Mike Kerr (ének, basszusgitár), Ben Thatcher (dobok). Ez a két srác jellemzi a jelenlegi formáját a garage rocknak. Hölgyeim, uraim, mindenki más: A Királyi Vér bemutatkozó lemeze 2014-ből.

A 2013-ban alakult kéttagú brightoni blues/garage/pszichedelikus rock banda hamar elég nagy figyelmet kapott (köztük Jimmy Page-ét is), aminek nem nehéz az okait észrevenni. Vaskos dallammenetek a basszusgitáron Rage Against The Machine-es nyerseséggel. A rockzenét kedvelők azért az ilyenre ugranak, a Royal Blood esetében annyira, hogy 2014-15-ben a csapból is a Figure It Out ömlött, és a debüt korongból pedig 66 ezer példány kelt el a megjelenéstől számolt első héten. De vajon megérdemelten?

Mielőtt belevágtam az albumba az ismereteim kimerültek a Figure It Out-ban, és mire a lemez végére értem ugyanott tartottam, ahol kezdtem az ismerkedést, a veszett jó nyitódal kivételével. Majd lejátszottam még párszor, és úgy három hónappal később (itt tartunk most) kijelenthetem: a válasz nem. Nem tragikus. Nem fájdalmas. De minimum unalmas.
Ugyanis a zenekar addig gond nélkül eljut a blues rock-kisokosban, hogy egy dögös, jól hangzó gitártémát hogyan kell megírni, odáig azonban már nem, hogy ennek hogyan kell ízt adni. Az egyszerűség, amibe két kézzel kapaszkodva próbál szórakoztatni a Royal Blood kevés. Az énekes hangja nem a legmarkánsabb, de rendben van, viszont amit a hangszerén művel, vagy sokkal inkább amit nem... Hát nem a kénköves pokol, de az album második felére egy döbröntei nyugdíjas klub intenzitásával vetekszik. A dalok gerincével nincs nagy gond, sőt! Kimondottan friss, zamatos gerincekről van szó, de olyan érzésem van, mintha félbehagyott munkákat hallgatnék. Egyrészt a vokált elnyomja többször a rossz stúdiómunka, a gitár pedig annyira istentelenül tompa, hogy a cool, poros, nyers hangzást amire törekedtek teljesen tönkreteszi sok esetben.  De a fő problémája az, hogy elképesztő repetitívvé válik nagyon hamar. Rémálmaimban tér vissza a Ten Tonne Skeleton véget nem érő semmilyensége, a Careless hanyagul megírt szövege, a még annyira sem érdemes riffjével, és még sorolhatnám. Minden ANNYIRA minimál, és ez rövid idő után válik kényelmetlenül egyértelművé.
De akkor a pozitívabb oldala:

Out Of The Black - Az opening track, amiről beszéltem. Az egyetlen szám a korongon, ahol ível bármerre bármi. Van eleje, van vége. Egy kibaszott adrenalinbomba, a lágyan erőszakos riff pedig tökéletesen betölti libabőr-indikátor szerepét. A vége felé kreatív dobmunkával, az album egyetlen fuck-jával és az utóbbi évek egyik legfaszább klipjével több, mint meggyőző. Mi maradt még?

Come On Over - A Panic Station kétharmadánál megjelenő téma loopolásával kezd, utána pedig unalmas szöveg, és pár magas hang a basszuson. Meh...

Figure It Out - Nem nagy megfejtés a szöveg, de a maga egyszerűségével teljesen jó, kirajzolódik valami történet. Egy egészen szépen végigvezetett dal, aztán a Panic Station kétharmadánál megjelenő téma loopolásával zár... Vicc nélkül. Olyan rohadt egyértelműen ismétli önmagát ez az album már a harmadik számnál (amiről hál' Istennek leszokik ezután), hogy az már pofátlanság, de ezt leszámítva a jobb dalok közé tartozik a Figure It Out.

Little Monster - Egy riff, ami tényleg elbír egy egész dalt. Ez kell egy működő Royal Blood számhoz, és ez rendelkezik vele. Jól variál az alaptémán, akkor amikor kell, emellett pedig atmoszférikus, ami még egyedülállóvá is teszi. 

Összességében nem utálom ezt az albumot. Több helyen elég középszar, ami fájó, mert van benne kraft, és sajnos érezhetően veszít az értékéből minden egyes hallgatással. Viszont egy olyan debüt, ami után érdemes felfigyelni a bandára, legközelebb pedig kiderül, mennyire sikerült fejlődni a második nekifutásra. Meg hát persze a kritika nagy része szubjektív, érdemes egyszer belehallgatni, nem véletlen szeretik annyian (köztük Jimmy Page-dzsel).

Basement Score: 48%

De régen is volt már...
A Dookie kiadását hatalmas anyagi siker, rengeteg jelölés és díj követte, például MTV Award jelölések, de még Grammy díjat is hozhattak el érte. A lelkesedésük nyilvánvalóan az egekbe szökött és nem is ültek sokat, ugyanis már a Dookie kiadásának évében nekiálltak a folytatásnak. Kicsit több mint másfél év telt el és meg is jelent a Green Day negyedik stúdiómunkája az Insomniac. Az album nem ért el olyan sikereket mint az elődje, de ezzel valószínűleg tisztában voltak a srácok már a készítése kor is, hiszen sokkal komolyabbak a témák és depresszívebbek a dalszövegek. Alapvetően ezzel semmi probléma nincs, ráadásul a szakma hatalmas elismeréssel fogadta ezt a lemezt is, a fiúknak abszolút semmi szégyellnivalójuk nincs.

Még egy pár szót, had említsek az albumborítóról. A készítője Winston Smith. Ő többek között a legtöbb Dead Kennedys grafikáért és borítóért felelős. A banda (mármint a Dead Kennedys) egyik száma (I Kill Children) annak is az első sora (God Told Me to Skin You Alive) ihletett egy montázst (lásd lejjebb), aminek egy részlete gyakorlatilag a cover. Winstont egyébként még a Green Day Lookout!-os korszakában ismerte meg Tré Cool, aki felajánlotta, hogy ha bármikor borítót kell tervezni hívják. Így lett az az Insomniac fedlapján az ami.

Szóval itt van nekünk egy montázs részlet, ami 14 dalt rejt, mely dalok összessége éppen átlépik a harminc perces hosszt. Igazság szerint a legtöbb nagyon hasonló alapokon nyugszik. A Dookie-ban remekül bejáratott hangzást nagyrészt itt is használják és remekül megállja a helyét. A szövegek a bevezetésben ígérteket tartják. Kellően komoly és érdekes témákkal foglalkozik, teszi mind egy sajátos módon. Helyén kezeli a dolgokat, de azért nem nélkülözi teljes mértékben a szemtelen humort sem. Az Álmatlan, kiemelendői:

Armatage Shanks - Az album egy ütős dobszólóval indít, majd a továbbiakban ízelítőt kapunk abból, hogy mit fogunk hallani. A teljes korong hangulatát és zeneiségét remekül reprezentálja. A dalcím eredete egy érdekes sztori, ugyanis a banda az első Angol turnéján meglátta ezt a feliratot "Armatage Shanks" egy vécé ajtón. Ez egy brit toalett gyár neve és mikor látták eldöntötték, hogy dalcímként hasznosítani fogják majd... igazság szerint a dal egyébkénti szövegéhez sok köze nincs.

Panic Song - A kakukktojás. És nem csak a hossza miatt, hanem mert eltér a dal felépítés és stílusa a korábbiakétól. Kezdetnek az első közel két percben nincs vokál. Egy baromi izgalmasan felépített és hangulatos instrumentált hallhatunk. Majd miután belépett Billie, sem veszíti el a szám az addigi teljesen egyedi világát.

Brain Stew - Egy szaggatott gitár alappal rugaszkodunk neki ennek a dalnak, ami az AC/DC Back in Black c. számára emlékeztet. De nem is ez a fura, hanem Billie énekhangja. Legalábbis ahogy elkezdi az első verzével nem igazán tudtam hova tenni. Nekem eleinte ezért nem is tetszett a dal, a második felére ilyen duplikált vokál lesz, ami javít a dolgokon, de így sem az igazi. Egy valamit azért meg kell adni neki... a lezárást nagyon profin megoldották!

