Tudjátok mi került szóba régen? Pontosan! Az az igazság, hogy nyakunkon a megjelenés és addig pedig sok korongot kell még végig pörget, úgyhogy elnézést mindenkitől, hamarosan lesz valami változatosság (nem mellesleg volt egy Gorillaz mostanában, tessék megnézni!)

Szóval tisztázzunk néhány alap fogalmat és nézzük meg szerintem mi az alapvető különbség stúdióalbum és válogatás lemez között. (Az én szememben) egy stúdióalbum elkészültének fontos lépcsője a megírás. A gyakorlat azt mutatja, hogy a jó stúdió albumon a dalok koherensek, így könnyebb összekapcsolni őket. Esetleg valamiféle struktúra szerint követik egymást a trackek, ami nyilván nem minden esetben van így, de sokkal kellemesebb élményt és egy jobb összhatást tud így elérni. Meg persze ezt ellehet vinni olyan elképesztő szintekre, hogy egy koncepciós lemezt ad ki valaki, ahol egy történetet vagy világot mutat be (abból is a legelborultabb módon például a tavalyi Dream Theatre korong). Ezzel ellentétben a válogatás album leginkább már korábban egymástól függetlenül elkészült dalokat rendez egymás után. Jellemzően ki nem adott dalokat, kislemezen lévő számokat, bónusz trackeket, lemezen nem szereplő önálló nótákat vagy a legnépszerűbb produkciókat szoktak így kiadni. Nyilvánvalóan ebbe is lehet tudatosságot vinni és jól felépíteni, de számomra ebben az esetben a folytonossága az albumnak csak egy plusz adalék és nem elvárás.
De hogy ez miért is jött szóba? Kizárólag, mert a Nickelback 2003-mas negyedik stúdióalbuma, sokkal inkább kelti egy válogatás hatását, mint egy gondosan összerakott egészet. A számok éles váltással követik egymást, ami engem kifejezetten frusztrált. 

Egy másik akadály, ami kicsit megnehezíti a dolgomat és nem ez az első eset, az pedig az, hogy az album teljesen rendben van. Itt a problémát nem az okozza, hogy rosszat vártam vagy le akartam húzni. Sokkal inkább, hogy azon túl, hogy rendben van nem igazán tud többet. Tök oké a legtöbb dal, de nem sok egyediségük van, nincs benne hullámzás, kiemelhető hullámhegy vagy hullámvölgy. Csak van, kellemesen eltelik és vége. Így mint elemző nehezen tudom bőrére ereszteni a dolgot, ha nincs miről beszélni. Ne kerülgessük a forró kását, merüljünk bele, hogyan muzsikál A Hosszú Út:
Ami nekem először szemet szúrt, hogy visszább vettek a dalok hosszúságából, így egy kicsit pörgősebbé vált az lemez. Tizenegy dalt kapunk, amik megtartották régi grunge hangulatukat és hangzásukat. Bővebben:

Flat on the Floor - Számomra még mindig elképesztő, hogy mindösszesen kettő perc ez a szám. Viccet félre téve, én jobban örültem volna, ha valami minimális felvezetést kap a lemez/a dal, de egy ilyen gyors és hirtelen kezdéssel kell beérjem. Meglehetősen kellemes, végig robog és már jön is a következő.

Do This Anymore - Az első valóban teljes értékű szerzemény. Szomorú ezt leírni, de ha ezt hallottad, kis túlzással az egész albumot hallottad. Felvezető verze, majd egy kis átkötés és egy jó öreg Nickelback-es refrén. Teljesen rendben van, végig tud szórakoztatni, ahhoz kellően változatos, de ahhoz már nem, hogy maradandó is legyen. Mindenesetre egy próbát megérhet.

Someday - A lemez első kiadott single-je. Több chart listának az élén kötött ki és hát olyan is a dal, ahogy egy rádiólistás number-one Nickelback single-t elképzelsz, szóval ilyen szempontból nem okoz meglepetést. 

Believe It or Not - Ennél a résznél kicsit felkaptam a fejemet, mert azt hittem valamit lenyomtam. Itt ugyanis kicsit Curb-ös déjà vu-m volt, ami nálam nem egy rossz pont. Stílusban és hangzásban szerintem tök jól idézik meg a korábbi munkáikat (nem vagyok benne biztos, hogy cél volt, de örülök). Azonban az illúziót kicsit megtöri a harmadik harmad, ahol lassabbra és modernebbre kapcsol a dal, de ezzel együtt is rendben van.

Én az a fajta ember vagyok, aki sokkal inkább ad a felhasználói közönség véleményére mintsem a szakma álláspontjára. Komoly esszéket lehetne arról írni mi a baj a kritikusi megközelítéssel - önirónia - és miért egyre kevésbé irreleváns az emberek számára. Azonban én amondó vagyok, hogy ha valamivel, akkor a Nickelback-kel kapcsolatba adhattok a kritikák és a szakma véleményére. Mert minden platina minősítés ellenére, ezek maximum oké albumok.

Basemenst Score: 51%

Az új album érkezte tökéletes alkalom, hogy írhassak egyik, ha nem 'A' kedvenc zenekaromról, ami a szó gyakorlati értelmében nem létezik. Még úgy is, hogy több, mint egy hónapot csúsztam...
Hölgyek, urak: Gorillaz.

A banda ötlete 1998-ban fogant meg, Damon Albarn (zenész/énekes, a Blur frontembere mellékesen) és Jamie Hewlett (képregényrajzoló) ötlete az volt lényegében, hogy egy 4-tagú virtuális formációt alkossanak, ami 2D (vokál), Russel Hobbs (dob), Noodle (gitár, olykor vokál) és Murdoc Niccals (basszus) rajzolt személyében valósult meg. A klipekhez/tévés szereplésekhez/interjúkhoz állandó szinkronhangok párosulnak, azonban a valóban zenélő tagok konstans cserélődnek, egyedül 2D személyét lehet Damon Albarn állandó pozíciójához kötni.  A karaktereknek személyiségük van, ami a korukkal/külsejükkel együtt formálódik. A rajzolt figurák élő, lélegző egységet alkotnak, amibe könnyedén bele lehet szeretni. A világ, a leginkább klipek útján kirajzolódó történet ami a karakterek köré van írva kellően magával ragadó, és meglepően összetett. Egy világban, ahol a hírnévre zenei karriert lehet építeni, bárminemű hozzáértés és igényesség nélkül, borzasztó egyedülálló projekt a Gorillaz. A fiktív zenekar nem csak egy geg, a cél ezzel a személyi kultusz elkerülése volt, ami megfertőzi és meghatározza a popkultúrát. Az, hogy ne tulajdonítsanak felesleges jelentőséget a zene mögött álló zenészeknek. Erre pedig ráerősít, hogy olykor fellépésen is vetítve jelennek meg a karakterek, koncerten pedig többször a zenészek sziluettjeit látni csak.

Minden tiszta, de vajon mégis mi az Úristent játszanak?
A jogos kérdés az lenne mit nem, ami miatt igényel egyfajta zenei nyitottságot a formáció. A Gorillaz lényege az volt, hogy egy műfaji korlátoltságok nélküli zenekart hozzanak létre. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak egy albumon, de akár számon belül is rengeteg stílust vegyíthetnek, egy nagyon egységes elegyet kreálva ezzel. Rendkívül precízen fedik egymást a különböző műfajok (köztük alternatív rock, synth-pop, hip-hop, trip-hop... a metált leszámítva majdnem minden), ami végtelenül szórakoztatóvá és egyedülállóvá teszi a bandát A zenekarra egyből felfigyeltek, az első három single megjelenésekor, név szerint ezek a: Tomorrow Comes Today, máig egyik legismertebb számuk: Clint Eastwood és a Rock The House, utóbbi kettőn Del tha Funkee Homosapien közreműködésével. Az első lemez pedig olyan magas számban kelt, hogy a Guinness Rekordok könyvébe írta magát vele a Gorillaz, mint a legsikeresebb virtuális zenekar.

