A nyolcadik album munkálatai 2011 novemberében kezdődtek. Az album kiadása előtt 2012 nyarán megjelenő Bosszúállók mozi filmzenei albumán jelent meg az Even If I Could daluk. Majd a az első szám az albumról és ősz közepére hallhatóvá vált a banda nyolcadik stúdióalbuma a The Connection.
Apró előzmény még, hogy a '11es évben Tobin a basszusgitáros elkezdett elektronikus eszközökkel foglalkozni, amit utána a banda hangzásvilágába is bevontak.

Ezek alapján az album kapott egy kis (nem is kis) elektronikus fűszert. Szerintem ez nem hiányzott a bandának és ezzel nem vagyok egyedül. A lemezről Jacoby azt nyilatkozta, hogy próbálja átadni a bandának illetve számára mit jelent a zene és mi a "kapcsolata" vele. A lemez közelebb áll a Gettin Away with Murder stílusú kicsit személyesebb dalokhoz. Valószínűleg ebben igazol az is, hogy a borítón a koponyában egy ahhoz hasonló szív van, mint anno a Gettin Away albumon volt. Az eladások teljesen jól alakultak, a szakma is jól fogadta. 
Az albumot én is élveztem, tetszett, az egyetlen szívfájdalmam az albummal kapcsolatban, az a fajta előremutató határfeszegetés, ami az elmúlt idők minden PRoach albumán jelen volt. Valamilyen szinten az elektronikus elemek ezt képviselhetik, csak azok engem kizökkentettek. De akkor cincáljuk darabokra a Kapcsolatot; Kiemelendők:

Still Swingin - Erős rap-rock kezdés. Remek zúzós szám, ahogy azt a bandától megszoktuk. Persze a fűszerezés itt sem maradt el. És a végére ez olyannyira lesz jelen, mintha már valami remixet hallgatnék. Sajnos ez egy rossz pont az albumnál, de ezzel együtt is az egyik legerősebb dal az albumon. Egy érdekesség a videoklippel kapcsolatban, hogy a zombis vonulatot Jacoby nyolcesztendős fia Jagger víziója alapján készítették el.

Silence is the Enemy - Az előd szellemiségét viszi tovább. Itt kevésbé estek át a ló túloldalára. Lényegesen kézzel foghatóbb a hangzás. Az album valószínűleg legismertebb és részemről is leghallgatottabb száma. És a végére egy valamivel zúzósabb vokált is kapunk, aminek kifejezetten örültem.

Before I Die - Itt térünk vissza leginkább a Getting Away érához. Egy remek emberközeli szám. Remek hangzással és atmoszférával, továbbra is jól áll a bandának ez is és lemeznek is jót tett.

Give Me Back My Life - Erős Skillet déjà vu-m volt ennél a dalnál. Mégpedig a Comatose jutott eszembe stílusban és dalszövegben is van közte hasonlóság, ami sokat nem jelent, hiszen mind a kettő jó szám a maga nemében. Mindenesetre hallgatásra ajánlható.

Not That Beautiful - Ez a szám a korrektség minta példája. Egy korrekt alapra írt korrekt dalszöveg korrektül előadva. Azonban van itt valami, ami kiemeli a többi dal közül, ez pedig a dal második felében hallható rap rész, ami egyszerűen bravúros. Nem tudom, mikor hallottam ennyire jó összhangot a bandánál. Az album fénypontja.

Az albumra a rossz jelző semmiképpen nem használható, a nemrossz kategóriában hullámzik néhány színesebb és érdekesebb trackkel, máskor meg unalmasabb, klisésebb dalokkal. Az új vonulat nem nyerte el a tetszésem.

Basement Score: 70%

A szerkesztőség tagjainak vélhetően nem okozott meglepetést, mikor azzal az ötlettel álltam eléjük, hogy a finn humppa black metal horda munkásságának boncolásával kezdeném kétségtelenül páratlannak ígérkező írásaim sorát a blog berkeiben. Azt a felsőbb utasítást kaptam, az elemezni kívánt zenekar első teljes albumával kezdjem a sort. Természetesen, a banda rajongójaként nem kellett elgondolkoznom azon, melyik lemezről lesz szó az első cikkemben. Mielőtt azonban górcső alá vennénk a korongot, tekintsünk bele pár sor erejéig a szextett történetébe. A finn trollok első törzse kezdetekben koránt sem érdemelte ki a korábban leírt "horda" jelzőt: 1997-es alakulásuk, sőt, az 1998-as első demo (Rivfader) idején a felállás két főből állt, névszerint Jan "Katla" Jämsenből (ének, billentyűk) és Teemu "Somnioum" Raimorantaból (gitárok) - egyes források egy második gitárost is említenek Tomi Ulgren néven, azonban az ő huzamosabb tagságáról nem tudok pontos információt, és a demo valamely tag által rajzolt borítóján sem emlékeznek meg segítségéről, de aki nem szeretné azt gondolni az alakulatról, hogy duóként indultak, biflázza be magának a tagok sorába a finnosvéd Tamást is. Jól észrevehető, hogy a felsorolt hangszerek közt nem található meg a dob/ütős hangszerek/perka/szemetes, és egyéb püfölhető, hangot kibocsátó eszköz sem: ennek az oka az, hogy nem szívesen írtam volna azt le, hogy "dobok - Dob "Eargasm" Gép" - tehát tiszta sor, a dobot dobgép helyettesítette, ami azonban a fejletlen technológia és ténylegesen demoszínvonalú hangminőség ellenére viszonylag jól szól, semmivel sem mondható rosszabnak az első próbálkozás hangzás terén, mint bármelyik akkori black metal zenekar debütdemoja. Ugyanis igen, kis duónk az akkoriban divatos északi black metalt öntötte nyakon a finn polkka, a humppa elemeivel - amit kezdetben a szintetizátor, de későbbiekben studióban népi hangszerek alkalmazásával varázsoltak a hol zord, hol dallamos riffek, ütemek rengetegébe -, dalszövegeikre pedig a finnországi svéd dialektus és a könnyed esti mesének koránt sem tűnő svéd legendák megéneklése volt jellemző - a frontember, Katla ugyanis a finnországi svéd kisebbséghez tartozott, nagyanyja pedig gyermekkorában rengeteget mesélt az őseiket hazájukból Finnországba üldöző trollokról, mely faktorok az inspirációt adták a dalok szövegvilágához. A zenekar munkájában tehát a humppa bevonása és az akkoriban még a metal zenében ritkán megjelenő troll-téma jelentette az újdonságot, mely leginkább a Spikefarm Records kiadónak tetszett meg elsőként. A Somnioum által küldött demók annyira meggyőzték a sünifarmot, hogy további zenészekkel hozták össze őket - Henri "Trollhorn" Sorvali (billentyűk, stúdióban népi hangszerek), Samuli "Örmi" Ponsimaa (gitár; ma Skrymerként ismert), Samu "Beast Dominator" Ruotsalainen (dob), Sami "Tundra" Uusitalo (basszusgitár) - és szinte azonnal szerződést kötöttek a vegyes etnikumú együttessel a Midnattens Widunder kiadásával kapcsolatban. Ezzel el is jutottunk tehát a következőkben elemzésre kerülő lemezhez, úgyhogy lássuk a trollt!