Az lemez teljesen jól le tud kötni arra a kicsit több, mint fél órára amíg tart. A dalok hosszúságának és mennyiségének köszönhetően soha nem ül le, mert két percenként, ha csak minimálisan, de változik és frissül amit hallasz. Minden teljesen rendben van az albummal:

Basement Score: 62%

A történet 1992-ben kezdődött. A SlipKnotból ismert Corey Taylor már a kilenctagú-sátánkecskés-overálos projektje előtt is zenekarozott. A Stone Sour megalakulása ugyanis öt évvel korábbra tehető. A nevét egy Iowai (innen származnak) koktélról kapták, ami whiskeyt, narancslevet és sós mixet tartalmaz.  A legelső felállásban dobok mögül Joel Ekman játszott és basszusgitárjával Shawn Economaki egészítették ki Corey vokálját (aki egyébként ritmus gitározott is). Két demó albumot fel is vettek hármasban. Ezekkel kapcsolatban ismerkedtek meg Jim Root-tal, aki szólógitárjával egészítette ki a triót 96-ban. Még ebben az évben felvettek egy harmadik demót, ezúttal négyesben, melyből 3 dal egyébként a debüt albumon megjelent.

97-ben megalakult a SlipKnot amivel párhuzamosan a Stone Sour parkolópályára került, ugyanis mind Corey mind Jim az új bandára fordították minden energiájukat. Miután megjelent a SlipKnot első albuma a páros visszatérhetett a korábbi munkáikhoz. A Stone Sour első albumának munkálatai 2000-ben kezdődtek, a SlipKnot Japán turnéja során, ahol Corey és Jim 14 dalt írt szabadidejében. Az újraalakulás után 2001-ben vonták be a munkálatokba Josh Rand ritmusgitárost is. 2002-ben adta ki az ekkor már öt fős Stone Sour első stúdióalbumát. Az albumon a korábban megírt 14 számból 13-mat tartottak meg. A lemez egy mainstream, hardrock stílust lőtt be magának, ami abszolút jól működik. Időnként kis melankolikus fűszerrel egy meglehetősen erős darab lett. Kritikusok szerették, a hallgatóság szerette. Billboard listára került két dal és a korong is arany minősítést kapott az államokban.

Get Inside - Erős kezdés, egy kellemes és ütős szerzemény. Az alap technikás és dallamos, míg az ének rész a verzéknél effektelt, később prózai míg végül a refrénbe berobban. Annak ellenére, hogy újszerűt nem visz a már ismert formulába, mégis üdítően képes hatni.

Orchids - Corey komoly énekhanggal próbálkozik a dalban. Egy kemény és zúzós hard rock szám, ami ott van a szeren. Abszolút egyedi, stílus és hangzás szempontjából is. Bár a második felében a kórus éneklés elég érdekesen jön ki, de még ez sem ront el semmit.

Choose - A felvezetőben egy kis ízelítőt kapunk Joel tehetségéből. A későbbiekben egy egyszerűbb pörgős dallam kísér minket végig, erőteljes basszussal és rengeteg cinnel. Valahogy ennél a dalnál sokkal nagyobb szerepet kaptak a hangszerek, ami teljesen rendben van. Nem azt mondom, hogy az énekkel baj lenne, mert nincs, csak azt hogy itt nem az a mérvadó teljesítmény.

Bother - Egy igazi melankolikus, egy szál gitárral eljátszott dal. Fantasztikus és vér fagyasztó hangulattal. Itt tűnik ki leginkább a készítők hozzáértése és profizmusa. A számról még azt érdemes tudni (amellett, hogy Billboard listás), hogy a 2002-es Pókember film eredeti filmzenei albumára is felkerült (emellett olyan előadók is feltűnnek, mint az Alien Ant Farm, The Storkes vagy a Sum 41).

Omega - Valami amire abszolút nem számítottam. Ez kérem szépen ugyanis egy slam poetry, Corey Taylor előadásában. A szöveg elképesztő, de ami még inkább zseniális azok a beéneklések és arra a reakciók. Mindenképpen egy érdekes gag és valami ami eddig nem nagyon volt. 

Tehát! Egy érdekes, egyedi valamilyen szinten újszerű albummal mutatkozott be a világnak a Stone Sour 2002-ben. A hangulat teremtésben és a szórakoztatásban nagyon ott vannak, pont annyira mint az elgondolkodtatásban. A hard rock rajongóknak tudom ajánlani, a SlipKnot fanoknak pedig érdekes lehet, hogy ilyen is van!

Basement Score: 78%

Az ember nem halhatatlan. Minden bizonnyal tisztában volt ezzel a Finntroll összes tagja is, és nem véletlen, hogy Katla betegségének diagnosztizálása után rövidesen elhagyta hordáját, hogy a zene világából kilépve új életet kezdjen. Azonban a halál nem mindig fenyeget olyan közelről, hogy tudunk előle menekülni - ezt bizonyítja a Finntroll egykori gitárosának, Somniumnak halálesete, aki ittas állapotban esett le Helsinkiben egy hídról, melytől azonnal szörnyethalt (egy tanú, Impaled Nazarane-beli társa, Mika Luttinen szerint Teemu "Somnium" Raimoranta öngyilkosságot követett el). Mindez 2003. március 16-án történt, alig több, mint egy hónappal a Visor Om Slutet megjelenése előtt, így a már korábban elemzett albumot az elhunytnak ajánlották fel a zenekar tagjai. 
Gondolhatná az ember, hogy egy zenekar a két alapító tag kihullásával szinte biztosan feloszlik, vagy ha egyben is marad, akkor sem lesz már ugyanaz, és minden bizonnyal a továbbiakban nem vár rájuk hosszú, fényes jövő...ám a Finntroll esetében ez nem így történt, és már az akusztikus lemezen is szereplő Tapio, valamint a gitáros posztra meghívott Mikael "Routa" Karlbom közreműködésével a trollok 2003 októberében újra stúdióba költöztek, hogy elkészítsék a harmadik teljes albumukat, a Nattföddöt. 
Kis érdekesség a megjelenéshez fűződően, hogy a kiadást megelőző héten piacra került egy EP, Trollhammaren címmel, ami a címadót kivéve olyan számokat tartalmazott, amik valamilyen okból kifolyólag nem kerültek fel az amúgy nem maratoni hosszúságú teljes lemezre - vélhetően nem tartották teljesen az albumra illőnek ezen trackek hangulatát, mely hozzáállással részben egyet is tudok érteni. Ezek közül a számok közül érdemes megemlíteni a korábbi lemezen már hallható Försvinn du som Lyser metalosított változatát - eszméletlenül pörgős, és alátámasztja azt a gondolatomat, hogy a Visors Om Slutet dalai megállhatnák a helyüket zordabb hangszereléssel és vokálokkal is -, a Hemkomst-ot, mely továbbviszi a Försvinn iramát zenei téren, de a csak ezen az albumon szereplő másik két szám is szerethető, melyeket Hel Vete és Skog névvel láttak el (a Skogról érdemes megjegyezni, hogy az új gitáros bemutatkozó kompozíciója, a szöveg és a zene is tőle eredeztethető). 
Viszont hogy kapjatok is valami képet arról, hol járt a Finntroll 2004-ben az alapító tagok nélkül, íme az "Éjszülött" kivesézve:

 1. Vindfärd

A korábbiakban már említettem, hogy nekem imponál, ha egy lemeznek van egy jól megírt és feljátszott hangszeres intrója. Azonban talán ez volt az első olyan Finntroll album, mely nem rendelkezik ilyennel. Helyette kaptunk egy elég unalmas, zajokból, szélfúvásból álló bevezetőt. Nem azt mondom, hogy nem volt jó az ötlet, csak számomra még az egyperces hosszával is kicsit elnyújtottnak érződik, szóval én biztos nem haragszom meg arra, aki skippeli.

2. Människopesten

Ahh, hiányoztak az ilyen thrashy riffek. A dobok is visszakapták erejüket, viszont a billentyűk érdemi belépésére ebben a számban sokat kell várni. Helyette azonban Tapio kényezteti a fülünket eddig ismeretlen károgásával, melyben kicsit több nyálhasználatot érzékelek Katlaéhoz képest, döntse el mindenki, melyik tetszik neki jobban, de én a korábbi számok énekhangjához jobban vonzódok - félreértés ne essék, nem vitatom Wilska tehetségét.
Mikor szinti is megelevenedik, attól az ember egyből táncra perdülne, annak ellenére, hogy a szöveg ragályunk, az "emberi pestis" északról való kiűzését írja le. Azonban korántsem erről a számról híresült el az album, hiszen iram és a hossz kombinációjának köszönhetően elég nehezen befogadható. Hallgassuk hát meg egy új trollhős bemutatását. 