Windmill, windmill...
Az ezt követő 2 lemezzel pedig nem megtartani, de egyértelműen felül tudták múlni a debüt album változatos, élénk egységét, az idő haladtával pedig egyre több közreműködővel (De La Soul, Little Dragon,Dennis Hopper, Snoop Dogg...) bővült egy-egy tracklist. A Demon Days (2005) és a Plastic Beach (2010) egyikei a pár abszolút tökéletes lemeznek, amit hallottam életemben az olyan klasszikusok, mint a Dark Side Of The Moon, Appetite For Destruction, OK Computer és hasonlók mellett. Egyszerűen szerelmes vagyok abba, amilyen elegánsan simul a dalokra a történet, a Demon Days-en itt-ott megjelenő vonóshangszeres kíséretbe, abba, ahogyan kirajzolódik Plastic Beach melankólia áztatta partjai a zene által. Olyan vizuális erővel bír mindkét korong, ami zenére nagyon ritkán jellemző. Egyedülálló és végtelenül bájos. Van egy megfoghatatlan varázsa a Gorilláknak, ami nagyon addiktívvá teszi a zenéjüket.

A Plastic Beach után, The Fall
Az ‘Escape to Plastic Beach World Tour’ amerikai szakaszán Damon Albarn egy iPad-en rögzítette a The Fall névre keresztelt album számainak anyagát, egyfajta zenei naplóként használva azt.A The Fall-ra a legjobb jelző az érdekes. Inkább különleges, mintsem rendkívül élvezetes. Borzasztó furcsa elektronikus zene, random Bobby in Phoenix, meg hasonló képbe nem illő számokkal tűzdelve. A probléma a lemezzel, hogy inkonzisztens. Lenne egy egységes hangulata, de azt meg előszeretettel töri meg véletlenszerűen Damon, aki csak alkalomadtán fakad dalra. Emellett meg olyan hangosan kellemetlen hangzása van olykor, ami teljesen élvezhetetlenné teszi. Nem rossz, de inkább egy Damon Albarn szólóprojektnek érződik, mintsem egy Gorillaz munkának. A Plastic Beach-csel azonos évben kiadni, és hasonlóan teljes értékű albumnak nevezni konkrétan rossz vicc.

We are still human
A The Fall után pár elképesztően jó single, majd hosszabb hiátus következett, ami Jamie és Damon kreatív különbségeinek volt elsősorban köszönhető. Damon ebben az időben inkább a Blur-re koncentrált, Jamie-t meg csak látszólag nem érdekelte különösebben egy darabig a Gorillaz, ami látható az első Humanz-ről való single élőszereplős klipjén, és azon, hogy később is csak egy számhoz készült animáció. De ha már itt tartunk milyen lett az album?
Az LP 2016-ban, az elnökválasztás derekán készült el, a korong pedig azzal a gondolattal játszik (ekkor még feltételes módban) milyen lenne egy party közvetlen miután megválasztják Trumpot. Egy apokaliptikus hangulatú, kilátástalan, káosszal átitatott ünneplést fest le az album, ami felteszi a kérdést: Mi lesz abból az Amerikából, amit jelenleg ismerünk, és vajon meddig tűrnek meg még benne? A válasz pedig eléggé nemnek tűnik, tehát a buli zajlik, mintha nem lenne holnap.A konkrétan ezt a kérdést középpontba helyező számok a legjobbak talán az albumon, mint az Ascencion, Hallelujah Money, Let Me Out.
Ami sok rajongónak a szívfájdalma volt az 2D alulhasználtsága, de teljesen érthetően van háttérbe szorítva témát tekintve, ennek ez így állt a legjobban. Egy partyról szól, ahol a résztvevők is felszólalnak a 'Hogyan tovább?' kérdéskörre válaszolva, ez pedig a témát illető hatalmasságot, jelentőségteljességet alapozza meg. Emellett pedig amikor 2D megszólal annak minden perce arany.

És hát akkor az album számairól tömören, mert van miről beszélni:

Ascencion - Vince Staples az egyik legigényesebb mostanában befutott rap előadók közé tartozik, és ezt itt is bizonyítja. Eleve a beat kellően furcsa, a szöveg, amit írt rá pedig a legerősebb az egész albumon. A refrén alatti Humanz kórus nagyon jól passzol oda, ahogy 2D belép a szám közepén jól illeszkedik, és az utolsó verze, a Spongyabobból kivágott visítással a végén egyszerűen FENOMENÁLIS.

Strobelite - Fülbemászó, és kellemes hallgatni. Egy bőven élvezhető szám, amit szeretek önmagában is hallgatni, de a rerént és az egyébként kellően ötletes elektronikus alapot leszámítva semmi különleges. A jobb számok közé tartozik, de koncerten teljesedik ki csak igazán.

Saturnz Barz - T H E B A T H. Elintézhetném ennyivel is, Murdoc mémet csinált ebből a számból, de ennek ellenére/ezzel együtt is kiváló a Saturnz Barz. Inkább érződik Popcaan számnak, mint Gorillaznak, de az albumot egészként nézve ez nem probléma. A dal értékeiből nem vesz el. Ez a szám bizonyíték, hogy igenis lehet az autotune-t jól használni. A creepy dallam a háttérben, a kórust ahogy hallani a refrén után... tényleg fantasztikus.

Momentz - Ha De La Soul a Gorillazzal dolgozik az mindenképp ígéretes, ha az eddigi számokat nézzük amiken közreműködött. Baromi kíváncsi voltam a számra pont emiatt, és a dal összességében tetszik, de a beat nagyon igyekszik megerőszakolni ezt az élményt. Egyszerűen csak nem illik oda, túl arcbamászó, erőszakos ehhez a számhoz. Konkrétan vérzik tőle a fülem, pedig nagyon sok kraft van ebben is. A kórus, az elején lévő kis dallam amivel indít, minden adott, hogy egy emlékezetes számot kapjunk.

Submission - Különösen jó a vokál, ellenben MI AZ A RAP VERZE?? Danny Brownnak olyan Chris Rockosan idegesítő hangja van, de nem lenne baj ezzel, van szám amihez akár passzolt is volna, de semmiképpen sem ehhez. Tolakodó csak, és könnyfakasztóan eredményesen zúzza atomjaira a szám második felét, pedig ennél többre lett volna érdemes.

Charger - 2D megszólal. Ritka alkalmak egyike, de milyen jól teszi. A kicsit flegma, beleszarós attitűd amivel énekel, és az az alá összerakott torz, vibráló alap ahogy kibontakozik valami fantasztikus! Szerintem egyértelműen egy fénypontja a Humanz-nek. Ha valamibe bele kéne kötnöm az a random megszólalásai lennének Grace Jones-nak. Csak indokolatlanul sokszor mond valami nagyjából odaillőt. Egyszer-kétszer elég hülyén jön ki, de ennyi.

Andromeda - Van egy íve, kellemes hallgatni, az élő performansz pedig tökéletesen bemutatja Damon Albarn mire képes. Fülbemászó, kedves, szerethető, de ez olyan, hogy hallani kell.

Busted and Blue - Legcsöndesebb pontja a lemeznek. Furcsa viszonyban vagyok ezzel a trackkel. Általában fáraszt csak eseménytelenségével, de képes vagyok elérzékenyülni rajta. Egy biztos: jól illik a képbe, ez a fajta melankólia, tökéletesen készíti elő a soron következő számot. Intim, érzéki, meg minden szar, de nehéz beleinvesztálódni a számba, ha egyszerűen alig történik valami. Pedig sem a Broken, sem az On Melancholy Hill nem egy iszonyat mozgalmas szám, mégis egy hatalmas szakadék van ezek és e között.