Az album dalainak megírása nem okozhatott túl sok fejfájást a zenekar tagjainak, ugyanis a nem instrumentális dalok majdnem felét a Rivfader demon már megjelenő három szám (Rivfader, Vätteanda, Midnattens Widunder) jelentette - természetesen újrahangszerelt változatban. A maradék hat tétel - mely magába foglal egy introt és egy outrot - már a többi zenész közreműködésével íródott, legnagyobb részben Trollhornnal, aki igazán jó érzékkel vitte tovább a Katlaék által elindított vonalat. A felvételek a savonlinnai Walltone Studiosban készültek, 1999. szeptemberében, annak a Mika Jussilanak a keze alatt, aki ma a méltán híres Finnvox Studios egy résztulajdonosa - elmondhatjuk, hogy az album már megjelenése előtt nagy hájpot kaphatott a műértő underground körökben. Azonban amikor végre pörgethető formátumba került a lemez, vajon a zord északi metal világában is megállták a helyüket a számok? Take a closer look at the album:

1. Intro
Rögtön az elején egy könnyednek tűnő humppára hív minket Trollhorn szintije, ami amúgy már ekkor is elkezd minket hitegetni, hogy "nem egyetlen hangszer vagyok, bepakoltak egy egész orchestra-t a stúdióba". Aztán hatalmas dobokat hallunk pergődni, majd megszólal egy egyszerű, catchy dallam, ami mintha egy fúvóstól származna. Végigkísér minket a következő nagyjából hat percben - semmi pánik, az Intro nem ilyen hosszú. Néhol elkomorul a zene, néhol mosolyogva táncikálunk rá, de a végére érezzük, hogy ez nem csupán finn polkka, itt többről van szó... a trollok felébredtek barlangjaikban, hogy elinduljanak végső csatájukba.

2. Svartberg
Viszi tovább az Intro fülbemászó dallamát, csak némileg szintisebb hangzással, viszont ez zordabbá is teszi, érzékelhetjük, hogy a trollok ősi lakhelyénél, a Feketehegynél járunk. Erős black dobok, a nyers gitárok nem ismernek megalkuvást, basszusilag pedig azt igazolja, hogy bizony nem kell hat húr erre a hangszerre ahhoz, hogy metal zenét játszanak vele. Katla hangja elképesztő: mindenek felett az ő károgása, ordítása adja meg a trollhatást a leginkább ezen az albumon, dominanciája már itt kiderül. Szinte fel is vetődik az emberben a kérdés, nem vállal-e emberfelettien sokat. De miről is mesél nekünk a troll? Mi másról, mint a trollhordáról, akik a Feketehegyben gyüjtik erejüket ősi javaik keresztényektől való visszaszerzésére, hogy aztán karddal a kezükben felesküdhessenek ennek megtételére az őskirály, Rivfader trónjánál. Pont emiatt a mondanivaló miatt mondja Finntrollék közönsége 18 év után is erre a számra, hogy ez egy himnikus tétel, pláne a közös kórussal a végén, mely egyébként még élőben is működik, pedig a tagok kicsit leszoktak már a háttérvokálozásról. Egyetlen negatívuma a számnak, ami legnagyobb rajongásom időszakában is piszkálta a fülemet, az a "refrén" második megjelenése előtti buta vágás, de ezt félretéve tulajdonképpen hibátlan darab.

3. Rivfader
Hatalmas kettős ordítással indít a gyorsított humppát követő gitármelódia után Katla, melyek egymás utánja meg is adja a szám alaphangulatát, akkor is rángat téged az a farkas a lángoló erdőbe, ha nem akarod. Mi is törjük vele "a keresztény bárány" csontjait. S mikor Katla nem zengi az őskirály dalát, továbbra is szól hozzánk a lélekrekesztő black dara, melybe még némi technikázás is vegyül - jól operál az újdonsült Somnium&Örmy páros. Visznek minket a terrorba, míg nem felébred maga a trollkirály, Rivfader is. Hazatér, hogy népét maga vezethesse csatába az Északon uralkodó keresztény pestis ellen. Majd történik valami. Elhallgatnak a gitárok, de nem hihetjük, hogy a számnak vége... mintha valaki láncokkal dobolna, valahol a távolban pedig egy doromb hív minket a királyhoz. Szól egy lágy kürt, majd... azt hiszem elkezdek hastáncolni. Viccet félretéve, aki nem tudja magát kellően beleélni a folkos dolgokba, ebben a pár másodpercben fogja be fülét, mert kezdetben még számomra is furcsán hatott, pedig egyet s mást hallgattam már. Megértjük, mire jó ez közelkeletieskedés, mikor meghalljuk a jóslatot: az emberek letűnnek a századokkal, mikor eljő a fehér kígyó az égen, s Rivfader visszatértével a trollok elsöprik Észak átkát. Aztán jönnek Beast Dominator blastbeatjei, és vele egy újabb kórus, kicsit erőtlenebbül, mint korábban, mégis megragadóan, újrahallgatásnál talán már ezt a részt várják sokan a legjobban. Aztán ismét farkasként rohanunk az erdőben, technikdara, ismét hazatér Rivfader - a szám hibája szerintem (de csak ha nagyon bele akarok valamibe kötni) az ismétlés, én a végén nem látom indokoltnak az első verse duplázását, ellenben már az eddig kapott nagyjából kilenc perccel is letettek annyit az asztalra, hogy még ez is odaillő legyen. Jó ötlet volt elővenni és csiszolgatni.

