főleg Heavy Metál stí- lusban szólalnak meg a da- lok, vannak köztük lassabb és pörgősebb darabok is, de össze- gészében jól szól a Scar the Martyr (album). Kritikailag si- keresnek mondható az album. Szerintem is egy jó lemez lett. Rendesen egyben van, a hangszerelés jó és találtak egy egyedi és érdekes hangzás világot, ami jól áll az egésznek. Mivel első album, a csapat próbálkozik több dologgal. A dalok közt apró eltérések figyelhetőek meg. Mindegyik dal kicsit másképp közelíti meg a dolgokat és ez a legtöbb esetben működik is. Kevés volt az a dal ami rosszul szólt, vagy nem állt volna jól. A kiemelendők:

Intro - Hangulatos felvezetőzene. Horror atmoszférát teremt. Borzasztóan hátborzongató az egész. Megadja a megfelelő kezdést.

My Retribution - Ez egy azok közül a számok közül ami nem áll jól. A refrén egyáltalán nem tetszik, az a dallam még oké, az nem rossz. Még a vége a szólóval, amire azt mondom, hogy jó. A köztes rész, meg számomra unalmas.

Soul Disintegration - Itt a tiszta hang dominál. nagyon jó lett a szám. Az alap nem egy túlkomp- likált dolog, de a kellően változa- tos. A végére kicsit megújul, és a hörgés is vissza tér, majd stílu- sosan lezár. Nem tudom, hogy Henry hangja vagy a dal maga teszi, de számomra a Three Days Grace-t idézte.

Prayer for Prey - A dob téma miatt már felfigyeltem rá, aztán az a gitár szóló. Az album talán legjobb dala, de a legegyedibb biztosan. Az a szám adja leginkább vissza az elképzeléseket. Mind a számok stílusában, műfajában, egye- diségében, zenei alapban, előadás módban, dalszövegben, hosszban, mindenben.

Last Night on Earth - Méltó zárása az albumnak. Egyedi- ségüket megtartották. Ez minden eddiginél hosszabb, de valahol mégsem. Öt-hat perc alatt gyakorlatilag lemegy a szám, közben a legjobb gitárszóló is elhangzik. Aztán másfél, két perc instumentális gyönyör és egy lassabb lezárás.

Én végig élveztem, kellemes volt hallgatni és örültem, hogy rájuk akadtam. Azt azért sajnálom, hogy a bandának be- fellegzett. Pár szó pedig az album utóéletéről: A kiadás után Chris kilépett a bandából, helyére Joey Bush került. Be került továbbá Kyle Konkiel, mint basszus gitáros, aki az In This Moment-ből szökött. Valamint Joey és Henry helyett a két szóló gitáros lett a ritmus gitáros is. 2014 áprilisában Henry kilépett (vagy kirúgták, ezt még nem tisztázták). Onnantól a banda vokalistát keresett és a koncertek idején Joey adta a hangját a bandának. Henry kilépésével egyi- dejűleg a billentyűs posztra is más került: Matthew Tarach. 2015 januárjában el indult az ötletelés egy második albumon, de az, hogy volt e vokalistájuk nem tudni. 2016 májusában pedig feloszlott a banda hivatalosan. Kár érte, ha ezt tovább tudták volna csinálni (már pedig, ha volt énekes megoldható lehetett volna) akkor egy egyedi és jó kis bandával bővült volna a választék. Azon- ban a remény hal meg utoljára, ugyanis a banda teljes létszámmal újra alakult Vimic néven plusz egy fő pedig Kalen Chase. Három vagy négy daluk meg is jelent év vége felé pedig albumot igérnek...

Basement Score: 68%