Carnival - Akár unalmasnak is mondhatnám, de a szerepét teljesen korrekt módon betölti. Egy széteső, kaotikus képet fest le, ami jó levezetése a Busted and Blue-nak, illetve ezután az őrület után még felszabadítóbb hallgatni a Let Me Out-ot.

Let Me Out - Az a használt, poros bakelit hangja, elindul a beat, és az egész egy annyira magasztos valami lesz, ami a végére az album legjobbjai közé emelkedik. Mavis Staples és a Humanz kórus egy kicsit gospeles beütést adnak a számnak, ami nagyon szépen emeli ki a szám tartalmának fontosságát, relevanciáját jelen korunkban. Pusha T verzéitől nem dobtam magam hanyatt, de teljesen rendben vannak. Többre is képes, de az effajta egyértelmű közlés jobban illik a Let Me Out-hoz. 2D nagyjából két sora viszont zseniális szerintem.

Sex Murder Party - Kong az ürességtől. Lélektelen. A beat minimál, azon kivül meg hallgathatjuk Zebra Katz hangját, aki olyan, mintha folyamatosan maszturbálna, illetve 2D hangját hallani, de ó bárcsak ne. Egyszerűen fáraszt az egész. Nem teremt atmoszférát, nincs hangulata, csak az épp elélvező Zebra képe maradt meg a fejemben, ami hát... nem túl kellemes.

She's My Collar - Hands down a legjobb track a lemezen. Elképesztően ízléses, jó stílusérzékkel összerakott szám, aminek nem a története/üzenete az, ami megkapó. Csak az, amilyen lágyan, könnyedén csordogál az ember hallójárataiba. Damon hangja nyilván kifogásolhatatlan, ami viszont meglepett, hogy a vendégénekesnő mennyire odaillő, már ahogy belép egyszerűen érződik ahogyan eggyé válik a számmal, ráolvad gyakorlatilag a zenére. Szerelmes vagyok mindenbe, ami történik ezalatt a három és fél perc alatt.

Hallelujah Money - Erős váltás, az előző szám után egy szelíd poszt-apokaliptikus darab, ami szövegével odavág, Benjamin Clementine hangjával pedig elaltat. Már nem azért, mert unalmas lenne, csak olyan... komfortos. Mintha egy Ben Clementine hangjából készült függőágyba fektetnének. A szám alapja pedig furcsa. Nem tűnik túlzottan odaillőnek, de ez adja a különleges kettősségét, a karakterét. Nagyon tetszik ahogy 2D belép a kérdésekkel a szövegben, keretbe helyezve nem csak a számot, de a Humanzt is. És ez egy tökéletes lezárás... lenne...

We Got The Power - Szörnyű. Amit nem értek, az a rajongók megszállott imádata a szám irányába. ANNYIRA unalmas. A refrén repetitív, a szöveg olyan mérhetetlenül sablonos hányadék szar, ami megbocsáthatatlanná teszi a dal létrejöttét. Ami pláne szörnyű az eddigi dalok szövegeinek gazdag tartalmát nézve. A legjobb idegen szó erre a 'cringefest' lenne. Csak. Kínos.

A deluxe edition-ön található számok pedig teljesen rendben vannak. Az 5 és fél szám közül amit érdemesebb meghallgatni szerintem a The Apprentice és az Out Of Body, a többi felejthetőbb.

És hát valami konklúzió? A Humanz egy Gorillazhoz méltó album, a banda pedig az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb zenekar valaha, és ha te kellően nyitottnak érzed magad zeneileg, nincs mit veszítened, vágj bele.
Meg persze nagyon kíváncsi vagyok ti mit gondoltok a fent leírtakról. Hogy álltok a bandához, az új lemezhez, hány helyesírási hibát találtatok a cikkben...? Ilyesmik. Én megköszönöm a figyelmet, remélem sikerült eddig Gorillaz-szűz zenekedvelőt meggyőznöm. Legközelebb valami sátánista kecskebelező zenével folytatjuk.

A banda útja egyenesen az elismerés és a hírnév felé tart. Akkor mégis, hogy lehet, hogy ekkora közutálatnak örvend akár a mai napig is? Egy kis kutató munka után azt találtam, hogy nem is igazán a banda zenéjét utálják, hanem azt amit elértek és még inkább ahogyan élérték... kifejtem! A harmadik albumtól a banda mérnöki precizitással szerette volna a dalait megírni, úgy, hogy slágeres, rádió-kompatibilis, könnyen eladható, egyszerű számok szülessenek, mind ezt úgy, hogy a grunge alapoktól nem akartak elszakadni. Ezt nem én ötöltem ki, ezt Chad nyilatkozta. Ez már kihúzta egyeseknél a gyufát, de nem feltétlen indokol ekkora ellenszenvet. Ami azonban igen az a pofátlanság. Ugyanis fogták ezt a rengeteg dalt és töménytelen reklámmal és pénzzel elérték, hogy mindenhonnan ezt lehessen hallani: tv, rádió, az összes sláger lista. Igazából ez az amivel nem ért egyet nagyon sok ember. Nem rossz a zene amit csinálnak, csak messze nagyobb figyelmet kap a limonádé szerelmes grunge, mint azt megérdemelné. És teszi mind ezt úgy hogy maga a banda nyomatja folyamatosan. Nem a daluk maguk terjednek és szereznek elismerést, hanem megszereztetik manuálisan. De most az én feladatom, az albumok értékelése, hát lássuk.

A harmadik Nickelback lemez megírása még a The State kiadása előtt elkészült. A dalok megvoltak, azonban ezeket felvenni még nem tudták, hiszen az előző még ki se futott és még koncertre se vitték. Azonban úgy döntöttek, ha már vannak, miért ne játszhatnák őket a koncerteken. Így még mielőtt a következő album bejelentése megszületett volna, már voltak dalok amik élőben hallhatóak voltak (például: Hollywood, Hangnail).
Elérkezett az ezred forduló, majd 2001 és meg is kezdődtek a stúdiózások és a promóció. Az első kiadott dal az albumról, a bandát mai napig definiáló How You Remind Me. Majd két további single után 2001 szeptember 11-én (igen, a terrortámadás napján) befutott a Silver Side Up.
Ez a trackek számát tekintve a legrövidebb lemez. Ugyan azt mondták, hogy slágeresebb lesz a hangzás, valahogy nem igazán érezni. Már valamiféle átmenet jelentkezik, a szövegben biztosan, de a hangzás sokkal inkább közelebb áll a korábbi munkáikhoz, mint a későbbiekhez. Itt van tíz egyszerű Billboard listákat vezető Nickelback szám, milliós eladások hatszoros platina lemez Kanadában, négyszeres az Államokban és valahogy a kritikusok még is középszerűnek nyilvánították, hát ez meg hogy lehet? - Erről beszéltem a bevezetőben. - Kivételesen a kritikusokkal kell, hogy egyet értsek, az album nem túl változatos vagy érdekes. Megvannak a maga kis pillanatai, de a jótól vagy az emlékezetestől azért ez még távol áll. De akkor lássuk, azokat a #1 nótákat:

Never Again - Nagyon komoly és releváns témával indít in medias res . Családon belüli erőszak, nők bántalmazása.  Teljesen rendben van a dal, bár én azt sajnáltam, hogy valami minimális felvezetőt nem kapott a korong, de ez van. Szóval mint dal működik, kellően változatos és érdekes tud maradni végig. A stílus is jól áll, kellő komolysággal veszik a szöveget és így hiteles lesz.

