Tudjátok mi került szóba régen? Pontosan! Az az igazság, hogy nyakunkon a megjelenés és addig pedig sok korongot kell még végig pörget, úgyhogy elnézést mindenkitől, hamarosan lesz valami változatosság (nem mellesleg volt egy Gorillaz mostanában, tessék megnézni!)

Szóval tisztázzunk néhány alap fogalmat és nézzük meg szerintem mi az alapvető különbség stúdióalbum és válogatás lemez között. (Az én szememben) egy stúdióalbum elkészültének fontos lépcsője a megírás. A gyakorlat azt mutatja, hogy a jó stúdió albumon a dalok koherensek, így könnyebb összekapcsolni őket. Esetleg valamiféle struktúra szerint követik egymást a trackek, ami nyilván nem minden esetben van így, de sokkal kellemesebb élményt és egy jobb összhatást tud így elérni. Meg persze ezt ellehet vinni olyan elképesztő szintekre, hogy egy koncepciós lemezt ad ki valaki, ahol egy történetet vagy világot mutat be (abból is a legelborultabb módon például a tavalyi Dream Theatre korong). Ezzel ellentétben a válogatás album leginkább már korábban egymástól függetlenül elkészült dalokat rendez egymás után. Jellemzően ki nem adott dalokat, kislemezen lévő számokat, bónusz trackeket, lemezen nem szereplő önálló nótákat vagy a legnépszerűbb produkciókat szoktak így kiadni. Nyilvánvalóan ebbe is lehet tudatosságot vinni és jól felépíteni, de számomra ebben az esetben a folytonossága az albumnak csak egy plusz adalék és nem elvárás.
De hogy ez miért is jött szóba? Kizárólag, mert a Nickelback 2003-mas negyedik stúdióalbuma, sokkal inkább kelti egy válogatás hatását, mint egy gondosan összerakott egészet. A számok éles váltással követik egymást, ami engem kifejezetten frusztrált. 

Egy másik akadály, ami kicsit megnehezíti a dolgomat és nem ez az első eset, az pedig az, hogy az album teljesen rendben van. Itt a problémát nem az okozza, hogy rosszat vártam vagy le akartam húzni. Sokkal inkább, hogy azon túl, hogy rendben van nem igazán tud többet. Tök oké a legtöbb dal, de nem sok egyediségük van, nincs benne hullámzás, kiemelhető hullámhegy vagy hullámvölgy. Csak van, kellemesen eltelik és vége. Így mint elemző nehezen tudom bőrére ereszteni a dolgot, ha nincs miről beszélni. Ne kerülgessük a forró kását, merüljünk bele, hogyan muzsikál A Hosszú Út:
Ami nekem először szemet szúrt, hogy visszább vettek a dalok hosszúságából, így egy kicsit pörgősebbé vált az lemez. Tizenegy dalt kapunk, amik megtartották régi grunge hangulatukat és hangzásukat. Bővebben:

Flat on the Floor - Számomra még mindig elképesztő, hogy mindösszesen kettő perc ez a szám. Viccet félre téve, én jobban örültem volna, ha valami minimális felvezetést kap a lemez/a dal, de egy ilyen gyors és hirtelen kezdéssel kell beérjem. Meglehetősen kellemes, végig robog és már jön is a következő.

Do This Anymore - Az első valóban teljes értékű szerzemény. Szomorú ezt leírni, de ha ezt hallottad, kis túlzással az egész albumot hallottad. Felvezető verze, majd egy kis átkötés és egy jó öreg Nickelback-es refrén. Teljesen rendben van, végig tud szórakoztatni, ahhoz kellően változatos, de ahhoz már nem, hogy maradandó is legyen. Mindenesetre egy próbát megérhet.

Someday - A lemez első kiadott single-je. Több chart listának az élén kötött ki és hát olyan is a dal, ahogy egy rádiólistás number-one Nickelback single-t elképzelsz, szóval ilyen szempontból nem okoz meglepetést. 

Believe It or Not - Ennél a résznél kicsit felkaptam a fejemet, mert azt hittem valamit lenyomtam. Itt ugyanis kicsit Curb-ös déjà vu-m volt, ami nálam nem egy rossz pont. Stílusban és hangzásban szerintem tök jól idézik meg a korábbi munkáikat (nem vagyok benne biztos, hogy cél volt, de örülök). Azonban az illúziót kicsit megtöri a harmadik harmad, ahol lassabbra és modernebbre kapcsol a dal, de ezzel együtt is rendben van.

Én az a fajta ember vagyok, aki sokkal inkább ad a felhasználói közönség véleményére mintsem a szakma álláspontjára. Komoly esszéket lehetne arról írni mi a baj a kritikusi megközelítéssel - önirónia - és miért egyre kevésbé irreleváns az emberek számára. Azonban én amondó vagyok, hogy ha valamivel, akkor a Nickelback-kel kapcsolatba adhattok a kritikák és a szakma véleményére. Mert minden platina minősítés ellenére, ezek maximum oké albumok.

Basemenst Score: 51%