3. Eliytres

Itt lényegesen kevesebbet kell várnunk a billentyűk nem csak ritmusra való használatára, ugyanis egyből szinte egyből felcsendülnek a "fúvósok". Jó hír - számomra -, hogy továbbra is humppa metalban utazunk, lehet rá pattogni majdnem megállás nélkül - mikor pihennek Trollhorn és Tundra ujjai, akkor egy jó kis gitárdarálást hallhatunk, szinte halljuk, ahogy örjöng rá a közönség, de épp csak el lehet rá kezdeni óbégatni, már vissza is lép a többi hangszer, hogy megkapjuk az album egyik legnagyobb zúzdáját. Ezt követően érkezik a szám legmagasztosabb momentuma, a fúvós hangzás maximális kihasználásával - pedig abszolút nem nagy was ist das, amit művelnek vele, egyszerűen csak az egekbe emeli Rivfader méltó utódját, Eliytrest, ki újra és újra csatába vezeti trolljait a "keresztény patkányok" ellen. Wilska sem kíméli magát a karakter vizuálissá tétele közben, ügyesen variál azokkal a hangokkal, amik a tarsolyában vannak. Megemlítendő továbbá a Wilska által írt szövegek részéről, hogy ezen az albumon szűköldködünk a lassúzós részekben, ezeket én már így, két szöveges dal után is hiányolom, de hasonlót azért még kapunk, mely nosztalgikuságával újabb színt kever majd sötétségbe.

4. Fiskarens Fiende

Az album ezzel a számmal mindenképpen meggyőz arról, hogy jó dologra akadtunk - ha az eddigiek esetlegesen nem voltak erre képesek. Minden eddiginél hatékonyabban építkezik a néhány már ismerőssé váló elemből: drámaian mély hangokkal kezd, ami az Eliytres hangzása után olyan váratlanul ér, hogy néhány másodpercig vélhetően csak néz maga elé elkerekedett szemmel az, ki először hallja, és várja, vajon mi sül ki ebből. Ehhez a gitárok beléptetése is sokat hozzátesz, majd a pergetések és Wilska beköszönése után egy ismét ikonikusnak mondható szintidallamot kapunk, ami oda is varázsol minket a tengerhez közeli, lazactól bűzlő vendéglőbe, ahol vélhetően nem egy rege hangzott el a halász ellenségéről, aki értelmezésem szerint - sajnálom, ha csalódnotok kell - NEM TROLL! Ugyan technikailag ugyanaz a szerepe (szél öregasszonyi sikítása mellett érkező lények az emberek törzseit zilálják szét), mégis pozitívum, hogy a koboldok után öt évvel azért csak sikerült ismét újat csepegtetni a csupatroll-történetek közé. 
Zenei téren is kiemelkedő szerzemény, megtalálunk benne mindent, amit egy Finntroll számban szeretnénk hallani: van tánc, de viszonylag zúzósnak mondható rész is, csordaének...kell ennél több?

5. Trollhammaren

A zenekar úgy gondolta, igen, és az album közepére be is illesztette azt a számot, ami azóta a legismertebb Finntroll-himnusszá vált: jogosan. A harmónikára írt dallam már-már zavaróan fülbemászó, a többi hangszer csatlakozásával pedig Wilskatól az album egyik, ha nem a legjobban kivitelezett csatakiáltását hallhatjuk - hatásosságát a továbbfolyó szintidallamnak, és az eszméletlenül passzos, mégsem teljesen agyament gitártémának is köszönheti. Érdemes megjegyezni, hogy ennél a számnál a szerzők nem lépték meg azt, amit a korábbiakban jó néhányszor, hogy az emlékezetes dallamot szétszórták a track random három pontjára, hanem az első másfél percben ebből építkezik, majd jön egy szöveg nélküli, lassított headbangelős riff, egy kisebb szólóval (megfelelő időközönként elejtett nyújtások), hogy aztán ismét visszatérjünk a harmónikánkhoz, majd a refrénhez. A dal végi gyorsítás a doboknál pedig abszolut felteszi a koronát a megelőző EP címadójának fejére. Szöveg terén pedig természetesen visszatértünk a kalapácsos troll témájához, annak rendje és módja szerint, azonban én még mindig nem unom - lehet, ez a nyelvi hiányosságaim következménye. 

6. Nattfödd

Az előző két szám hallgatása közben néha eszembe jutott, hogy Routa érkezésével a ritmusgitáros dolga kissé lekorlátozódott - folyamatos akkordozáson kívül túl sok dolgot nem véltem felfedezni a játékban, amivel amúgy ezen a poszton egyáltalán nincs gond -, azonban Skrymer riffje az elején nagyon jól el lett találva, élmény nézni felvételről is, a billentyűk pedig úgyszint tökéletesen érkeznek, egy újabb felejthetetlen dallammal - talán ezt már nem is érdemes megemlítenem, minden dal magáénak tudhat Trollhornnak köszönhetően egy ilyen vonást.
És megint troll... na várjunk! Ez azért nem olyan egyértelmű. Ugyan ismét bosszúról van szó, azonban a szöveg nem említ trollokat, pusztán az éj azon szülöttjétől van szó, ami a másoktól elvett életet ősi társainak ajándékozza: Ő a világ sötétje, a vizi halál, az élő vér, ki lehet troll is, de egyszerűen kifejezheti a bosszúvágyat is. A szöveg előadásmódja is erős, Wilska sokat variál itt a hangjával - ez nem valósulhatna meg a zene jól komponáltsága nélkül -, hallhatunk egymás után mély growlt és magas screamet, de még narrációt is kapunk - idézve a korábbi albumok lassúzásait -, ami szerencsére nem hangzik olyan bután, mint Burzumtól. 
Tetszik, hogy az albumon elvétve használatba hozott duplázó néhol érvényesül, a gitárok pedig nagyon jól vannak igazítva a billentyűsökhöz. Nem véletlen, hogy örök koncertklasszikus, 13 év alatt szerintem nem volt olyan Finntroll koncert, ahol nem játszották.

7. Ursvamp

Az előző szám drámaisága után ennek a lendülete és ereje remek ellensúlyt képvisel. Két percébe szerintem annyi leütés került, mint az előző két számba összesen, dobok igazán blackesek, ami úgy ráz fel, mint ahogy teszi azt erejükben kételkedő utódaival Rivfader, mikor visszatér a tűzhöz, hogy trolljait a visszavezesse a Feketehegyhez az ősök gombájáért, mely ebben a műben azok bölcsességét jelképezi. Talán a tempó miatt ez a szinti nehezebben emészhető, így kevésbé emlékezetes is, pedig ez is ujjtörő egy darab. 
Ha valaki ezt a cikket olvassa róluk először, a korábbiakban még csak nem is hallott a bandáról, mégis meghallgatná, mi is ez, annak az Ursvamp egy jó track erre.

8. Marknadsvisan 

Folytatódik a teljes Finntroll lemezek hagyománya, miszerint nem lehet elhagyni a studiót Aamund és Kettil történet elregélése nélkül. Aki esetleg nem ismerné eme két név tulajdonosának legendáját, annak dióhéjban annyit mondanék, hogy nagyjából két fontos perc maradt ki az életéből, amikben megtudhatta volna, hogy papként hova nem szabad szaunát és templomot építeni. "Hőseink" ezúttal úgy döntöttek, ellátogatnak a piacra, hogy új köpenyt vegyenek - menetüket jelképezi a szám elején hallható trillázás és séta hangja. Azonban a trollok is hasonlóan tervezték tölteni a délelőttjüket - hallhatjuk, ahogy a horda is megindul. Mikor aztán a keresztények és a trollok útja keresztezi egymást, a bestiák éktelen haragra gerjednek, és hatalmas üvöltések közepette rátörnek ellenségeikre - érdemes megjegyezni, hogy ebben a számban a trollok hangját valódi emberi alanyokkal vették fel, ennek ellenére mégis hihető, ezért sokat hozzáad a lemez nyersségéhez. 
Ezek után negyven másodperc gyilok következik: duplázás és darálás végig, majd a változatos énekkel belép a szintetizátor is, amely nagyon jól ileszkedik a gitár rezgésére - imádnivaló mészárlás az album végére, melynek végén a madarak éneke hozza vissza az erdő természetes nyugalmát.