How You Remind Me - Erről nincs igazán mit mondanom. Mindenki ismeri, mindenki hallotta, mindenki kívülről tudja. Én szeretem, szerintem egy kifejezetten jól sikerült, számról van szó. Annak ellenére, hogy az artikulálást nem viszi túlzásba a tisztelt művész úr.

Too Bad - Itt már valamivel jobban átjön a hangulaton a rádiókompatibilitás. A dal lassan indít a refrénre bepörög majd a végén valamiféle gitár szólót is kapunk - teljesen rendben van itt minden. Nem váltja meg a világot, mert nem egy maradandó darab, de amíg nincs vége, addig tök jól elszórakoztat.

Just For - Aki hallotta a Curb-öt annak déjà vu-ja lehet, ugyanis ez a dal eredetileg azon szerepel Just Four címen, kicsit áthangszerelték, ismét felvették és kiadták. A számról azt kell tudni, hogy egy kevésbé nyers, sokkal letisztultabb verziója a korábbinak. Nem egy rossz dal egyébként. 

Hangnail - Egy kellemes gitár felvezetés után, a szokásos Nickelback verzét kapjuk, majd a korábbi munkáikon hallott suttogósabb háttér hangok a refrén előtt. Egészen furán jön ki az egész, és nem is igazán tudom eldönteni, hogy ez végülis jól hangzik vagy sem. Ezt a kis apró egyediséget leszámítva egy teljesen átlagos dal.

Good Times Gone - A végére kapunk egy több mint öt perces balladát, aminek a felvezetésében mintha a vadnyugatra kalauzolnának el minket. Az elején kellemes nyugodtságot sugároz. Később ez kicsit felborul, majd egy ilyen hullámzásba csap át, hol lassabb, hol gyorsabb részekkel. A fő motívuma a múltra való emlékezés ami a dal hangulatából kiindulva is ott van a levegőben. Azt leszámítva, hogy tovább tart a kelleténél nincs sok bűne.

Összességében én nem élveztem az albumot. Van némi hangulata és bája, csak az a baj, hogy engem ezzel már a második albumnál elvesztettek. Lebeszélni senkit nem tudok/akarok a meghallgatásáról, mert nem egy rossz lemez, lehet szeretni, de nem nekem való. A How You Remind Me-t én a továbbiakban is elismerem és hallgatom, a többi pedig a jótékony feledés homályába vész, talán az idők végezetéig.

Basement Score: 56%

A F.E.A.R. megjelenése és felemás fogadtatása után, mint minden más banda az új dalokkal a tarsolyban turnéra indultak és bejárták a fél világot. Játszottak a Five Finger Death Punch-al, In This Moment-tel és még egy csomó tehetséges zenésszel buliztak a színpadon. Majd beköszöntött a tél és 2016 februárjában stúdióba kerültek. Elkezdődtek a most megjelent album munkálatai.
Attól a pillanattól kezdve, hogy közölték, hogy folyamatban van én elképesztően elkezdtem várni a lemezt. Az első single megjelenés (Crooked Teeth) felerősítette bennem a várakozást és meggyőzött arról, hogy van mit várni. Dal dalt követett, klip klipet és hát itt vagyunk most, megjelent. Megérte várni? Jó lett a végeredmény? - ezekre keressük most a válaszokat. Hölgyeim és Uraim: Görbe Fogak:
A lemez alapvetően tíz track-et és három bónusz számot tartalmaz. A legmeglepőbb az egészben, hogy az album 10 számából 6 megjelent single-ként így az album több mint fele közkincs volt a megjelenést megelőző időkben. A standard verzió 33 percén két közreműködővel is találkozhatunk. A dalok elképesztően változatosak mind stílusukban és ehhez mérten mind hangulatukban is. Kell egyfajta nyitottság, hogy szeretni lehessen az albumot, részemről legalábbis biztosan szükség volt rá, ha nem is nagy mértékben. Akkor most részletekbe menően:

Break the Fall - Nyitánynak tökéletes. Kis felvezető morajlással indít, majd elkezdőik a lemez egy rap résszel, ami nagyon is rendben van. Pergetéssel áttérünk a refrénre, ami kellően jóra sikerült és Jacoby hangjából kapunk egy széles skálát, ami később az albumra jellemző lesz, hogy több hangmagasságban és mindenféle stílusban vokálozik, fantasztikus. Kellemes hangulatos rock nóta, ami a szövegben előkészíti a második dalt, miszerint mindjárt teljesen elveszíti a fejét. Nem ez a legkomplexebb szám az albumon, de teljesen korrekt darab.

Crooked Teeth - Mint azt említettem is ez volt az első megjelent single az albumról. Rettenetesen jól tudja vegyíteni a korábbi Papa Roach-ot az új vonallal. Erről beszéltem, mikor legutóbb azt mondtam, hogy sok múlik azon, hogy hogyan implementálod a változtatást a korábbi hangzásba. Az egész nem hosszú és élőzenei alap van nagyrészt, de amikor mégsem az is maximálisan működik, sőt hozzáad a hangulathoz. Az első pillanatától az utolsóig pörög a dal, nincs megállás és ez iszonyatosan jól áll a bandának az ilyen fajta zene. Azt, hogy milyen érzést kelt a Crooked Teeth hallgatása tökéletesen megfogták a videoklipben, ahol gyakorlatig az öltözőben ugrálnak, pörögnek és tombolnak. Egyszerű, nyers, szórakoztató kis őrület, amit csak fokoz a humoros dalszöveg (érdemes megnézni).

My Medication - Éles váltás következik, egy akusztikus dallam szólal fel, ami gyakorlatilag a refrén, de nem teljes valójában ugyanis ez a későbbiekben sokkal zúzósabb lesz. Ez a dal készült el legelőször, habár nem ez jelent meg elsőként. A korong egyik legjobb rap részét tudhatja magáénak a My Medication. Elképesztően jól van megírva és előadva, de nem csak a verze, a teljes track. Ez egy komoly része az albumnak, már ami a mondanivalót illeti. Megint csak egy korábbi időket idéző rock szám.

Born for Greatness - Na ez már egy érdekesebb darab, ami abszolút az új irány szüleménye. Elektronikus az alap, de mégis valahogy sikerült egy annyira érdekes változatos élményt összefésülni hogy nem tudom hova gratuláljak. Egy jellegzetes dalt hallhatunk, ahol a dalszöveg és a dallam kölcsönösen erősíti egymást és teremti meg azt az érzést, amit szerettek volna. Mondanivaló is abszolút rendben van, a Face Everything szellemiségét viszi tovább, azaz egyfajta motivációt nyújt, hogy senki sem arctalan vagy névtelen. Ráadásul számomra az album legjobb pillanatát is itt kaptam meg, méghozzá az utolsó drop előtti rész, ahol Jacoby már-már üvölti az üzenetet/refrént és a "Greatness"-t sem torzítják, be ahogy korábban. Így teljes valójában egy felszabadító világba kiáltás az a pillanat - imádom. De, hogy valami rosszat is mondjak, szerintem a refrén utáni részen és a második verze kezdésén még egy kicsit lett volna mit javítani. Valahogy olyan összeszedetlennek, kidolgozatlannak tűnik.

American Dreams - Vissza a tipikus rock hangzáshoz. Egy szimpla, hangulatos darab, ami az ilyen egyszerű, de nagyszerű kategória. Megvan a karaktere és a hangulata ami könnyen elkap. Klasszikus módon építkezik a lazább alappal, a háttérbe tolt refrén felvezetéssel és valamivel hangosabb és lassabb refrénnel. Maga a szám egyébként is egy ilyen ironikusabb szellemben íródott, arról, hogy az Amerikai Álmok milyenek a valóságban és milyen érzés "megfulladni alattuk" - sokszor feldolgozták már ezt a témát, de mégis kellemes felüdülés ilyen köntösben hallani.

