Történt egyszer, hogy egy nagyszerű nu-metál banda dobosa elkezdett effekteket tanulni és ezt implementálni a banda következő albumába. És látá hogy ez jó (nem az) nem hagyott fel a projekttel és még inkább előtérbe tolták, mert hát minek is az élőzene.
Tisztázzuk, hogy miről is van szó. Nem utáltam az albumot, csak egyszerűen a banda múltjának fényében vagy éppen annak árnyékában nem jó, amit csinálnak.
Véleményem szerint egy bandát csak azért eltemetni azért, mert változik a stílusuk, marhaság! Nem régiben volt szó a Green Day-ről. Abban az esetben a mai napig tartó sikert köszönhetik többek között ennek. Vagy egy másik példa az In This Moment, aminek szerintem (is) meglehetősen jót tett, hogy mert többet vállalni. És én egyik esetben sem láttam a hőbörgést és "RIP" írogatást. Elfogadni a változás tényét és esélyt adni az újnak a legjobb megoldás, minden ehhez hasonló esetben. Nem akkor kell egy bandáról lemondani, ha az eddigiektől eltérőt alkot. Sokkal inkább, ha sorozatosan romlik a minőség. Ehhez pedig nem kell műfaj váltás egy stíluson belül is megoldható.
A bevezetőben olvasottak egyszerű túlzás, nyilván nem erről van szó. A banda csak szeretett volna kicsit változtatni, egy más irányba elindulni. Meg is tették az első lépeseket a The Connection-nel és most keresik ennek a vonalnak a határait/lehetőségeit. Ki próbálták ezt is, sikerült ahogy sikerült. A fogadtatása a szakma részéről közepes a közönség részéről pedig megosztó. Ebből leszűrik a tanulságot és ennek tudatában folytatják - legalábbis erre számítok.
Tehát nem azért rossz az album, mert nem olyan, mint az Infest vagy a Getting Away with Murder. Egyszerűen csak amit nyújt, alatta van annak mint amire a banda egyébként képes lenne. Más esetleg hasonló jellegű zenék viszonyában nem emelkedik ki. Na lássuk, hogyan is muzsikál a Félelem:
Face Everything And Rise - A nyitó szám nagyjából korrekten körülírja, hogy mit is hallgathatunk, ha rászánjuk magunkat az albumra. Erős és intenzív elektronikus alap, helyenként fellelhető dob és gitár megfűszerezve Jacoby hol elképesztő, hol teljesen semmilyen vokáljával. Ez a dal is, mint sok másik az albumról egyfajta motiváló hatást ér el a szövegeken keresztül. Említenek félelemmel való szembenézést, problémák leküzdését vagy a padlóról való felállást, újrakezdést. Én ezt a számot az albumról még tudtam szeretni, egyrészt mert ekkor még a formula újnak hatott, másrészt pedig itt még pörgött a szám. Ezt úgy értem, hogy nem nyújtották sokáig, hanem három percben elindították, átvezették és szépen le is zárták.
Skeletons - Ez a dal már egy fokkal nehezebben befogadható volt számomra. A fentiekben említett dolgok nagyjából itt is érvényesek. Az egyik szembe (fülbe) tűnő "problémám" a dallal, hogy olyan érzésem volt végig miközben hallgattam, hogy ez a szám most szeretne igazán beindulni, de aztán mégse. Valamiféle katatón hatást elérve, amit én nem vártam és nem is túlzottan élveztem.
Falling Apart - Ennél térünk vissza ismét a kiinduló állapotba. Ugyan az a klasszikus dal felépítés, mint a Face Everything And Rise-nál volt, azaz három verse és három refrén a megfelelő sorrendben, az utolsó verse még lassabb is, mint a másik kettő és szépen, nem sokkal a harmadik perc után, véget is ér a dal. Ez is egy azon dalok közül, amit szívesen hallgatok vissza az albumról.
Never Have to Say Goodbye - Sajnos azonban vannak az albumon, kevésbé jól sikerült darabok is, mint ez. Stílusban talán valamivel közelebb áll az előző albumhoz, mint ehhez, de nem is ezzel van itt a baj. Az egyik, hogy lényegesen ingerszegényebb mint a korábbiak. A másik, amit eddig pozitívumként említettem, a hossz. Ugyanis annyit ismétlik a refrént, hogy egyszerűen unalmasnak és túl hosszúnak hat dal. Meg lehetett volna ezt is jobban, csinálni. Először is, ha rövidebb, másrészt, ha kicsit variálnak az alappal vagy Jacoby a hangjával.
Gravity - A rendszeres blog olvasók ennél a dalnál egy másik ismerőssel is találkozhatnak, mert közreműködött a dalban Maria Brink, aki az In This Moment énekes. Nálunk azonban nem a saját bandája kapcsán merült, fel hanem az egyik Five Finger Death Punch album kapcsán. Ez a dal, ami a legkevésbé a Papa Roach munkásságára jellemző. Jacoby mondta is, hogy ezt írták át a legtöbbször és ezzel a trackkel küzdöttek a legtöbbet. Minimális elektronikus alapra vegytiszta rap zenehatású dal, és mégis működik. Ennél a pontnál például szeretnék visszatérni a bevezetőre! Lehet egy eltérő stílusban is jó dalt alkotni, itt a példa. Maria eleinte csak a refrénnél énekel, a dal végén azonban megkapja a meg kis szóló részét, amihez nem is akarok sok mindent hozzáfűzni, remek lett.
Devil - Ismét egy merőben eltérő dalhoz érkeztünk. Valami olyan hangulat árad ebből a dalból, hogy az elképesztő. Először is ki kell emeljem, hogy valódi hangszeres alapja van a dalnak, valamint az album legjobb refrénjének díját tudhatja magának a Devil. Sejtelmes versék után egyszerűen berobban az ének és én meg csak ülök vigyorogva, hogy erről van szó kérem szépen. Bár ez a dal sem tökéletes, kezet foghat a Never Have to Say Goodbye-al, mert itt is túlzásnak érzem a hossz, bár ezt szívesebb hallgatom hosszabb ideig.
Warriors - További példa arra, hogy mennyire a felfedezés és a próbálkozás szintjén mozog az album. Az abszolút őrület ennek az alapja, ami valamiféle perverz módon még szórakoztató is. Kicsit kapkod is emiatt, amitől nehezen élvezhetővé válik. A dalban feltűnik Royce Da 5'9" akinek a neve, ha nem cseng ismerősen, az azért lehet mert más körökben mozog, ő egy Amerikai rapper. Az ő része olyan hirtelen a semmiből tűnt elő, majd egyszer csak véget ért. Ez a dal egyéb részeire is ráhúzható, annyira semmi felvezetés nélkül jönnek egymás után a részek, ráerősítve a kaotikusság érzetre. Lehet a dalt szeretni/élvezni és van az a pillanat amikor jó meghallgatni, általában azonban nekem nem tetszett.
Az elnyújtott dalok és középszerű önismétlő dallamok sorozat, könnyen felejthető a nagy része, meg hiányzik belőle a karakteresség. Az elektronika inkább elvesz mint hozzáad (nem minden esetben), néhányszor azt az érzetet kelti, hogy hátráltatja a dalt, túlságosan vissza fogja. De megvannak a maga kis pillanatai, ami miatt már inkább csak sajnálom, hogy középszerű lett. Én elképesztően várom a májusi következő albumot, egyenlőre érdekesen fest, de arról majd idővel...
Basement Score: 55%