4. Vätteanda
Thrashy riff, majd mindenki bekapcsolódik. Egyszerű de nagyszerű, zsongnak a fejünkben azok a gitárok. Aztán a második riffbe való szövegnélküli átváltás kissé fura hatást kelt számomra, de lehet, csak egy zenészfogás arra, hogy még jobban várjuk a károgást. Mikor megkapjuk, nem lepődünk meg, hogy továbbra is egy igazi troll mesél. Azonban az már valamivel váratlanabbul érheti a finnosvédül értőket - vagy akik olvassák a fordításokat -, hogy album ezzel a számmal kicsit kitér más lényekre: koboldok a darab hősei. Ezer év után kerekednek fel a hegyekből, hogy újra lecsapjanak a kereszténységgel mételyezett embernépre. Némi szaggatás - miközben egyébként Katla kikárog egy "Komm än!"-t a hallgatónak, amin én személy szerint egy időben sokat mosolyogtam, hiszen nagyjából annyit tesz, mint az angol "Come on!", számomra pedig ez furcsán hatott egy studió felvételen, viszont többször is él vele, így nincs mese, szokd meg, vagy... -, hogy a szöveg is a szaggatásról szólhasson, és... jön az "érzelmes lassúzás", ami szinte olyan kelléke a Midnattens Widunder számainak, mint egy core albumon a breakdownok. Holdas dark ambient, majd egy eddig még ismeretlen hang búgása következik: Tapio Wilska vendégénekesként szerepel a számban két sor erejéig - arról dalol, hogy a legjobb a várandós nő és a tőle elvett gyermek húsát elfogyasztani az éj sötétjében - s bizony olyan jól végezte dolgát, hogy az albumon még vissza fog köszönni orgánuma, ahogy a zenekar későbbi történetében is. Aztán jön a leszámolás, a szám utolsó és egyben legkíméletlenebb rohama, újabb - blackhez képest - technikás játékkal és "RIV, BRÖDER, RIV" felkiáltással, ami "TEAR, BROTHER, TEAR" fordításban ugyebár kétféleképpen értelmezhető - s mindkettő helytálló. Összefoglalva ismét bebizonyosodott, hogy a korábban írt számok az új tagokkal különösebb hiba nélkül albumra passzírozhatók voltak.

5. Bastuvisan
Ha eddig nem hittük el igazán, hogy a zenekar a fagyos Északról mesél, akkor most a koboldoktól jól áthajítanak minket egy szaunába (Bastuvisan ~ Szaunadal). Hallhatjuk, ahogy több ember is csapkodja magát a nyírfaágakkal, és a hurutos köhögést a párás levegőben - finnek. Aztán egyszer csak hatalmas robajt hallunk, szétrepülő deszkák, és... egy minden korábbinál valódibb, öblös trollordítás - minden elismerésem az előadójáé, nem sok ember képes ilyenre. Trollhorn úgy veri a billentyűket, mintha szúnyogok csipkednék, aztán az album talán legbrutálisabb darálását hallhatjuk - talán egy hagyományos dal kézmozdulatainak számát próbálták belesűríteni ebbe a nagyjából fél percbe. Katla két pap történetét meséli el nekünk, akiknek a szaunája sajnálatos módon rossz helyre lett építve, ezért a trollok megtámadták azt. Az ekkor fülét elvesztő Aamund és a leütött Kettil később is helyet kap majd hasonlóan furcsa, már-már bugyután szerencsétlen történeteivel a következő albumokon. Sokak számára nehezen lehet értelmezhető, mégis mi értelme volt annak, hogy ezt felvették, de azért vannak koncertfelvételek, amik elárulják, hogy ez tulajdonképpen egy válaszlehetőség a "We want more!"-ra - "Elfogyott az összes számunk, de nem baj, odabaszunk még fél percig!". Sikerült, mint a lemezen, mint élőben. Viszont a lemez ezzel nem ér véget.

6. Blodnatt
A dal elején hallható kovács interakció számomra kicsit sok, de amikor már hangszerek is szólnak, az kárpótol az album minden hibájáért. Nem tudom, hány zenekar képes arra, hogy elhitesse hallgatóival, hogy "barátom, a humppa csatazene", de az egyik közülük mindenképpen a Finntroll: a szám eleji szinti nagyjából 10 másodpercben öltöztet vértbe a trollharcossal együtt, csak Te még táncolsz is hozzá. Viszont innentől kicsit altató hatású a téma, igyekeztek megírni az album legblackesebb számát, szerintem azonban pont ez az, ami nem érdemelt meg öt percet. Talán a közepe felé elhangzó pörgős szintidallam az, ami visz bele valami életet, mielőtt kihunyna szegény szám lángja. Kicsit Katla hangjába is belefásulhatunk, túl sok variációt nem visz bele, leszámítva a tétel második felében elhangzó két csatakiáltást. Téma egyébként: vér, rengeteg vér. Semmi sem lehet hibátlan, a debütalbumon talán ez a szám mutatta meg ezt a legjobban.