Periscope - Eddig is elég eltérőek voltak a számok, de itt aztán megint csak valami egészen mást kapunk. Egy lassabb szerelmes vallomás, kicsit balladás hangzással és az első közreműködőnkkel Skylar Grey-jel, aki többször is együtt dolgozott Eminem-mel és David Guetta-val. Jellegéből adódóan személyesebb és visszafogottabb az egész, ami miatt eleinte nem is tetszett, mert kicsit ingerszegénynek éreztem. De idő kell neki, át kell tudni szellemülni. Meghallgattam egy párszor és egyszer csak elkapott. Ami viszont ilyenkor feltűnt, hogy a ritmus a teljes dal alatt végig építkezik, ami fejlődés nagyon jó volt Jacoby verzéjétől Skylaréig, ahogy egyre bővülnek és változnak a háttérhangok. Ugyanakkor az a baj, hogy a második refrén után az egész egy picit túlszalad és ott engem kidobott a hangulatból. Az a fajta minimalitás amiből indul sokkal jobban állt a számnak, így mikor már egyszerre túl sok minden szól a végére elveszítette azt a személyes bensőségét számomra, ami miatt meg lehet kedvelni. Kár érte..

Help - De ha személyes témákat keresünk, nem kell sokat pörgetni a Periscope után. Erről a dalról (már csak cím alapján is) egyből a Scars-ra asszociáltam, hogy egy ahhoz hasonló komolyabb nehezebb témát vázol fel és kér/nyújt segítséget benne. A múltról mesél, hogy megjárta a poklot. Ami elsőre szembetűnő volt, hogy határozottan energikusabb a Scars-nál. Megint csak egy új és egyedi track az album palettáján. Itt az égvilágon minden van. Kicsit American Dreams-es az alapja, de annál azért színesebb, meg elektronikusabb ugyanakkor annyira nem elektronikus, hogy Born for Greatness legyen. A dalszöveg pedig mint már mondtam felépít egy olyan illúziót, hogy ez egy komoly dal, amit a nyulas parolázás a klipben teljes mértékben kinyír és egy új dimenziót nyit az értelmezésében. Javaslom, hogy először még ne nézzétek meg. Éljétek át a maga valójában, majd ha ez megvolt vessetek egy pillantást a klipre is, hihetetlen szórakoztató.

Sunrise Trailer Park - Most érkeztünk el a második közreműködőhöz, aki nem más mint a texasi rapper Machine Gun Kelly. Őszintén szólva én kicsit féltem ettől a daltól a közreműködő miatt. Egyrészt mert én nem ugrálok MGK munkásságáért, másrészt pedig a legutóbbi album vendég rappere sem működött igazán. De itt van és hallgatható teljes pompájában. A szám egy történetet mesél el, egy nehéz gyermekkorú srácról szól, aki már nem akarja ezt az életet tovább folytatni. A sztorit magát MGK meséli egyesszám első személyben, mintha ő élte volna át ezeket a dolgokat (lehet át is élte, ezt nem tudom) és a refrén ami Jacoby-é egyfajta összegző gondolatsort illetve egy másik eseményt említ a refrénben. Pontosan azért mert a dal gerincét a rap verzék teszik ki, azaz a közreműködő így az alaphangulata és zeneisége is ehhez igazodik végig olyan érzésem volt mintha egy Machine Gun Kelly számot hallanék, aminek a kórusát a Papa Roach adta. Végső soron beigazolódott a félelmem, de nem úgy, ahogy én azt képzeltem. Tehát jó a dal, tényleg teljesen rendben van egyedül nekem nem tetszik a stílus amit képvisel, érted man! Lehet érdemes tenni ezzel is egy próbát.

Traumatic - Egy bot egyszerű fejvesztettség. Ami ilyen szándékosan béna beatbox-al kezd és zár, ami érdekes kis adaléka a dalnak. Berobban a kórus és hamar tisztává válik, hogy ettől a számtól nem kell sokat várni. Egy egyszerű kis hülyeség, ami két dolog miatt működik. Az egyik a hossza. Nincs elnyújtva pont addig húzzák ameddig az még szórakoztató. A másik pedig a banda tehetsége, hogy tudtak neki annyi karaktert adni az alappal és Jacoby hangszíneivel, hogy ne váljon fárasztóvá.

None of the Above - Már elhangzott egy párszor, de ilyet még én sem hallottam a bandától. Ez megint azon dalok listáját bővíti, amit érdemes többször meghallgatni. Először kicsit bosszantó és esetleg rossz, aztán már csak tök semmilyen viszont, ha szánunk rá kellő időt és figyelmet meg lehet szeretni. Talán a legnehezebben befogadható/megszerethető dal (legalábbis én azt éreztem). A verzék annyira hipnotikus hatást gyakorolnak, ami könnyen válhat untatóvá egyesek számára, de alapvetően nem az, majd egy kis kitörő vokál Jacoby-tól, ami a Born for Greatness végét juttatta eszembe (csak ott jobb volt), majd a refrén, ami szerintem abszolút király és a banda régebbi korszakát idézi. Aztán vissza a teljes hipnózisba, amit felvezet az első refrén utáni betűzgetés, de ahogy a második verze elindul, hát az valami gyilkos. Sokan nem értenek valószínűleg velem egyet, de szerintem fantasztikus. Ez a lassú torzított monoton acapella indítás/folytatás, hát én lehidaltam, tiszta agymosás.

Ennyi lenne a Kaliforniai kvartett idei (kilencedik) eresztése. Összegezve le a kalappal a srácok előtt. Más előadók tíz év munkájába nem fektetnek annyi kreativitást, ötletet és ambíciót, mint ők ebbe a 10 dalba. Az is tény, hogy a sokszínűség miatt nem mindig koherensek az egymást követő számok, ezért olyan érzésünk van mintha egy válogatás albumot hallgatnánk. Nem is mind kimagasló, érdekes vagy tetszik egyeseknek azt meg kell hagyni, hogy egytől egyig érdekes, egyedi karakteres dalok, amik mind emellett nem felejtettek el hűek maradni a bandához. Én nagyon örültem az albumnak és várjuk a folytatást!

Basement Score: 81%

A fonalat 1997-ban vesszük fel ismét. Egy évvel az első album után  a Kroeger család egyik tagja Brandon kilépett a családi vállalkozásból, helyére gyorsan kerestek is valakit. Mitch Guindon lett a szerencsés, aki egy évet sem töltött a bandával már ment is tovább és autószervizben kötelezte el magát. A második album felvételei már megkezdődtek, nekik pedig mihamarabb kellett egy új dobos. Egy nyári nap volt amikor Ryan Vikedal csatlakozott és ki is tartott a banda mellett. A második albumuk is még saját maguk adták ki (először, később egy stúdiónál újra kiadták).
A The State nevet kapta az új dobossal felvértezett Nickelback második albuma. 11 dal van a korongon melyből az egyik egy akusztikus verziója egy korábbi számnak. Közel negyven perc hosszú és körülbelül ugyan az a grunge stílus jellemzi mint az ezt megelőző lemezt. Nem elhanyagolható különbség, hogy látványosan fejlődött Chad hangképzése az első óta, és az egész sokkal tisztább. A baj azonban itt azzal van, hogy kevésbé éreztem azt a fajta lelkesedést, amit a The Curb sugallt. Sokkal távolságtartóbbnak tűnt ez az album, olyan lelketlen volt végig. Az első lemez minden hibája ellenére egy szerethető lemez volt, mert lehetett érezni, hogy szívesen csinálják és próbálkoznak. Itt nem igazán találtam szerethető részeket, az egész olyan muszájnak tűnik. Ami pedig már a második korongnál egy vészes előjel. És tény hogy fejlődtek technikailag, de ha kiveszik belőle a szellem, akkor csak így lemennek a dalok és vége is van. Az a kis plusz látványosan hiányzik, kis hangulat, atmoszféra valami. Részletesebben Az Állam-ról:

Cowboy Hat - Egyszerű hangszerek egyszerű használata egy korrekt számhoz. Nem hallgathatatlan egyáltalán. Remekül fel van építve, a vége különösen. Nem is ezzel van a baj. Az egyiket már kifejtettem, a másik pedig egy gyakran visszaköszönő gond nálam, a hossz. Egyszerűen én úgy látom, hogy lényegesen hosszabb, mint azt a szám igényelné.