9. Det Iskalla Trollblodet 

Azonban nem tart sokáig a csend, a madárcsicsergést a gitárok sípolása, majd Tundra csatába vezető basszusjátéka váltja fel, ahonnan Wilska felszólítása vezet át minket a thrashy folytatásba - visszavesznek vele egy kicsit a tempóból, de az előző két szám után erre lehetett is számítani. Az első verze igazán jól szól, pláne Wilska részéről, hangja felülmúlhatatlanul adja át a témát: a napfelkeltével véget érő csata után a hős trollok a túlvilágon tivornyáznak tovább, hol kifogyhatatlan mennyiségű mézsör és étel várja őket.
Bár a billentyűjáték nem ebben a számban a legtechnikásabb, hét évvel ezelőtt pont emiatt a dallam miatt került a legnagyobb kedvenceim közé - szinte tényleg ott látom magam előtt a Rivfader csarnokában zajló ünnepséget, a részese lesezk tőle, ezt pedig fokozza a ráépülő csordaének. 
Koncertdalok közül az egyik legnagyobb élmény.

10. Grottans Barn

Az album utolsó szöveges dalát hallhatjuk személyében, és vélhetően azért került a lemez végére, mert melódikussága csúnyán kilóghatott volna az album egyéb részeiből. Ide azonban remekül passzol, legalább annyira megérdemli az elemzést, mint bármelyik elődje.
A darab fő szintidallamával indulunk el az úton a barlang gyermekeivel. A háttérben szóló doromb korábbi művek sámáni révületét idézi, ami szinte az egész tracket végigkíséri. Az idővel belépő többi hangszer is egy tűz körüli tánc élményét idézi lüktetésével, Wilska újra bemutatja, hogy is énekel tisztán egy troll - természetesen rekesztve. Két duplázós verze kivételével a dal összesített témáját lassúnak mondható, nem feltétlenül ez alatt zajlik a legnagyobb pogó koncerten. Kifejezetten szeretem, benne, hogy a harsánynak nem mondható billentyűsök mellett a gitárok gond nékül érvényesülhetnek. Zárása Wilska részéről szerintem túlzottan érzelmesre sikeredett, de talán a dal összességébe belefér, ennyi "hiba" kell egy albumba. 

11. Rök

Lényegébe véve akusztikus outroként szolgál, de véleményem szerint önmagában jobban érvényesül. Megjegyzendő, hogy amellett, hogy kivezet az albumból, Routa szólódarabjának is minősíthető, játékából itt derül ki igazán, méltó utódja az elhunyt Somniumnak.
Elmélkedéshez remek aláfestő zene, ilyen szempontból talán csak a hossza kifogásolható. Ugyan nem feltétlenül adja át a trollhatást, a zord északi hangulata számomra átjön rajta, talán még jobban is, mint a csontdaráló metálrohamokon.

Ezzel elérkeztünk a harmadik szakmailag teljesértékűnek mondható Finntroll album végére. Egy dolgot tennék hozzá a fentebb leírtakhoz, annak kapcsán, hogy nem sok negatív kritikát fogalmaztam meg a leírásokban: az album nem rossz semmilyen szempontból sem, ugyanakkor korábbi munkáikhoz képest látszik, hogy az energia kissé megcsappant, holott több táncolós, hadba vonulós tétel is szerepelt a 2004-es munkán, és élvezettel elemeztem. Hogy ez a kényszerű tagcseréknek köszönhető-e, arra abszolut nincs rálátásom, talán még a zenekar tagjainak sem, sőt, az is lehet, hogy én érzékelem rosszul, hiszen ez az album vált azóta talán a legikonikusabbá. 
Így, a közvéleménytől függetlenedve, és az előző albumoknál nem magasabban a Nattfödd...

Basement score: 81%

Egy hete jelent meg a a Nickelback, Feed the Machine című szám szerint kilencedik nagylemeze. Így elől járóban azt elárulhatom, hogy jó lett, de ez még árnyalódni fog. Mostanában beszélgettem egy kedves ismerősömmel, aki szereti a banda munkásságát. Igazából ebben nincs semmi egzotikus, de megkérdeztem, hogy mit várt és mit kapott az új lemeztől és teljesen elégedett volt a csapat teljesítményével. Egy ponton a lelkesedése elkezdett önkéntelenül úrrá lenni rajtam is és így vágtam bele az idei tizenegy Nickelback szerzeménybe. Hamar azon kaptam magam, hogy élvezem amit hallgatok.
Az már a korábban megjelent dalokból egyértelműnek tűnt, hogy a Dark Horse-os zúzós vonalon indulnak tovább. Ez a felvetés be is vált, egy nem sokban eltérő de érezhetően erősebb hangzást kapott a lemez. A számok működnek, jól fel vannak építve. Megtartották az előző albumon bevezetett zseniális újításukat, hogy az első számot (és ezzel az egész albumot) felvezetik. DE! Sosem hittem volna, hogy ez fog bekövetkezni és mégis. Ha valamit nem engedhet meg magának a banda az a vissza fejlődés, bármi terén... és mégis... Nem tudom, hogy a csajok vagy a drogok, de néha olyan arcpirító sorok kerültek egyes helyekre, hogy komolyan én kérek elnézést érte. De akkor Tápláljuk a Gépet, jöjjenek a kiemelendők:

Feed the Machine - A lemez első dala és az első megjelent single is. Mint már mondtam, kapott egy ütős kis felvezetést. Alapvetően rendben van a szám. Jó kis hangulatot épít fel és tart meg. Végig élvezhető marad és egy komoly, biztató irány ad a bandának/lemeznek.

Song on Fire - Egészen amíg el nem érkezünk a harmadik trackhez, ahol a refrén már bevezet abba a delirium álom jellegű dalszöveg írásba, ami csak később éri el a csúcsát. Ez egy szerelmes dalnak készült, de ez nagyon nehezen hámozható ki belőle. Ezzel a részével igazából nincs is baj. A zúzás és a számfelépítés is rendben van, de a lángoló, süllyedő meg holdra szálló dal metafora nekem magas.

Must Be Nice - Jaj! A Must Be Nice-szal sincs sok probléma. Egyedi, újszerű a hangzása, ugyanakkor jól illeszkedik a sorba is, szóval tök király és hallgassátok nyugodtan. Csak a szöveget meg ne nézzétek. Több hetes fejtörést okoz megoldani és akkor is inkább feladod. "Elektromos csúszda, kék hal, piros hal, az agyad eldobod" - hát el!

Betrayal (Act III) - Elég érdekes előélete lehetett ennek a Betrayal trilógiának. Az Act II-ről olyan értesüléseim vannak, hogy elkészült, azonban stílusban nem passzolt az albumhoz így inkább kihagyták (ami döntés egyébként király, támogatom az ilyet, ha valaminek nincs itt keresni valója, az ne legyen itt.). Aztán, hogy a hármas miért van előbb mint az egyes, erre csak azt tudom mondani, hogy előbb lettek készen a dalok mint a sorrend és hát így alakult. (Azt azonban már megtippelni sem tudom, hogy utólag miért lett így hagyva, miért nem nevezték újra a dalokat). De, hogy magáról az Act III-ról is essen pár szót. Közelebb áll a Feed the Machine-hez, mint a Must Be Nice-hoz, ami jó. Hangulatos és kellemes nóta és őszintén meglep, hogy ilyen minőségben és még inkább mennyiségben van ez jelen a korongon. Szép!

Betrayal (Act I) - Megtörtént az amit soha nem hittem volna! A banda történelmében először úgy telik el több mint két és fél perc, hogy közben nem halljuk Chad hangját! Nyilván túlzok, mindenesetre említésre méltó, hogy a Nickelback valami olyasmivel próbálkozik, amivel eddig még nem... ez pedig az instrumentális dalírás. És meglepően jól megy nekik. Először hallva nem igazán tudtam összekapcsolni a számot és a lemezt, de figyelmesebben újrajátszva megvan ennek a helye a listán! Eltér az előző negyven perctől, de jól egészíti ki azt. És a tény, hogy a banda ilyen dalt képes írni, ami iszonyat profin hangzik és öröm hallgatni, hát le a kalappal.