7. Midnattens Widunder
Beast Dominator úgy vág bele ebbe a számba, mintha meg sem történt volna a Véréj. Aztán a szintik hoznak egy újabb fülbemászó dallamot, ami vissza is hív abba az állapotba, amiben otthagytad mondjuk a Rivfadert. Gitárok kicsit háttérbe szorulnak, ennek ellenére tudjuk, hogy nélkülük semmit sem érne az egész. Némi humppa, majd elérünk a breakdownhoz, ami még az előzőknél is drámaibbra sikeredett: most együtt szól minden hangszer, talán még több is, mint amennyit eddig együtt hallhattunk tőlük. A legjobb az egészben azonban, ahogy Katla átadja az éjfél teremtményének szavait, ki vért és tüzet követel népének - egyébként erre a számra teljesül ki talán a legjobban a trollscream. Ezek után érkezik egy nagyon komplex rész: őrült duplázás, darálás mellett fennkölt szintetizátor, majd Wilska zengése, minek nagyjából hasonló szövegét Katla ismétli meg saját, karcos hangján. Aztán a fokozás fokozása, ami felteszi a koronát az album fejére: a Midnattens Widunder harmonikaszólója - melyet egy Helga nevű vendégzenésznek köszönhetünk -, egy olyan dolog, amire halálomon túl is emlékezni fogok. Aztán visszatérünk az alap verséhez, majd ismét breakdown, Katla és Wilska pedig most sikerrel nyomatékosítja bennünk: a kereszténység szennye negatív dolog. Megérdemli a címadóságot.

8. Segersång
Igazi győzedelmi dal, ez hangzásából is észrevehető - plusz ezt jelenti a címe. Magasztos szintirohama után az első - rendkívül hosszú - szövegi egység végével átcsapunk egy időre a humppába, majd a gitárok kapnak némi szerepet, tulajdonképpen szólót, ami egyébként nem jellemző a Finntroll számokra, mégis, a győzelem megérdemelt ennyit a zeneszerzőktől. Aztán belassulunk, majd jön az album végső leszámolása, ami azonban újabb csatákat ígér.

9. Svampfest
Instrumentális darab a gombaünnepségről, tulajdonképpen az album Outro-ja. Ezen azért jobban érződik a szintihangzás, mint az Introban, azonban ez adja meg itt igazán a lágy humppa hangulatát. Kisiklás nélkül vezet ki az albumból, még kicsit játszik is veled, élvezet hallgatni.

Konklúzió: bármelyik zenekar megelégedne egy ilyen debütalbummal, nem véletlen, hogy a trollok majd 20 év után is töretlen népszerűségnek örvendenek napjainkban, ahogy az sem, hogy én 7 év után is ugyanolyan örömmel hallgatom rongyosra ezeket a műveket, mint mikor először találkoztam velük.

Basement score: 81% (érettségi ippeg ötös :v)

Az első album utóélete egészen érdekes alakult ugyanis nem sokkal később a Lookout! kiadó újra kiadta az albumot, kiegészítve a banda korábbi kislemezeivel, amik a korai független időkből maradt fent. Közben kikerült kettő újabb kis lemez is És megkezdődtek a második album munkálatai is '92-ben. Mind ezek előtt a tagok közt is mozgolódás volt, eleinte csak plusz egy főként csatlakozott dobosnak Tré Cool. A korábbi dobos Kiffmeyer készségesen beletörődött abba, hogy társa jobb a szakmában így önként távozott a bandából '90-ben.

Az album megjelenése 1992 decemberében volt esedékes. 50,000 darabot adtak el belőle és a kritika nagyon szerette. A maga műfajában jó az amit a banda csinál és el is ismerik egy 19 éves zenésznek mi másra lenne szüksége?
Őszintén szólva elismerendő, hogy az album, mint vér veterán punk lemez abszolút megállja a helyét egy két kivételtől eltekintve. az ami miatt mégis ilyen alacsony az értékelése, hogy egyrészt nem vagyok a műfaj szerelmese, másrészt, ha maguk a dalok magunkban jók, összegészében az album elég monoton és unalmas tud lenni. A dobos váltás, ilyen szempontból jót tett a csapatnak, mert a korábbiakra jellemző ritmus itt már színezve van és így nehezebb megunni. Kiemelendők:

2000 Light Years Away - Igazság szerint az album nagy része ehhez hasonló tételekből áll. A figyelem fenntartását, már az újdonság ereje sem segíti, mint tette azt az első album esetén. Illetve rá játszik az a tény is, hogy az egész lényegesen hosszabb. Magában a dal jó és szerethető, és itt szerintem az ember azokat a dalokat fogja megszeretni, amiket előbb hall.

Dominated Love Slave - Ez a szám van annyira elborult, mint a címe. Csak míg a címén nevetünk egy jót, addig a dal közel hallgathatatlan. Ez a punk-country egyveleg szerintem kegyetlen, humorosnak szánt, de nem szerethető, pedig nem hosszú. Mazoistáknak ajánlom!

No One Knows - Kellemes, kicsivel lassabb, nyugodtabb, relaxálós dal. Az egyszínűségből, jól és jókor szakít ki! Lírikus szerethető, tudom ajánlani.

My Generation - Nem ennek semmi köze a Limp Bizkithez! Itt igazából az zavart, hogy a refrén gyakorlatilag minden második sor. Ami elképesztően idegesíti. Ezt leszámítva mind technikailag, mind pedig hangulatban egy nagyon király dal!

Már repetitívnek érzem leírni, hogy repetitív az album (ez mennyire költői!) Műfaj kedvelői találhatnak örömöt a lemezben. Akik egy kis ínyencségre vállnak tegyenek vele egy próbát, ha nem is tetszik, legalább ilyet is hallottál. Továbbra is érdekes látni, honnan jutott el ide a banda... A messiás már az ajtón kopogtat...

Basement Score: 48%

Egy 2007-es baleset következtében Dave Buckner rehabilitációs intézetbe került és ezzel együtt a bandából el is zavarták. Azonnal kerestek is valakit a helyére, és a választás: Tony Palermo-ra esett.