Old Enough - Ez a szám hasonlít néhány szempontból a korábbi albumra. Ez a legrövidebb dal, de valahogy, ha nem érint meg teljesen, mindegy milyen hosszú. A refrénnek esetleg meg tudom adni, hogy valamiféle érzelmet tud átadni és egy picit engem is bevonni, de az se tart sokáig.

Bővebben már nem igazán tudok nyilatkozni a The State-ről. Az a helyzet, hogy ahhoz nem elég változatos, hogy lenne rajta olyan és annyi szám amiről részletesebben lehetne írni. Sőt az igazat megvallva olyan szinten nem maradandó azlemez, hogy a kritika végét másnap írva már egy hangot nem tudtam felidézni, pedig nem egyszer hallottam. Ahogy véget ér az utolsó dal úgy ér véget minden kapcsolatunk az albummal, utána már csak a hosszú, de sokatmondó üres csend marad.

Basement Score: 38%

A banda megalakulása 1995-re tehető, a helyszín: Kanada. Kezdeti felállást: Chad Kroeger (gitár, ének), Mike Kroeger (basszus gitár), Brandon Kroeger (dobok) és Ryan Peake (ritmus gitár) alkották. Még Village Idiots néven indultak, azonban Chad egyszer egy kávézóban borravalónak öt centet vissza adott a visszajáróból, azzal a mondattal, hogy "Here's your nickel back" [Itt az nikkel (ötcentes) vissza] és meg is lettünk a névvel.
Vannak tagjaink meg bandák, igazából szívesen muzsikálnak együtt, de a stúdiók nem pofára osztályoznak, nekik pénz kell. Az első kislemezük a Hesher stúdió költségét Chad fedezte a nevelő apjától kölcsönkért pénzből. '96 márciusában meg is jelent hét dallal, két hónappal később, május elsejére pedig már a boltokból köszönt vissza első nagylemezük a Curb. Egy 12 dalt tartalmazó (ebből 4 a Hesher-ről) háromnegyed órás grunge album. Túlzott sikerről nem beszélhetünk. Nem győzte meg se a közönségnél se a kritikusokat, mindenki egy középszernek könyveltek el.

Az igazat megvallva nekem sem jött be a Kroegerek (és Peake) szárnypróbálgatásai. Megvannak a maga kis pillanatai, de alapvetően grunge sablonokat, használ, amivel annyi a baj, hogy nem nagyon tesz hozzá mást. A saját stílus kialakítása még csak folyamatban, probálkozgatnak, de csak minimálisan. Zeneileg azért itt-ott akad, egy-egy jól elkapott rész. A vokál is elég felemásan működik, bár az esetek nagy többségében, főleg sehogy. Chad nagyon erőltetett, olykor Horváth Charlie-t idéző éneke nem mindig az igazi. De szedjük is összetevőire a Járdaszegélyt:

Little Friend - A rosszul kivitelezett éneknek köszönhetően a dalszöveg eléggé nehezen kivehető. Borzasztóan erőltetetten ének, közel rettenetes. Kicsit erre az 5 órakor felkelek és beszélni és artikulálni képtelen vagyok, de szeretnék egy kávét kérni hang. Magával a szöveggel nincs igazán baj. Nem fejti meg a nagy kérdéseket, de egy ilyen dalhoz teljesen rendben van. Ami pedig a dal egyéb részeit illeti, hát nem valami lenyűgöző a teljesítmény. Szépen felsorakoznak a kötelezők, megkapunk egy gitár szólót, amin bőven lenne még mit csiszolni, és körülbelül a dal végére is értünk.

Pusher - Ez a dal már egy fokkal szerethetőbb. Kicsivel több stílusa is van és a szöveg is lényegesen jobban lekövethető. Van a dalnak egyfajta vonulata, hallom, hogy tart valahová. Olybá tűnik, hogy Chad is magához tért (felébredt). Még mindig nincs minden a helyén, például a hossz kegyetlen, a dal a felénél elfárad a végén meg már csak kitart.  De javuló tendenciát mutat (nyilván az albumon belül ennek nem feltétlen lesz jelentősége).

Detangler - Ez a szám egy érdekes jelenség. Nem tudom kinek jutott az eszébe a grunge stílust egy poppunk zenei alapra ráhúzni, de itt konkrétan erről van szó. Nem működik valami jól, mert egyszerűen nem fér össze a két stílus, legalábbis, ahogy itt prezentálják semmiképpen. Ezen kívül az elődök problémái is öröklődnek, ahogy azt kell (vokál, eltúlzott hossz, stb.)

Curb - Hogy halljunk ilyet is, itt egy lassabb melankólikusabb dal. Ez a dal működik az egyik legjobban. Kicsit érdekes a felépítése, de hallottunk már hasonlót. Lassabb halkabb versék, megszakítva egy-egy zúzós pillanattal, majd egy jól megírt refrén. Hangszerelésben is egy jó dal, ha valaki csak arra kíváncsi, hogy milyen volt a Nickelback, amikor elkezdték, akkor ezt javaslom leginkább meghallgatásra. Egyrészről benne van az a fajta kezdeti szárnypróbálgatás és az albumot jellemző stílus, másrészről egy élvezhető dal. A végére az az indiai hangulat keltést nem igazán tudtam, hova tenni, kicsit ki is zökkentet. Túltéve magunkat rajta teljesen rendben van.

Where? - Na én azt hittem, hogy a kezdeti vokálnál rosszabb nem lesz. Zeneileg még nem is lenne gond vele, bár hallottunk már jobbat, akár a lemezen is, a gitár szóló is teljesen oké. De ez az ének teljesen megöli a dalt. Olyan hajlítások és magas hangok vannak benne, amit Chad nem tud kiénekelni, innentől el lehet képzelni. Abszolút ez a dal az album mélypontja.

Falls Back On - Egy három perces kis szösszenet. Elég összevisszára sikerült. Hangulata sajnos éppen ezért nem igazán van. Zeneileg sem ez a legérdekesebb dal, de komoly baja nincs a számnak. Ének terén pedig több mint rendben. Egy szerethető dal, vannak pillanatai.

Sea Groove - Egy jól eltalált dobos felvezetés után hallhatunk egy teljesen korrekt dalt. A Curb mellett ezt tudom még javasolni meghallgatásra. Kicsit túl mutat a korábbi (és későbbi) trackeken az albumról. De nem szabad elfelejteni továbbra is teljesen átlagos grunge dalról beszélünk. Nincs benne különösebb megfejtés, csak egy kis szerethető szám.

Fly - Az album megjelenése előtt ez volt az egyetlen single ami megjelent. Igazából teljesen jó képet adott arról mit várunk. Sőt, ha ehhez hasonlóra számítunk még pozitívan is csalódunk. Ez egy valamivel tipikusabb grunge kevesebb stílussal mint a fent említett pozitív példák. Átlagnál kicsit több a gyengébb része, egy közepes dal.