Javarészt meglepetéssel zártam le a Nickelback pályáját egyelőre. Kellemes csalódásként ért az idei művük, ami ugyan messze nem tökéletes, de nem is merül ki a második hallgatás után. Javaslom a dalszövegek kerülését és/vagy megfontolt értelmezését. A rajongók szeretik, de én a szkeptikusoknak is azt mondom: nem kell tőle sokat várni, mégis érdemes tenni vele egy próbát!

Basement Score: 67%

Chad 2013 nyarán összejött Avril Lavigne énekesnővel. Kapcsolatuk remekül működött, októberben közös dal is készült. A hölgy hatására (vagy nem) Chad felhagyott a Kurt Cobain imitációval és rövidre szabatta a haját. A stúdiónál ezt nem nézhették jó szemmel így novemberen kiadtak egy összefoglaló válogatást a legjobb/legsikeresebb Nickelback számokkal majd elbúcsúztak a bandától (valójában a banda állt tovább, de mindegy).
Eljött a következő esztendő és neki is álltak a Republic Studio-nál nyolcadik albumuk készítésnek. Nyáron megjelent az első szólódal majd novemberben a teljes lemez, No Fixed Address címen.
Szakadatlanul tizenegy tracket tartalmaz. Az album nyitása meglepő és az első néhány szám azt sugallja, hogy megtalálták maguknak a hard rock műfajt, amiben képesek alkotni. Majd egy ponton elborul a szekér, az egész átcsap poprock stílusba és üressé is válik az egész. Nem rossz, kifejezetten unalmasnak sem mondanám, csak olyan üres és semmilyen. Részletesebben a Nem Rögzített Címről... Kiemelendők:

Million Miles an Hour - Végre kapott felvezetés a nyitó szám... és mennyire megérte. Tényleg azt éreztem, hogy igen! Ez most kezdődik és itt valami lesz. A felvezető után kapunk egy zúzósabb dal, amiben tisztes mértékben autotunet használtak, amit nem tudtam hova tenni. Nem rossz a dal, sőt kellemes, de hogy mi szükség volt erre nem igazán értettem.

Edge of a Revolution - Elérkeztünk arra a pontra, amikor egy komoly és tartalmas koncepcióra felhúznak egy nagyon jó számot. Teszik mind ezt stílusosan egyedi módon és hitelesen. Minden egyes szót jól olvastatok és komolyan gondolok! Egy szellemi változásról; a folyamatos népbutítás és félrevezetés ellen való fellépésről; egy modern forradalomról szól a dal. Mindezt tetőzi a videoklip, amibe ha nem látjuk a bandát csak minden mást (semmi személyes) még ütősebb lett volna. És a kántálás a végén kellően laza és remek hangulatot ad. Bravó.

She Keeps Me Up - Na és akkor elérkezett a páli fordulat. Ha a szerzeményt hallgatva nem lenne teljesen egyértelmű, hogy gyakorlatilag egy nyolcvanas éveket idéző diszkó slágert raktak össze, akkor a klip is egy flitterben úszó csoda. Nem tudom hogyan, miért, kinek született ez a szám, de az biztos, hogy mindenki meg lett volna nélküle. Nem mert köpedelem rossz, csak mert nyolcvanas dalt írni 2014-ben ne jelentsen már kihívást. Elképesztő...

Got Me Runnin Round - Túl mindenféle elektronikán, forradalmon, kutatáson és táncon az utolsó percekben is képes volt meglepni a korong. Alapvetően egy inkább poposabb alapra írt szám, amihez Chad vokálja a legkevésbé sem illik. Minimális hangulata azért van, de mégsem ezért tartja fent a figyelmet, hanem a közreműködő miatt. A She Keeps Me Up számnál volt már egy nem nevesített női hang, aki két sort ismételgetett, de itt nem más mint az amerikai rapper Flo Rida szól közbe a dalnál a harmadik versszakban. Mivel az egész szám érezhetően a vendégnek lett alárendelve, így nyilván ez a rész jól működik. Továbbra sem értem, hogy például a What Are you Waiting For? c. dallal, hogyan fér össze, de ezt hagyjuk a bandára.

Végső soron nem tudom, hogy most akkor jó e az album vagy sem. Az eleje meglehetősen erősre sikerült, de amikor egy ponton átfordul egy lágyabb stílusba teljesen ellaposodik az egész. Tulajdonképpen ajánlható az album az első öt trackig én azt mondanám érdemes is meghallgatni. De akkor jöjjön, aminek jönnie kell... Tápláld azt a gépet és indítsd a következőt!

Basement Score: 61%

Itt és most szeretnék előre is elnézést kérni a dőltekért!
A kanadai banda előző fekete lova nem muzsikált valami jól. Az altatódal hatást elérő album után közel bárminek örülni tudtam volna. Kapni akartam valamit, nem feltétlen újszerű, de legalább szórakoztató!. Azt gondoltam eleinte, hogy ez az oka annak, hogy a következő lemez tetszett. De nem így van. Meghallgattam többször is és azt kell, hogy mondjam, hogy jó az album (legalábbis jobb).

A Here and Now a Nickelback hetedik stúdióalbuma, amelyet 2011-ben adtak ki. Azt éreztem, hogy az előzmény szellemiségét viszi tovább a korong, ami tök jó. Egy ilyen jó kis macsós zúzás a régi vásári elemekkel (továbbra is helyenként röhejesen fér össze, de egyre kevésbé vérgáz!) *Apró megjegyzés: A borító kifejező, ötletes és tökre tetszik!*
Valami más volt ennél az albumnál. Az ami korábban nem működött itt igen. És ennek próbáltam utána járni miközben hallgattam, hogy mi adja azt a plusz, ami szórakoztatóvá teszi a dalokat. Végeredményben, annyit találtam, hogy a hangulat. A dalok nem üresen csengőek, amik görcsösen akarnak érzelmet átadni. Csak vannak... lazák és szórakoztatni akarnak. Ennél a lemeznél éreztem, hogy szívesen készülnek a dalok. Valahogyan ez eddig nem jött át és ezt nem tudom megmondani, hogy miért. Kiemelendők:

This Means War - Ennek semmi köze sincs, az azonos címet viselő Avenged Sevenfold számhoz, ez háborút jelent! (vagy csak egy egybeesést). Ezen túllendülve kapunk egy tökös és hangulatos rock zenét, egy olyat, amit én már régen (vagy egyáltalán nem) hallottam a csapattól. Én azt mondom erre a stílusra kéne jobban ráfeküdni és akkor jöhet a pezsgő fenékig és soha ne hagyd, hogy véget érjen!

When We Stand Together - Itt van ez a "na na na" semmilyen nyári nóta és én meg próbállak nem szeretni, de nem megy. Talán mert a nagyon is közismert számokat idézi (a Rockstar-t meg hasonlókat), azzal az előnnyel, hogy ezt még nem hallottam húsz milliószor. Így tudja azt nyújtani, mint a slágeres dalok a bandától, csak ezt még élvezem.

Lullaby - Egy újabb színfolt a Chad érzelgős palettáján. Egy dal arra, amikor együtt állunk és gyertyával énekelünk. De ez más, valamivel átgondoltabbnak és tudatosabbnak hat, mint a legtöbb nyálas Nickelback szám. Koncepciót és mondanivalót véltem felfedezni, nem céltalan bálványozást, ami azért egy meglepően komoly ugrás. Végtére ez nem egy az éjfél királynőjéhez szóló vallomás, hanem az elesettek megsegítő szándék. Taps-taps!

Kiss it Goodbye - Már a mennyországba kapaszkodva könyörgök, hogy az elektronikus sallangot válasszuk, le ha nem illik oda. Hangulatos kis dal, aminek egyetlen hibája, az engem őrületbe kergető hangtorzítás, ami egyáltalán nem működik! Ettől eltekintve egy jó szerzemény egy kifordítja a világról és a gépezetről, ami (egyébként mellékesen megjegyezve őket is híressé tette) a világot mozgatja. Nem egyedi, de kellemesen érdekes.

Don't Ever Let it End - Az utóbbi idők Nickelback lemezeinek kötelező kelléke a legutolsó trackben való bohóckodás. Csak ezúttal működik. Volt aki már ez előző albumnál is szerette a záródalt, én nem tudtam vele megbarátkozni. Jelen esetben átadja azt a kis ne törődj a világgal hangulatot, amit eddig nem igazán sikerült. Nem a legmegfelelőbb lezárása az korongnak, de önmagában egy jó kis szám.