2008 meg is kezdődtek az album munkálatai. Októberre megjelentek az első dalok és márciusra már kapható is volt az album. A kritika felemásan volt vele. A középszerű és a jó között. Igazán lehúzást nem kapott (és tőlem sem fog). Az album számomra egyértelműen két részre osztható. Az első egy néhány szám vagy maximum az album fele az ami a korábbi lemezekhez hasonlóan az újító és az ambiciózus dalokat tartalmazza. A második felére pedig mintha berántották volna a kéziféket és alapjáraton halad a vége felé. A kezdeti dalok tudatában ezt rossz volt megélni. Kiemelendők:

Change or Die - Ha valamit mindig is szeretett csinálni a banda, akkor az a határok feszegetése. Jacoby screaming-je szerintem valami hihetetlen jól működik és stílusosan bővíti a már így is elég színes Papa Roach palettát. Remek kis dal, igazi energia bomba.

Hollywood Whore - Ha már felpörögtünk ideje megmondani a frankót. Ez egy kőkemény társadalom bírálat és kor rajz. Az elkorcsosult értékek és erkölcs. A ragyogni vágyás. Ha egy picit belegondoltok, elképesztő mély ez a dal. Mellette szórakoztató és könnyed.

Had Enough - Ez az eddigieknél egy lassabb szám. Sokkal inkább egy elmélázós szám, ami azért halad is. Problémák felvetése, azok kezelése és egyfajta megoldás. Ez a fajta fejlődés nem csak a szövegben van jelen, hanem a ritmusban is megfigyelhető, ahogy pörög fel a dal és a végére mintha a refrén mintha újra definiálódna.

Carry Me - Ez a dal már az album későbbi részén csendül fel. Számomra egy fajta megváltás volt, ugyanis ennek a dalnak találtam a legtöbb egyediségét és stílusát. Alapvetően egy rock ballada. Lassabb hangvételű, Jacoby saját gondolatait hallgatjuk valamiféle szerelmes vallomás a dal. Tudom ajánlani, megvan a hangulata.

Összességében borzasztóan jól indul az album, az eleje kész csoda, majd egyszer csak mintha elfogyott volna az ötlet és kevésbé kreatív számokat írtak volna. Ez nem jelenti, hogy hallgathatatlan vagy rossz. Egyáltalán, csak a korábbiak tükrében kevés.

Basement Score: 70%

A 2016-os évösszegző listánál mondtam, hogy egyik következő alanyom a Green Day lesz, ugyanis a tavalyi visszatérő albumukat imádtam! És hát tekerjük is vissza az idő kerekét majd 30(!) évvel. A banda alakulásának csírája 1986-ra tehető ekkortájt ugyanis, az énekes Billie Joe Amstrong barátaival Mike Dirnt (gitáros) és Raj Punjabi (dobos) kezdtek el együtt zenélgetni akkor még Sweet Children néven. Két évvel később hozzájuk csatlakozott Raj helyére John Kiffmeyer. 1988-ban egy koncerten a Lookout! stúdió egyik producere felfigyelt rájuk és felkarolta őket. A következő évben szakítottak a banda névvel és új nevüket a Green Day-t a kannabisz inspirálta, Mike leteszi a szólógitárt és basszusra vált, így Billie Joe lesz az új gitárosa a triónak. Rögtön fel is vették első kislemezüket a 1,000 Hours közepes sikereket ért el, de a lelkesedés töretlen maradt. Egy évvel és két további kislemezzel később ki is adták első nagy lemezüket: 39/Smooth címen.

Az album tipikus punk stílusban készült. És amikor azt mondom tipikus, akkor a késői 70-es bandák zenéire kell gondolni. Maga az album nem sokkal több mint 30 perc és 10 dalt tartalmaz. Maga az album jól szól. A dalok nagyjából egy sémára vannak felhúzva így az egész könnyen megunható hosszútávon. És higgyétek el, aki nem a műfaj szerelmesem viszonylag hamar megunhatja az egészet. De a nagy egyformaságból adódik az is, hogy nincs egy annyira kiemelkedő dal, így mindenkinek más lesz a kedvence. Hangszerelésben rendben van, amennyire önismétlő a dob, annyival érdekesebbek a riffek. Kiemelendők:

At the Library with Waba Se Wasca - Az, hogy ez egy punk dal/album csak úgy sugárzik. A műfaj minden sajátossága, előnye, hátránya itt van ebben a dalban is. A maga nemében egy jó dal, így aki ezt szereti ne várjon, a többieknek, meg azért tudom ajánlani, hogy lássák, volt ilyen is a Green Day. 

Don't Leave Me - Ez a szám a legjellemzőbben a Dead Kennedys iskola. Egyszerű és pörgős mellette a teljes refrén a cím ismételgetése. Nekem tetszett, a punk rajongóknak tudom ajánlani.

Disappearing Boy -  Ez a dal még nem olyan rossz, az egyetlen dolog ami miatt itt van az a rengeteg vokál ami a dalban van. Engem hosszútávon egyszerűen kiborított, írjátok meg ti hogy éltétek meg ezt.

Going to Pasalacqua - Az album második felére a dalok hossza megnő, amivel csak annyi a probléma, hogy ez nem hoz be új elemet mint egy szóló vagy ilyesmi, egyszerűen csak elnyújtja azt amit eddig hallhattunk. Ennek ellenére ez a dal üdítő volt számomra, ami leginkább a refrénnek tudható be. Semmi innovatív vagy kreatív csak egy kicsit más. Ettől függetlenül (vagy ezzel együtt is) egy jó, ajánlható szám.

Road to Acceptance - Ez pedig az abszolút mélypont volt számomra. Meghaladta a dal Billie ének tudását. Sajnos ez kicsit tönkre vágja az élményt (nem is kicsit). Egyes pillanatokban, konkrétan rossz hallgatni, ami kár, mert a dal nagy része, abszolút rendben van.