Window Shopper - Egy korábbi jelenség megismétlése. Ismét poppunkos alappal próbálkoznak és ismét sikertelenül. De ez estben egy monoton és unalmas dalt kapunk ahol, se Chad, se a stúdió, se senki nem tette oda magát annyira, hogy élvezhető legyen. Annyira effektelt az ének, hogy az valami rettenet. Ettől javaslom kíméljétek magatokat. Nem hallgathatatlan, csak szimplám rossz.

Összességében ez egy első album. A stílus és az egyéniség kialakításának maximum csak a szikrája látszik, de ezzel nincs gond. Még kicsit összeszedetlen, a stílusnak majdnem kizárólag csak a kötelező elemeivel dolgozó nem túl változatos lemez. De egy viszonylag kiegyensúlyozott, több jobb,mint rosszabb dallal rendelkező album.

Basement Score: 48%

Történt egyszer, hogy egy nagyszerű nu-metál banda dobosa elkezdett effekteket tanulni és ezt implementálni a banda következő albumába. És látá hogy ez jó (nem az) nem hagyott fel a projekttel és még inkább előtérbe tolták, mert hát minek is az élőzene.

Tisztázzuk, hogy miről is van szó. Nem utáltam az albumot, csak egyszerűen a banda múltjának fényében vagy éppen annak árnyékában nem jó, amit csinálnak.
Véleményem szerint egy bandát csak azért eltemetni azért, mert változik a stílusuk, marhaság! Nem régiben volt szó a Green Day-ről. Abban az esetben a mai napig tartó sikert köszönhetik többek között ennek. Vagy egy másik példa az In This Moment, aminek szerintem (is) meglehetősen jót tett, hogy mert többet vállalni. És én egyik esetben sem láttam a hőbörgést és "RIP" írogatást. Elfogadni a változás tényét és esélyt adni az újnak a legjobb megoldás, minden ehhez hasonló esetben. Nem akkor kell egy bandáról lemondani, ha az eddigiektől eltérőt alkot. Sokkal inkább, ha sorozatosan romlik a minőség. Ehhez pedig nem kell műfaj váltás egy stíluson belül is megoldható.
A bevezetőben olvasottak egyszerű túlzás, nyilván nem erről van szó. A banda csak szeretett volna kicsit változtatni, egy más irányba elindulni. Meg is tették az első lépeseket a The Connection-nel és most keresik ennek a vonalnak a határait/lehetőségeit. Ki próbálták ezt is, sikerült ahogy sikerült. A fogadtatása a szakma részéről közepes a közönség részéről pedig megosztó. Ebből leszűrik a tanulságot és ennek tudatában folytatják - legalábbis erre számítok.
Tehát nem azért rossz az album, mert nem olyan, mint az Infest vagy a Getting Away with Murder. Egyszerűen csak amit nyújt, alatta van annak mint amire a banda egyébként képes lenne. Más esetleg hasonló jellegű zenék viszonyában nem emelkedik ki. Na lássuk, hogyan is muzsikál a Félelem:

Face Everything And Rise - A nyitó szám nagyjából korrekten körülírja, hogy mit is hallgathatunk, ha rászánjuk magunkat az albumra. Erős és intenzív elektronikus alap, helyenként fellelhető dob és gitár megfűszerezve Jacoby hol elképesztő, hol teljesen semmilyen vokáljával. Ez a dal is, mint sok másik az albumról egyfajta motiváló hatást ér el a szövegeken keresztül. Említenek félelemmel való szembenézést, problémák leküzdését vagy a padlóról való felállást, újrakezdést. Én ezt a számot az albumról még tudtam szeretni, egyrészt mert ekkor még a formula újnak hatott, másrészt pedig itt még pörgött a szám. Ezt úgy értem, hogy nem nyújtották sokáig, hanem három percben elindították, átvezették és szépen le is zárták.

Skeletons - Ez a dal már egy fokkal nehezebben befogadható volt számomra. A fentiekben említett dolgok nagyjából itt is érvényesek. Az egyik szembe (fülbe) tűnő "problémám" a dallal, hogy olyan érzésem volt végig miközben hallgattam, hogy ez a szám most szeretne igazán beindulni, de aztán mégse. Valamiféle katatón hatást elérve, amit én nem vártam és nem is túlzottan élveztem.

Falling Apart - Ennél térünk vissza ismét a kiinduló állapotba. Ugyan az a klasszikus dal felépítés, mint a Face Everything And Rise-nál volt, azaz három verse és három refrén a megfelelő sorrendben, az utolsó verse még lassabb is, mint a másik kettő és szépen, nem sokkal a harmadik perc után, véget is ér a dal. Ez is egy azon dalok közül, amit szívesen hallgatok vissza az albumról.

Never Have to Say Goodbye - Sajnos azonban vannak az albumon, kevésbé jól sikerült darabok is, mint ez. Stílusban talán valamivel közelebb áll az előző albumhoz, mint ehhez, de nem is ezzel van itt a baj. Az egyik, hogy lényegesen ingerszegényebb mint a korábbiak. A másik, amit eddig pozitívumként említettem, a hossz. Ugyanis annyit ismétlik a refrént, hogy egyszerűen unalmasnak és túl hosszúnak hat dal. Meg lehetett volna ezt is jobban, csinálni. Először is, ha rövidebb, másrészt, ha kicsit variálnak az alappal vagy Jacoby a hangjával.

Gravity - A rendszeres blog olvasók ennél a dalnál egy másik ismerőssel is találkozhatnak, mert közreműködött a dalban Maria Brink, aki az In This Moment énekes. Nálunk azonban nem a saját bandája kapcsán merült, fel hanem az egyik Five Finger Death Punch album kapcsán. Ez a dal, ami a legkevésbé a Papa Roach munkásságára jellemző. Jacoby mondta is, hogy ezt írták át a legtöbbször és ezzel a trackkel küzdöttek a legtöbbet. Minimális elektronikus alapra vegytiszta rap zenehatású dal, és mégis működik. Ennél a pontnál például szeretnék visszatérni a bevezetőre! Lehet egy eltérő stílusban is jó dalt alkotni, itt a példa. Maria eleinte csak a refrénnél énekel, a dal végén azonban megkapja a meg kis szóló részét, amihez nem is akarok sok mindent hozzáfűzni, remek lett. 

Devil - Ismét egy merőben eltérő dalhoz érkeztünk. Valami olyan hangulat árad ebből a dalból, hogy az elképesztő. Először is ki kell emeljem, hogy valódi hangszeres alapja van a dalnak, valamint az album legjobb refrénjének díját tudhatja magának a Devil. Sejtelmes versék után egyszerűen berobban az ének és én meg csak ülök vigyorogva, hogy erről van szó kérem szépen. Bár ez a dal sem tökéletes, kezet foghat a Never Have to Say Goodbye-al, mert itt is túlzásnak érzem a hossz, bár ezt szívesebb hallgatom hosszabb ideig.

Warriors - További példa arra, hogy mennyire a felfedezés és a próbálkozás szintjén mozog az album. Az abszolút őrület ennek az alapja, ami valamiféle perverz módon még szórakoztató is. Kicsit kapkod is emiatt, amitől nehezen élvezhetővé válik. A dalban feltűnik Royce Da 5'9" akinek a neve, ha nem cseng ismerősen, az azért lehet mert más körökben mozog, ő egy Amerikai rapper. Az ő része olyan hirtelen a semmiből tűnt elő, majd egyszer csak véget ért. Ez a dal egyéb részeire is ráhúzható, annyira semmi felvezetés nélkül jönnek egymás után a részek, ráerősítve a kaotikusság érzetre. Lehet a dalt szeretni/élvezni és van az a pillanat amikor jó meghallgatni, általában azonban nekem nem tetszett.