Összességében én elvoltam vele. Nem egy mesteri alkotása, de hát most na! Eddigi legszórakoztatóbb darab. A helyét még érezhetően itt-ott keresi, de egyre kevésbé zavaró. A hangulat teremtés és az atmoszféra, amit ha véletlenül is hoztak össze, jól működik. Nem ez volt az utolsó viszlát csók! Még két felvonás hátra van, de most minden amit csinálnék az egy meleg kávé aztán elmegyek egy nem rögzített címre!

Basement Score: 62%

Mielőtt belevetjük magunkat az albumra néhány általános infó az albumról. Dark Horse a banda hatodik stúdióalbuma. A jelenlegi felállással a második közös munka. Ahogy azt megszokhattuk a legtöbb chart listán előkelő helyeken nyitott/végzett. A másik oldalt megvizsgálva, pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy tízből nyolc kritikus tartja a legrosszabb Nickelback lemeznek a Dark Horse-t. További általános infók: 2008-ban jelent meg és ismételten 11 dalt kaptunk. Ebből három jelent meg az album kiadása előtt, de 2010-ig nyolc trackből lett single. Gondolom ezek után mindenki bezárja a cikket és rohan a legközelebbi Media Markt-ba, hogy valódi CD minőségben élhesse át ezt az élményt. 

Az lemez közel háromnegyed óra és a csapat még most se tudja biztosan, hogy most mit akar valójában. Korábban emlegették, hogy felhígítanák azt a grunge stílust amivel útnak indultak, majd miután ez megvolt most vissza eveztek valamivel zúzósabb vizekre. Kicsit ilyen visszakonvertálás érzésem volt, hogy a limonádé rockot, amit az előző albumon hallgattunk heavy irányba vitték el. Ez így csak annyit tesz, hogy a tinglitangli továbbra is itt-ott jelen van például szerelmes nyáladzások, amik pontosan annyira hitlesen mint eddig, meg van néhány humoros (vagy annak szánt) dal. Az egyik nagy negatívuma az albumnak a fárasztó egyszerűsége. Valahányszor nekiálltam kiemelt dalok elemzésének, mindig felmerült az, hogy mennyire egyszerű. Így nehezen tudja fent tartani a figyelmemet és komolyabb nyomot se hagy. Kiemelendők:

Something in Your Mouth - A humorosabb számok egyikével nyit az album. A pörgés itt meg van, bár a bevezetőre ezúttal sem szántak túl sok időt. Hangulatban ez még egészen rendben van, annak ellenére, hogy a refrén előtti átvezetőben ez a félhangerőn való hadarást nem igazán erőltetném. Ha valaki el jut odáig ötödik-hatodik hallgatásra ezt is meg lehet szokni. ...talán ez a legjobb dal mind közül.

Just to Get High - Sejtelmes felvezetés gitárral és dobbal, majd egy háttérkórus és már halljuk is Chad felejthetetlen és megunhatatlan hangját. Itt mondjuk jelen van a játék az ének hangokkal és nem monoton a dal ilyen szempontból. Ami miatt még említésre méltó, hogy van benne egy gitárszóló, ami meglepett, és jól hangzott. A dal zárás még most se megy időben, az utolsó refrén belépése meglehetősen bénán jött ki a szóló után.

Never Gonna Be Alone - Akusztikus gitár, minimális dob alap. Tudjátok mit jelent ez? Pontosan egy dülöngélős szerelmes dal a magányról és a hiányról. Olyan hihetetlen unalmas ez a dal, hogy azt nehéz szavakba önteni. Ezt valahogyan a banda is érezte és a második percnél kicsit felpörgette, amitől szétesett az egész. Majd visszatért a kezdeti vonulathoz és vége lett.

If Today Was Your Last Day - Az első megjelent dal, ami alapján joggal feltételezheti a drága hallgató, hogy ez az album az All the Right Reasons vérvonalát folytatja. Ez marhára nem így van, mert az ilyen jellegű számok kevésbé jellemzik a Dark Horse-t. Mégis a mai napig az album egyik legismertebb tétele ez. Én már alapvetően nem értettem, hogy  miért került fel az albumra, amikor szemet szúróan nem illik a képbe, de hogy ezzel azonosítják az albumot az vicc.

Annak tudatában, hogy ez a legrosszabb korong a Nickelbacktől, is egy nagy csalódás. Inkoherens, agyzsibbasztó és hosszú távon engem idegesített is. Tudni kell helyén kezelni a srácok zenéjét, én ezt cikkről-cikkre igyekszem megtenni, de egy ponton túl nehéz, sőt közel képtelenség. Nyilvánvaló, hogy van aki ezt szeretni, én nem ítélek el senkit emiatt, hiszen ez még nem a zene gyártás legalja.

Basement Score: 38%

2001-ben hatalmas tivornyával zárult a finnosvéd trollok második albuma, a Jaktens Tid melynek felvételeibe az egész horda rengeteg erőt fektetett. Nem jelentett ez alól kivételt Jan "Katla" Jämsen sem, aki emberfeletti károgásaival igazi troll-hatást adott az északi mondáknak. Azonban hiába volt képes Katla trollként ordítani két albumon keresztül, sajnos róla bizonyosodott be először a zenekar stabil tagjai közül, hogy ugyanolyan ember, mint az Olvasó, vagy én: a Finntroll énekesének és dalszövegírójának hangszálain olyan vírus okozta tumort találtak, mely műthetetlenségéből fakadóan szinte teljes mértékben képtelenné tette a rá korábban jellemző énekhangok kibocsátására.

Ennek tudatában a zenekar egy akusztikus album létrehozásának tervével vonult egy Helsinki erdős határán elhelyezkedő minimális felszereltségű stúdióba 2003 januárjában. Velük tartott a korábbról már ismert Wilska is, ki Katla utódjának lett kiválasztva - a Visor om Slutet-en e két északi óriás osztozott a vokálokon, és a dalszövegek egy része is közös munkájukból született -, valamint a finnen kívül ment még velük a szokványos akusztikus hangszereken és Trollhorn billentyűs hangszerein túl két olyan csoda, amiket 12-húros akusztikus gitároknak hívnak. Tehát: gyenge stúdiótechnika, új hang és akusztikus hangzás...ki ne akarná belevetni magát az elemzésbe?

1. Suohengen Sija

Csicseregnek a madarak, békák kuruttyolnak, tücskök ciripelnek - mintha az újabb instrumentális intro elején megjelenő alapzajt a stúdión kívül, a közeli erdő lápjaiban vette volna fel a horda. Hamarosan azonban Trollhorn szintije töri meg a természet hangjainak idilliségét, sejteti, nem vagyunk egyedül a tájon. Majd mély dobok dörrennek újra és újra, hogy aztán kis idő erejéig a nimfakórus is kölcsönözhesse hangját a darabhoz. Végül, a szintik a mocsár szellemének hangjába fulnak - távoli hörgés, suttogás, vízcsordogálás, amik sajnos az EP-minőség miatt nem szólnak olyan jól, viszont a lemez egészére jellemző, hogy a legérdekesebb pillanatok elcsípése és a hatás elérése érdekében érdemes jó minőségű fej- vagy fülhallgatóval hallgatni.

Nem vált soha a kedvenc Finntroll intrómmá, ennek ellenére remekül illeszkedik az album világához, és hasonlóan jól vezeti fel a következő számot.

2. Asfågelns Död

Valamivel gyorsabb ütembe vágnak bele a dobok az album első szöveges dalában - lüktetésével szinte azonnal azonosul az ember, a bekapcsolódó szintik, mély fúvósok pedig az egyik - számomra - legemlékezetesebb Finntroll dallamot játszák a dal elején. Szövegileg ez a szám sem áll messze a korábbi témáktól - az erdő mélyéből, a barlangok sötétjéből törnek fel a trollok, hogy a kereszténység dögkeselyűit eltiporhassák. Amiben különleges, az énekhang. A Finntrolltól korábbiakban megszokott hörgéseket - mint ahogy az egy akusztikus albumnál várható - valamivel tisztább hangok váltották fel, viszont ebben a számban ígyis megmaradt a trollos hangzás, amit szerintem végtelenül nehéz lehetett kivitelezni, minden elismerésem Wilska-é. Egyébiránt a dal javarészt a billentyűkre épül, valamint a közepén és a végén hallhatjuk azt is kis idő erejéig, hogy is kell használni az akusztikus gitárokat - igazából bizonyos mértékig az egész számot végigkísérik, azonban ismételten a szegényes utómunka okán ezeket még jó minőségű fejhallgatóval sem lehet igazán kivenni, emiatt pedig maszlagossá válik az egyre hangosodó elektromos gitár lüktetése is.