Sajnos a végére valóban repetitívvé válik. Az album ugyan nem hosszú, de ez abból adódóan hogy nem változatos, nem tűnik fel. A végére aztán nem csak hogy kifullad de el is fárad, így a semmilyennél rosszabb trackek is becsúsztak. Ahogy a mondás is tartja: "Minden kezdte nehéz". - Itt a végén jegyezném meg, hogy az album megjelenésekor, Billie még nincs 18 éves.

Basement Score: 54%

Az első albumon megismert négyes utolsó közös dallamai csendültek fel a 2006-os lemezen. Az album ismét más mint az eddigiek. Vannak rajta a Getting Away with Murder dalaihoz hasonló rock balladák, de Infest-féle komolyabb nu-metál dalok is. A legkomolyabb témáktól a teljes tébolyult hülyeségig, amit csak el lehet képzelni. Teszi mind ezt úgy, hogy ez az egész az előnyére válik. Nem felejt el koherens maradni.
Az album a megjelenésekor megosztotta a kritikusok, de összességében pozitív a vélekedés róla. Én nagyon szerettem és számomra abszolút rejtély, hogy miért ennyire alul értékelt és/vagy nem ismert. A lassabb ballada része remekül működik, jó a felépítésük és tartalmasak. A rap-rock őrültségek pedig remekül ellen súlyozzák képzeletbeli mérleghintánkat, hogy ne fulladjunk a kínkeserves depresszióba az album végeztével. Mindennek ellenére hat egységesként az album, mert volt mögötte koncepció. Kiemelendők:

...To Be Loved - Az album nyitó dala, talán a legismertebb mint közül. Nem csodálom, remek kis feszültség levezető pörgés. Kicsi címzettlen odaszólogatás is van. Nehéz nem élvezni az egészet és ez borzasztó mód az előnyére válik.

Crash - Ez az dal az előző kettőhöz hasonlóan a totális megőrülésről és a lázadásról szólnak! Ez a szám talán azért lehet érdekes, mert a 2010-es élőfelvételeket tartalmazó Time for Annihilation lemez címe ebből a dalból jön. Melegen tudom ajánlani az első dalt a zúzó rockereknek!

Forever - Ennél dalnál kezdődik meg igazán melankólikus lelassulás. Ez ismét egy (talán) ismertebb dal az albumról. Ez egy romantikusabb rock ballada. Zeneileg abszolút a toppon van ez a dal is. A magányosan teázgató rock szerető kollegáknak tudnám ajánlani, de igazából bárki számára fogyasztható és élvezhető

My Heart is a Fist - Érdekesség, hogy ebben a számban közreműködik Travis Barker, aki ekkor (is) a blink-182 dobosa. Elég sejtelmesen, de mindenképpen figyelem felkeltően indít. Az egész szám egy atmoszférikus és elgondolkodtató dal. A Travis kap elegendő szerepet és nagyon jól játszik.

No More Secrets - Ugyan komolyabb témákat boncolgat mit a lemez elején lévő számok, de abszolút azok párja lehetne. Ez a szám a könnycsatornát szorító dalokat oldja fel egy kicsit így a végére. Kicsit a Guns 'N' Roses-ra emlékezetet, de csak távolról. Egy egyedi és érdekes dal.

Roses on My Grave - Egy méltó lezárása az albumnak. Kellően katartikus és ha nem is túl felemelő, de kivált valamiféle hatást. Jacoby elmondása szerint ez a dal az akkor tájt elhalálozó nagyapjáról/hoz is szól.

Ez az album, ha nem  is minden pillanata arany, kifejezetten rossz dal nincs rajta, sőt még középszerű se. Nem minden dal a legkellemesebb, de nem fog senkit csalódás érni, ha meghallgatja, kizárólag ajánlani tud. Megérdemli a figyelmet!

Basement Score: 85%

Ennek az évnek is vége van. Rengeteg dolog történt a blogon is meg amúgy is, mint például Prince vagy Bowie halála, de ezúttal az idei évben kiadott albumokkal kapcsolatban hoztunk egy kis személyes összeállítást. Sajnos jelenleg a szerkesztőség, csak két tagja üzem képes így tőlünk, jövőre ezen változtatni szeretnénk! Lássuk:

Ryde:

Az év csalódása: You Can't Kill Us (Icon for Hire) - Részletes vélemény a cikkben, röviden csak annyi, hogy az újszerűségük már egy olyan szinten van, ami kevésbé élvezhető és nehezen értékelhető. Sajnálatos, hogy az effektezés így tönkre tette, nem úgy mint...

Az év meglepetése: Bad Vibrations (A Day to Remember) - Nem csak azért volt meglepetés, mert nem tudtam az albumról, hogy lesz, hanem mert olyan kellemeset csalódtam benne, amit abszolút nem vártam. Igen, elhagyták a mindenféle elektronikus sallangot és keményen odavágtak! Várom a folytatást...

Az év legrosszabb albuma: The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser (Rob Zombie) - A teljesség igénye nélkül mondom ezt, ugyanis nem végeztem katasztrófa turizmust és nem hallgattam rosszabbnál rosszabb albumokat. Az album nem hosszú és azt is megadom neki, hogy jól indít. De egy idő után fárasztóba és hallgathatatlanul idegesítőbe csap át. Nem ajánlom!

Az év legjobb albuma: Revolution Radio (Green Day) - Ez az év a visszatérések éve volt. Köteles Leander új bandával tért vissza, a KoRn a régi stílushoz tért vissza és hát itt a Green Day is 2012 után ismét. Ez az album egyszerűen fantasztikus élmény volt. Újra ráébresztett arra, hogy én mennyire szeretem a bandát, és hát jövő évi cikkek között, azt biztosan ígérhetem, hogy a Green Day lesz az egyik első!

Én alapvetően elégedett vagyok az idei évvel. Sorra hallgattam a kellemesebbnél kellemesebb albumokat. Szerintem zenei szempontból egy nagyon jó évet zártunk. Kíváncsian várom, a következőt.

