A 2016-os évösszegző listánál mondtam, hogy egyik következő alanyom a Green Day lesz, ugyanis a tavalyi visszatérő albumukat imádtam! És hát tekerjük is vissza az idő kerekét majd 30(!) évvel. A banda alakulásának csírája 1986-ra tehető ekkortájt ugyanis, az énekes Billie Joe Amstrong barátaival Mike Dirnt (gitáros) és Raj Punjabi (dobos) kezdtek el együtt zenélgetni akkor még Sweet Children néven. Két évvel később hozzájuk csatlakozott Raj helyére John Kiffmeyer. 1988-ban egy koncerten a Lookout! stúdió egyik producere felfigyelt rájuk és felkarolta őket. A következő évben szakítottak a banda névvel és új nevüket a Green Day-t a kannabisz inspirálta, Mike leteszi a szólógitárt és basszusra vált, így Billie Joe lesz az új gitárosa a triónak. Rögtön fel is vették első kislemezüket a 1,000 Hours közepes sikereket ért el, de a lelkesedés töretlen maradt. Egy évvel és két további kislemezzel később ki is adták első nagy lemezüket: 39/Smooth címen.
Az album tipikus punk stílusban készült. És amikor azt mondom tipikus, akkor a késői 70-es bandák zenéire kell gondolni. Maga az album nem sokkal több mint 30 perc és 10 dalt tartalmaz. Maga az album jól szól. A dalok nagyjából egy sémára vannak felhúzva így az egész könnyen megunható hosszútávon. És higgyétek el, aki nem a műfaj szerelmesem viszonylag hamar megunhatja az egészet. De a nagy egyformaságból adódik az is, hogy nincs egy annyira kiemelkedő dal, így mindenkinek más lesz a kedvence. Hangszerelésben rendben van, amennyire önismétlő a dob, annyival érdekesebbek a riffek. Kiemelendők:
At the Library with Waba Se Wasca - Az, hogy ez egy punk dal/album csak úgy sugárzik. A műfaj minden sajátossága, előnye, hátránya itt van ebben a dalban is. A maga nemében egy jó dal, így aki ezt szereti ne várjon, a többieknek, meg azért tudom ajánlani, hogy lássák, volt ilyen is a Green Day.
Don't Leave Me - Ez a szám a legjellemzőbben a Dead Kennedys iskola. Egyszerű és pörgős mellette a teljes refrén a cím ismételgetése. Nekem tetszett, a punk rajongóknak tudom ajánlani.
Disappearing Boy - Ez a dal még nem olyan rossz, az egyetlen dolog ami miatt itt van az a rengeteg vokál ami a dalban van. Engem hosszútávon egyszerűen kiborított, írjátok meg ti hogy éltétek meg ezt.
Going to Pasalacqua - Az album második felére a dalok hossza megnő, amivel csak annyi a probléma, hogy ez nem hoz be új elemet mint egy szóló vagy ilyesmi, egyszerűen csak elnyújtja azt amit eddig hallhattunk. Ennek ellenére ez a dal üdítő volt számomra, ami leginkább a refrénnek tudható be. Semmi innovatív vagy kreatív csak egy kicsit más. Ettől függetlenül (vagy ezzel együtt is) egy jó, ajánlható szám.
Road to Acceptance - Ez pedig az abszolút mélypont volt számomra. Meghaladta a dal Billie ének tudását. Sajnos ez kicsit tönkre vágja az élményt (nem is kicsit). Egyes pillanatokban, konkrétan rossz hallgatni, ami kár, mert a dal nagy része, abszolút rendben van.
Sajnos a végére valóban repetitívvé válik. Az album ugyan nem hosszú, de ez abból adódóan hogy nem változatos, nem tűnik fel. A végére aztán nem csak hogy kifullad de el is fárad, így a semmilyennél rosszabb trackek is becsúsztak. Ahogy a mondás is tartja: "Minden kezdte nehéz". - Itt a végén jegyezném meg, hogy az album megjelenésekor, Billie még nincs 18 éves.
Basement Score: 54%