Mindenesetre szerintem el lehet mondani, a trollok bizony nem csak metalban képesek élvezhető dalokat komponálni, remekül áll nekik ez a félakusztikus hangzás is.

3. Försvinn du som Lyser

Száraz torokköszörüléssel nyilik a már elektromos gitároktól mentes tétel, mely némileg Katla önkritikájaként is felfogható - cím jelentése is árulkodik nehézségeiről: "Eltűnik, ki fénylik". 

Ha az imént valakit annyira zavart az akusztikus gitárok kihallhatatlansága, mint engem, az ebben a számban örömét lelheti, ugyanis majdnem a legelső pillanatoktól ezek vannak előtérbe helyezve a banjok és harmónikahangzás felett. Ugyanúgy elmondható erről a számról, hogy ütemes lüktetése miatt mérhetetlenül egyszerűen idézi meg bennünk a trollt, nem beszélve energikus tempójáról - igazi humppa, ahogy az elvárható.

Ebben a trackben Katla és Wilska együtt énekelte fel a szöveges részeket, mely az ő szemszögükből igazán illik a zene vidámságához, azonban újat továbbra sem hoz téma terén: a kereszténység elpusztításáról szól. Azonban - többek közt - pont azt szeretem a Finntrollban, hogy ugyanazt a 2-3 témát rengeteg féle módon dolgozzák fel, anélkül, hogy a szóhasználat zavaróan színtelen lenne, emiatt is ajánlom a szövegek vizsgálatát. Megvalósítás terén dícséretet érdemel még a rengeteg belevitt interakció: a csordaének, a nevetés, a tapsolás, melyek együtt remekül fűszerezik a számot mesterművé.

4. Veripuu

Az embernek olyan érzése van ennek a műnek a hallgatásakor, mintha egy ifjusági horrorfilmet nézne - néhány hangból álló billentyűjáték, mely időnként hirtelen váltásokkal próbál megijeszteni. A gond csak az, hogy én valami mást vártam ehhez a címhez (Vértölgy); elmegy egy átvezetőnek, de sosem úgy reagálok rá, mikor begenerálja a lejátszó, hogy "Hurrá, pont ezt akartam hallgatni!". 

Ha csak néhány számot tervezel meghallgatni a lemezről, akkor ne pont ezt.

5. Under Varje Rot Och Sten

Az atmoszferikus ambient hollók után kapunk egy olyan darabot, amit ha nem ide tesznek, lehet, hogy lemondok az album számainak sorrendben való elemzéséről, pedig egy igazi Finntroll fanatikus nem tehet ilyet.

Pattog a tűz, a háttérben basszusbúgás, dicső kürtök, 12 húr, mély dobok (recsegnek? EP minőség)...a tétel eleje, mint egy prepozícióként, egyenként mutatja be, miket is hallhatunk majd a következő három percben. Szép lassan fonódnak össze elöttünk a szálak, hogy végül eljuthassunk addig a dallamig, amitől én a Heroes of Might and Magic III lovagvárában érzem magam mind a mai napig, ha előkerül a track. A diadalmas kép még eszményibbé válik, mikor egy újabb kürt helyett egy igazán emberi kiáltás hallatik, amihez csatlakozik még rengeteg másik, majd a hangszerek bekapcsolódásával ismét megidézik a Jaktens Tid rejtett tételét, egy - a lehetőségekhez mérten - rendkívül tiszta hangzásban.

Kifejezetten tetszik a címválasztás: "Minden gyökér és kő alatt", mely számomra azt szimbolizálja, hogy az élet, a természet mindenhol fellelhető, és ezek dicsőségét, valamint erejét jelképezi számomra ez az örömzene. Érdemes meghallgatni akár különálló számként is, nem csak az album részeként, mert míg ha a lemez folyamán hallgatjuk, épp csak arra elég, hogy kirángasson a vértölgy aszó lombjai alól, addig külön műként rengeteg energiát érezhet benne az ember...

6. Närr Ällt Blir Iss

...de hiába az előd energiája, a hatodik szám ismét a vesztünket akarja.

Valami úgy recseg a háttérben, mintha az erdőszéli kabinban nem fértek volna el a zenekar tagjai, és folyamatosan ráléptek volna a kábelekre. Berepült az ablakon egy varjú is, hogy emlékeztethesse Katlat, bizony már nem károghat így többé. Eközben a szintiatmoszferika ugyanolyan egysikú, mint két évvel korábban a Jaktens Tid Tomhet och Tystnad Härska-jában - míg az előző darab a második album zárótételének jó tulajdonságait vette át, addig ez a rosszabbakat). A végére jut annyi izgalom, hogy hallhatjuk milyen, "Amikor minden megfagy", valamint szerintem unták az angyalkórust, ezért elővették a "Jaktens Tid  - Kimaradt Sávok" című lemezt, hogy ennek a végére odabiggyeszthessék Jonne Järvela alig hallható sámánénekét - a minőség olyan gyenge sajnos, hogy alig lehet kivenni a szám efféle apróságait, viszont, még engedélyt sem kellett kérniük Jonne-tól a hang felhasználásához, gondolván, "sem ő, sem más nem fogja kihallani, nekünk meg tetszik".

Ugorjunk, mielőtt teljesen lehúzom a lemezt!

7. Den Sista Runnans Dans

Ismét mély kürt, egy doromb, valahol ugat egy kutya, picit közelebb pedig valaki dúdol: ez a valaki nem más, mint Katla (legalábbis véleményem szerint, Wilska tisztáját ismerve), aki magára vállalta ennek a dalnak a szöveges részeit - és milyen jól tette. Miután belépnek az akusztikus gitárok, egy ütemesen lüktető, mégse gyors témával felvezessék a leköszönő énekes dalát, mely - követve a nagy költők hagyományát - a betegségtől inspirálódva szól "az utolsó akasztófa táncáról". Véleményem szerint ez egy új téma a Finntroll világában, és bár ez az akusztikus hangzás, valamint a nagy medve hangja megismételhetetlenül jól adja át a témát, én szívesen vettem volna, ha ugyanezt metalra jellemző hangzással hallhattam volna mondjuk a Midnattens Widunderen.

Zeneileg sok plusz dolgot nem tudok elmondani róla, mivel az akusztikus gitárok csak a lüktetést adják, a banjo- és billentyűjáték sincs túlzásba víve - a dalt szinte teljesen végigkísérő kórus is arról árulkodik, hogy nem a hangszerelésre koncentráltak ennél a tételnél, hanem a vokálokra.

Mielőtt azonban valóban olyan hatásossá lesz a darab, hogy mi is megközelítjük a trollfúvósok hangjára táncoló bitókat, ismerjük meg, milyen az, ha a FINNtroll finn szöveget használ fel egy számban.

8. Rov

Illetve előtte még uzsonnázhatunk egy trollal...

Igazából ezzel gondban leszek a pontozásnál, mert annyira sokkoló, hogy az album remélt hatását illetően még azt is mondhatnám, hogy jó track. Persze hat év után is ugyanolyan vicces, mint mikor először hallottam, de ha valaki fantasyk írásával foglalkozik, ajánlom figyelmébe egy trollasztali etikett megírásához forrásként. Ez alapján íme az enyém:

1. Szaglásszuk meg a húst - nyersen amúgy csak a Gyűrűk Urában eszik, de azért ne legyen túlsütve se, had lehessen kicsit küzdeni vele.

2. Fenjük meg kicsit a kőkést, de csak annyira, hogy csak tépni tudjuk húst. (Közben persze folyamatosan szuszogjunk.)

3. Vissza az asztalhoz, próbáljuk meg vágni a húst.

4. Ha nem megy, akkor "ÜRRLLGH", és essünk neki foggal, körömmel.

5. Ha megettük egy percen belül a napi fejadagot, akkor kényelmesen hátradőlve hallgatjuk a mocsár fura, távoli madarait.