Torcher:

Az év csalódása: The Hurt And The Merciless (The Heavy) - Valószínűleg elég keveset mond sokatoknak a név, röviden jellemezve egy rettentő igényes és szórakoztató blues/néhol funkosabb elemekkel operáló rockbanda. Az album bőven nem rossz, igazából korrekt, de az utóbbi két albumuktól látványosan elmarad tavalyi korongjuk.

Az év meglepetése: Metal Resistance (BABYMETAL) - Igen, komolyan. Mindig is úgy tekintettem a japán trióra, mint egy egyszerű keleti vicczenekarra. Az olyasfajtára, amit megnéz az ember YouTube-on, majd 'haha fura japánok' reakcióval borítékolva továbblép rajta. De a Metal Resistance valami egészen más. Van egy bája az egésznek, ami engem elvarázsolt az utolsó percéig. Egy olyan vigyorral keltem fel előle, amin én lepődtem meg leginkább. Zeneileg kreatív, dallamai fülbemászók, és ezzel nekem ott szerepelt tavaly a kedvencek között 

Az év legrosszabb albuma: HYMNS (Bloc Party) - Rettentően szenvedtem rajta. A stílusváltással a korai lemezeikhez képest nem is lenne gond, azzal már inkább, hogy egy deka hozzáértés nem maradt a régi Bloc Partyból. Szövegei egyszerűek, mint egy tál natúr kefír, a hangszeres háttér vagy eltűnt, vagy annyira unalmas, mintha egy hétig azt a rohadt kefírt nyelné az ember. Az év csalódása is lehetne, de nem akartam kétszer említeni ezt a letisztult rémâlmot. 

Az év legjobb albuma: The Holographic Principle (Epica) - A szimfónikus metál zászlóshajója számomra idén sem okozott csalódást. Az album rendkívül változatos, érzéki, és bár nem tökéletes, egy lenyűgöző élmény volt 2016-ban. Habár rajongója vagyok a műfajnak, kezdem úgy érezni, hogy elhanyagoltabb évről évre. Jóleső érzés azt látni, hogy nem egészen.

2016 pedig egy kiváló év volt zenei oldalról, a tavalyihoz hasonlóan erős. Ahogy felettem már említették: ez a visszatérések éve volt. Soha rosszabbat!

Mint azt már az előző cikkben mondtam, a Three Days Grace-hez hasonlóan, az Arch Enemy-nél és énekes csere történt. De ha sorrendben szeretnénk haladni, 2012-ben Christopher Amott ismét kilépett a csapatból ezúttal úgy tűnik végleg. Helyére Nick Cordle került. 2014 elején megkezdődött az új albumnak a rögzítése, ami alatt ki lépett Angela és helyére Alissa White-Gluz-t kérte fel a The Agonist énekesnőjét. Ő szívesen fogadta a felkérést és habár korábbi bandájából kikerült, az Arch Enemy fekete zászlói alatt folytathatta karrierjét. Ami különbség a két banda között, hogy az Arch Enemy-ben Angela sosem énekelt tiszta hangon, még Alissa a The Agonist-ben igen. Az, hogy vajon az új közegben fog e tiszta hangon énekelni, majd kiderül.

Ha egy bandába új énekes kerül, a vele elkészült albumot érdemes nem csak egyféle megközelítésből meghallgatni. Nyilván normális a korábbi énekes albumaihoz hasonlítgatni, mert mégis csak ugyan arról a bandáról beszélünk, de javaslom, hallgassuk meg az albumot önálló műként, a korábbi munkáktól függetlenül. Ez utóbbi szempontból vizsgálva a War Eternal egy fantasztikus album. Azonban ha hozzá vesszük a banda korábbi lemezeit... nos... ez akkor is egy fantasztikus album!
A hangulat teremtés már rutinból hozza a svéd csapat. A dalszövegek ismételten bravúrosan jól sikerültek, legyen szó társadalmat érintő kérdésekről vagy önismereti témákról. Kicsit eltér a korábbi hangzásoktól, de még így is iszonyatosan jól szól. Kiemelendők:

Tempor Nihil Sanat -  Ismét egy remek felvezető dal. Ahogy azt korábban tapasztalhattunk ennél sincs szöveg és ez se tart még csak másfél percig se, de minden pillanata mesteri!

Never Forgive, Never Forgot - A kis "szolid" felvezetés után úgy berobban ez a szám, hogy ott kő kövön nem marad! Akkora energia bomba, hogy azt élvezet hallgatni. Iszonyat király a gitár benne végig, Alissa hangja pedig teljesen jól funkcionál az Arch Enemy berkein belül. A szöveg a szokásos minőséget szolgáltatja! Kötelező!

War Eternal - Ezt az albumot én a bejelentése óta követtem és a War Eternal volt az első megjelent dal, ha úgy tetszik single. Teljesen korrekt maximálisan szórakoztató és meglepően változatos. Hangszerelése fantasztikus és hát a vokál...

As the Pages Burn - Nem, nem megyünk végig az összes dalon, mert annyi időm nekem sincs, meg a billentyűzet is elkopna! De ezt azért fontos kiemelni, mert itt tűnik ki leginkább, hogy a hörgés mennyire sok színű lehet, illetve, hogy mennyire tehetséges a kanadai kisasszony! Tempóban valamivel gyorsabb (pedig én nem tudtam, hogy az eddigieket hova lehet fokozni...). Kell ehhez még valamit hozzá tenni?

You Will Know My Name - A személyes kedvenc. Kicsit nyugodtabban indít (de csodásan), aztán egy pillanat és indul a zúzás. Gitárszóló, gitárszóló hátán, remek szövegekkel fűszerezve. Egyfajta ilyen "majd én megmutatom a világnak, hogy kivel áll szemben" dal, amivel borzasztó egyszerű azonosulni.

Time Is Black - Gyönyörű kezdés. Eléggé szokatlan, de teljesen érthető. Olyan hangulatot teremt az elején, hogy ott senki nem marad állva. A dal többi része is kifejezetten jó. Megint csak az eddigiektől, ha nem is merőben, de eltérő. És teljesen jól működik.

Nincs mese! Ez az album elképesztően jó! Így kell bemutatkozni/újra bemutatkozni! A legjobb Arch Enemy albumok egyike. Az új fiatalabb énekes a teljes csapatnak is egy valamivel frissebb hangzást adott, és nem azt mondom, hogy már kezdett volna megfáradni, mert szerintem jól szólt volna ez amúgy is, de rosszat nem tett a vér frissítés. Azt meg, hogy jövőre mi lesz, kíváncsian várom!

Basement Score: 85% 

Egy énekes csere mindig nagyon drasztikus változás. A régi rajongók egy része ilyenkor lemond a bandáról illetve új énekes új rajongókat is vonzhat be, de általában a banda rosszul éli meg a cserét. A Three Days Grace esetében Adam Gontier távozásának sem volt túl jó visszhangja. Magyarázatként annyit kaptunk, hogy Adam le akarta zárni eddigi életét és új fejeztet kezdeni. Azóta a Saint Asonia hangjaként lehet megtalálni.
Helyére a My Darkest Days exénekese Matt Walst került. A rajongók csalódtak az új albumban, többen megutálták a bandát. A tény ami miatt én nem utálom az az, hogy ugyan elismerem, hogy Gontier tehetségesebb, de nem nőtt úgy a szívemhez a banda, mint az elpártolt rajongókéhoz. Én kíváncsisággal vágtam a 2015-ös albumba.

'14-es év során két single jelent meg az érkező Human albumról. A dalok fogadtatása jó volt. Majd 2015 májusában elérhetővé vált. Az album hát... általában egyhangú és nem a legizgalmasabb, de azért ott van benne a potenciál és a lehetőségek. Egy-két dal van ami nagyon jól szól a többihez képest pedig feltűnően jó. Kiemelendők:

Human Race - Korrekt, jó indítás. Emlékezetes és hangulatos dal. Megvan a stílusa és a tempója. Helyenként az új vonulatú Linkin Parknak a jobb pillanatait idézte fel bennem, ami nem rossz!

Painkiller - Az abszolút legjobb dal az albumról. Iszonyat energikus és  dallamos. Csak szeretni lehet. Mellette egy kis mondani való is került a dalba. De az egyszerű felismerhető, dúdolható dallamok teszik kiemelkedővé.

I Am Machine - Ez pedig a szentháromság utolsó ékköve. Szintén egy jó szövegű, dallamos és atmoszférikus dal. Én szeretem, meg úgy általában az emberek is szokták. Felismerhető, egyedi.

És így kábé ennyi amiről lehet bővebben beszélni. Többiről sem lehet elmondani hogy feltétlen rossz, csak valamivel ingerszegényebb mint a fent említettek és teljesen felejthető. Hogy ez most az énekesnek köszönhető vagy csak egy egyszeri botlás majd az idő igazolja. Egyenlőre én várom a folytatást, mert a mostanság megjelent feldolgozást én imádom! Ez pedig:

Basement Score: 63%

Az előző album előtt visszakerült Christopher a bandába, így a 2005-ös felállásban az Arch Enemy. Az előző album nem szerepelt rosszul semmilyen tekintetben sem, a kritikusoknak is tetszett szerintem is egy korrekt darab volt. Ezután a 2009-es évet nem aprózták el, ugyanis két válogatás album is került tőlük piacra, majd 2010 végén stúdióba vonultak és következő év májusába el is érkeztek hozzánk a Káosz Légiói a banda nyolcadik albuma: Khaos Legions.

Az album egy ízig vérig Arch Enemy album! Stílusban abszolút a helyén van. Legyen szó az Amott testvérek zenei részéről vagy Angela hörgéséről és szövegeiről. Hangulatban, mondanivalóban egy vegytiszta Arch Enemy lemezt kaptunk, fül kápráztató szólókkal és gondolat ébresztő sorokkal. Valamint apróság, de nekem iszonyúan tetszik a borító is. Kiemelendők:

Khaos Overture - Egy fantasztikus kezdés. Remekül meg alapozza a hangulatot. Olyannyira, hogy a koncertek nagy részét ezzel a dallal szokták kezdeni. Jó kis felvezetés, remekül megkomponált és úgy szól, ahogy annak kell!

Yesterday Is Dead and Gone - Az első teljes értékű dal. Apokalipszis a javából. A mindennek vége érzet teljesen jól átjön, a banda le se tagadhatná a dalt mert jellegzetesen Arch Enemy. Persze ott vannak a fantasztikus és egyedi gitárszólók meg minden ami kell.

No Gods, No Masters - Ez a dal már egy fokkal visszafogottabb. Kicsivel lassabb a tempó is, de mondani valószinten van ugyan annyira jó mint akár az előbb említett dal. Továbbra is érdekes figyelemfelkeltő néha már egy picit botrányos a szöveg, a kifejezés jó értelmében.

We Are Godless Entity - Végül pedig egy iszonyat jó és atmoszférikus hangszeres dal van még, amit annyira ismétlődésre rakva csak hallgatni hosszú percekig (mert egyébként másfél perc aztán kalap-kabát ugrunk a következő dalra).

Nagyon kellemesen telt az albummal eltöltött idő. Angela is és úgy egyébként a banda is ismét letette a névjegyét, és tudta vagy sem, ez lett az énekesnő utolsó teljes értékű albuma. Hatalmas az amit az évek során a bandával csinált és egy igazi legendává nőtte ki magát. Önkéntesen lépett ki a bandából, mert ő már azt érezte, hogy neki ennyi kellett csak ebből. Utódját ő jelölte ki, méghozzá a The Agonist kanadai származású énekesnőét Alissa White-Gluz-t. Hogy miként állta meg a helyét? Még idén összeszedem róla a gondolataim!

Basement Score: 69%