A szám címe egyébként "Zsákmány"-t jelent, tehát a címválasztás itt is találó.

9. Madon Laulu

Sokáig hallgatjuk azokat a madarakat, míg a mély dobok meg nem szólalnak, hogy aztán egy gonggal karöltve előhívják a sámánt, aki maga is dobbal, valamint önkívületi állapotából fakadó vizióit megéneklő hangjával csatlakozik a tűz körüli társasághoz.

Igazándiból a mantrázó duónak van szövege, azonban sértené autentikusságát, ha fordítás, értelmezés után néznénk, tekintve, hogy a "féreg dala" egy ősi finn boszorkányátok által valósult meg ezen a lemezen. Nem is elemezném tovább. Csak hallgassuk. Nem kell gombát venni, önmagában is hatásos.

10. Svart Djup

Mivel kis kihagyás után álltam neki ennek az ismertetőnek, kicsit változott is a TOP 10 Kedvelt szószerkezeteim listája, ezáltal viszont kezdem magam hűtlennek érezni az előző kettő cikk fogalmazásmódjához, így most azt mondhatom, ÉLES VÁLTÁS következik a korábbi két mű hangzásához képest: kaptunk még egy akusztikus gitárokra és billentyűkre épülő hangszereléssel és értelmezésre kínálkozó dalszöveggel rendelkező dalt.

A bagolyhuhogás után egyszerre kezdenek varázslatba a húrokért és a billenytűkért felelős zenészek, füleinknek célozva az album legszebben megírt balladáját - a troll sötétségével érkező halálról. Kifejezetten tetszik, hogy a szöveg első verzéjének erejéig elhallgatnak a gitárok, de nem azért, mert azokkal nem szólna jól, hanem mert nagyon jó fogásnak bizonyul a sejtelmesen lágy énekhang a figyelem teljes megragadásához. A sötét mélységek a dal kibontakozásával, a refrén szintiorientált késleltetés utáni megismétlésével tömegesen tesznek élettelenné férfit és nőt. Eszméletlennek találom a szövegen végigvezetett allegóriát, amit én korábban ennyire mély formában nem figyeltem meg Finntroll dalszöveg elemzése közben. Zeneileg pedig, véleményem szerint a legjobb az albumról, egy olyan darab, ami nagy hangerővel akusztikussága ellenére is vetekedhet bármelyik művel a horda diszkográfiájában.

Tökéletesen vezeti fel Abyss kitárulását...

11. Avgrunden Öppnas

Hánynom kel magamtól, hogy ismét ezzel kezdem, de mély dobok, viszont dobozban rekordált billentyűsök, amiket ha albumminőségben kapunk meg, akkor egy mozi csatajelenetének előzményzenéjeként is megállná a helyét. Azonban ebből látszódhat, hogy nekem nem teljesen jött át, nem érzem, ahogy az Alvilág kénes bűze csapódik a képembe. Ugyan különálló darabként ez is megállná nálam a helyét - más címmel -, de a korábbi témákhoz valahogy nem érzem passzosnak.

Mindenesetre outronak írták, aminek igazából megfelel, ha nem nézzük, hogy a hangulata más.

Furcsa egy lemezen lesz túl, aki végighallgatja, és ez érezhető is lehet elemzésemen. Nem vagyok benne biztos, hogy kellő előkészítés előzte meg a középlemezt - ez már abból is feltételezhető, hogy csak EP -, nem gyűjtöttek elég inspirációt ennyi idő alatt egy teljesen akusztikus album elkészítéséhez, ezért volt benne annyi atmoszferika, ambient...csámcsogás. Viszont sikerült létrehozniuk egy olyan sokkoló anyagot, amit ha egy sötét szobában egyedül ülve hallgat az ember, akkor nagyon mély nyomokat hagyhat az illetőben, legyen az metalhead vagy poprajongó, gyerek vagy felnőtt, lány vagy fiú.

Ezért és még tengernyi okból kifolyólag ez, tizennégy évesen:

Basement score: 79%

2004-es/2005-ös év fordulóján a banda Vikedal-t a korábbi dobost lecserélte a 3 Doors Down ex-ütősére Daniel Adair-ra. És azonnal el vonultak édes négyesbe és öt hónap elteltével megjelent egy új daluk a Photograph. 2005 októberében pedig már elérhető volt a banda ötödik stúdió munkája az All the Right Reasons. Minden szokásukat megtartották. Itt is tizenegy dalt kapunk, ez az album is bővelkedik toplistás dalokkal és a lemez is remekül szerepel a Billboard listán és ez sem kapott túl nagy elismerést a szakmától (legtöbb helyen ez az album szerepel a lista legalján). Röviden: itt egy újabb Nickelback album!
Azért talán ebben az esetben ez nem ilyen egyszerű. Ez mégsem csak egy újabb Nickelback album, ez A nagybetűs Nickelback album! A tizenegy dalból hét megjelent előzetesen és az album közel ötven százaléka az a fajta Nickelback, amit a városi suhanc és a vidéki gazda is ismer.
Az album 2005-ben jelent meg és emlékeztek, mit nyilatkozott Chad a Silver Side Up kapcsán. Hogy sokkal slágeresebb dalokat fognak írni. Úgy tűnik ez mostanra érett be. A banda történelmében először előkerül a zongora is. A front ember azt mondta nagyon félt, hogy nem lesz, de a siker nem maradt el. Lássuk a Minden Jó Ok slágereit:

Follow You Home - Ugyan a legtöbb dal limonádébb lett, a nyitány hűebb maradt a múlthoz. A dalról még azt érdemes tudni, hogy a gitár részébe beszállt a ZZ Top is. Igazából ez csak mint érdekesség van, mert nem tudom mennyivel nyújtana kevesebbet nélkülük. Alapvetően egy dallamos oké szám, aminek azért az elejét sikerült jól eltalálni, ahol is bemutatkozik az új tag. Bár ha előbb vége lenne és hanyagolná ezt a Disturbed-ös sejtelmes suttogást Chad boldogabb lennék.

Animals - Kellemesen érintett a dal újszerűsége. Na itt nem kell nagy truvájra gondolni. Újdonság kimerül abban, hogy Chad kicsit variál a hangján, így egy új ízt adva a dalnak. Korábbi lemezeken már volt erre példa, itt sem egy nagy szám, de mégis valami csak-csak más, ezt tudni kell értékelni.

Side of a Bullet - Ez a nóta szintén nem több egy mezei grunge-pop dalnál (sajnos). Valójában nem is akartam volna kiemelni külön, hisz nincs mit kiemelni, leszámítva a közreműködőt. Igen, a dalban (szintén gitáron) van egy közreműködő, aki nem más mint Dimebag Darrell (Pantera). Ráadásul ez egy poszthumusz kooperáció, mert a dal Dimebag halála után jelent csak meg. Kár érte, kiváló ügynök volt.

If Everyone Cared - A zongorával támogatott trackek közül ez az egyik. Ami azt illeti, szerintem jól illesztették a számhoz, hozzásegít a hatás eléréséhez. A szövege egy szent mise, hogy mennyivel jobb világban élhetnénk, ha még csak nem is a szeretet, de a kölcsönös odafigyelést és törődést megadnánk a másiknak. Az If Everyone Cared a korong jobb számai közül való és csak azért nem ajánlom meghallgatásra, mert valszeg mindenki pont annyira unhatja mint én.

Rockstar - E mellett nehéz elmenni, azonban annyi mindent mondani róla megint csak egy kihívás. A rock sztársággal járó arany életről mesélő szám igazából ilyen borzasztó egyszerű tábortűz köré ülős gitáralappal operál. Sok mondani valója nincs inkább csak szórakoztat és hát itt már vokálban is jelentkezik a nyitányról szökött ZZ Top. Másik érdekesség a klip, aminek koncepciója, hogy random mindenki, mindenhonnan éneklik a szöveget és montázs szerűen jönnek a bejátszások. Azóta sok ilyen jellegű klip készült, én nem tudom melyik indította el a koncepciót, azért én látok benne fantáziát.

Végezetül, mindent összevetve egy a sok közül. Kicsit lazább, rádióba illőbb az album fő vonulata, de még mindig nem érzem kellően maradandóak, az egyetlen dolog amiért emlékszem ezekre a dalokra az a túljátszásuk.

Basement Score: 51%