Az elnyújtott dalok és középszerű önismétlő dallamok sorozat, könnyen felejthető a nagy része, meg hiányzik belőle a karakteresség. Az elektronika inkább elvesz mint hozzáad (nem minden esetben), néhányszor azt az érzetet kelti, hogy hátráltatja a dalt, túlságosan vissza fogja. De megvannak a maga kis pillanatai, ami miatt már inkább csak sajnálom, hogy középszerű lett. Én elképesztően várom a májusi következő albumot, egyenlőre érdekesen fest, de arról majd idővel...

Basement Score: 55%

Megyünk is tovább. A banda ugyanis szerződést bontott a LookOut!-tal '93-ban és a Warner egyik kis stúdiójához szerződtették következő projektjüket. Ez volt A nagybetű projekt, a 1994-es Dookie, ami a banda átütő sikerét és széleskörű ismertségét hozta magával és mai napig az egyik legjobb albumnak tartják a banda és úgy általában a szakma történelmében.
Azt, hogy miért pont ez az album hozta meg az áttörés? Miben volt más? Miért forradalmi? Ez az egész szerintem az afféle Nirvana-effektnek tudható be. Miszerint, jókor voltak jó helyen. Nyilván a szakmai érdemein nem akarok csorbítani egyik esetben sem, hiszen a Dookie mind a mai napig egy remek album. De valljuk be, ma nem lenne akkora siker, pedig milyen jó. Azt, hogy mégis miben és merre változott a banda, már egy érdekesebb téma, illetve, hogy ez okozta e sikerüket. Ha engem kérdeztek, inkább csak hangzásban mint stílusban változtak. A punkos hangzást kicsit felhígították, ezzel egy szélesebb körhöz is el tudták juttatni a zenéjüket. A szövegek változatlanul nagyon jók, sőt talán még jobbak is mint eddig, szóval minden szempontból egy előremutató és felfelé ívelő tendenciát produkált a Kaliforniai trió.

Mint már mondtam a lemez punk elemekkel tűzdelt pop-rock hangzással szól a hifiből. A szöveg olyan GreenDayesen szórakoztató. Továbbá szeretném felhívni mindenki figyelmét a borítóra! Egyszerűen hihetetlen... Javaslom mindenkinek, hogy vegye jól szemügyre, mert kövér Elvis Presley-től elkezdve, ősemberig minden van rajta. Elképzelem a rendezői utasítást: "Na srácok kell nekem egy tömeg. A tömegbe olyan karaktereket rajzoltok amilyeneket nem szégyelltek, egy óra és itt vagyok." Jó kis időtöltés felfedezni, de nem elsősorban ezért vagyunk itt. Kiemelendők:

Burnout - Remek kis felvezetés, ami átkötésnek is nagyon ott van. Az előző album és a korábbi irányzat itt még kicsit erősebben van jelen mint később, így a változás tudatos és jól felépített. Alapvetően nincs vele gond. Otthonosan mozog a punk érában a csapat és jól vezeti fel a változást. Valamint a dobszóló nagyon adja!

Longview - Remek fokozatosan épülő indítás. Eleinte lassabb, majd kis felpörgéssel feldobják és nincs megállás. Stílusos és hangulatos nóta.

Welcome to Paradise - Azok számára akik hallották az előző albumot (vagy olvasták róla a cikkünk) ismerős lehet ez a cím. Ugyanis a Kerplunk harmadik dalát az új stúdióban kicsit átírva az új stílusra ismét felvették és kiadták. Nyilván a más körülmények miatt érzékelhetően a dal is kicsit másképp szól, kinek melyik tetszik jobban.

Basket Case - Az album és a banda egyik, hanem a legismertebb száma, igazából kiválóan szemlélteti azt az irányt, amerre a Dookie-t vitték. Pörgős, szórakoztató és kellemesen egyedi.

Coming Clean & Emenius Sleepus & In The End -  Ez három egymástól független szám, de nagyjából ugyanaz vonatkozik mindegyikre, valamint egyik sem lépi túl a kettő percet, így igazából így hárman tesznek ki egy dalhosszt. Mind három, inkább punkosabb hangzású, mint a korábbi dalok, illetve még kis különbség, hogy ezek valamivel személyesebbek. Nem lassabbak feltétlen, csak a szövegük sokkal inkább tükröz egy személyt, érzelmet. Ember közelibbek. Tudom ajánlani meghallgatásra őket is, kevésbé ismertek, amit valahol meg tudok érteni, hiszen nem egészen teljes értékű dalok, meg kevésbé poposak, de érdemes ismerni.

F. O. D. - Méltó lezárásként az előző rövidebb vonulatot követi és fejezi be a sort és a teljes albumot. Nekem itt már nincs is mit mondan... Ja persze a rejtett dal. A végére ugyanis a dobos Tre Cool által írt dal még bekerült egy rövid dalszöveg mentes kis track, az All by Myself, ami az album sok csúcspontjából az egyik. Remekül koronázza meg ezt a remek albumot.

Szerintem mondani se kell hogy egy kötelező darabról van szó. Nagy popkultúrális jelentősége is van, valamint nagyon-nagyon jó. Jól komponált eddig talán még nem ismert stílust és hangulatot tud átadni, amit megéri átélni. Aki esetleg hallotta már, de haloványak az emlékek, javaslom hallgassa meg ismét, nehéz veszíteni vele. Igazából nincs 40 perc az egész.

Basement Score: 84%

Éééés nagyjából fél év után a második fejezetet is elővesszük! A felállás maradt, tagok nem cserélődtek, és még mindig 2013, ami azt jelenti, hogy a srácoknak sikerült kevesebb idő alatt piacra dobni két albumot, mint nekem ezekről kritikát írni. Azzal együtt, hogy valószínűleg én több időt ölök bele ebbe, mint azt ők tették az ötödik LP kapcsán, de ne szaladjunk ennyire előre...

Az itt-ott gyengélkedő, néhol erősen haldokló, de összességében egészen szórakoztató ezelőtti albumuk után kíváncsi voltam milyen lesz az azutáni lemezt újrahallgatni, mert ugyanis ez az album volt az első találkozásom a bandával, még anno, amikor elérhetővé vált, és gyakorlatilag a Wrong Side... Vol. 2 miatt kezdtem el érdeklődni igazán a Five Finger iránt, ami teljesen érthetetlen már számomra.
Az album legnagyobb baja, hogy borzasztóan szenved a karaktertelenségtől. Az egész olyan 'bárki más is játszhatná' kategória. Nincs egy pontja amire rábökve azt tudnám mondani, hogy ez igenis definiálja a banda lényét. Rettenet üres. Most is hallgatom, és azt veszem észre magamon, hogy az új Kendrick Lamar lemez is jobban mozgatja a fantáziám, mint ez.
Emellett az egész olyan polírozott hatást kelt, mintha egy tengeri uborka próbálna lombikokban lögybölni valami groove metálra hasonlító kimért, gyáva, semmitmondó, torz valamit. Leírhatatlan szarul van az egész stúdiózva, nem azért, mert rosszul szól, egyszerűen csak minimálisan sincs az a nyers hangzása, amitől hiteles, vagy élvezhető lenne, erre meg még rákúrnak pár idióta effektet időnként! Sok számról még azt sem tudom jó szívvel leírni, hogy hallgatható.
Dehátakkor miről beszélek:

Here To Die - A nyitány, ami se nem tökös, se nem ötletes, az egyetlen dolog ami kering bennem az az, hogy
 milyen szarul van ritmizálva, és hogy a refrént meg érdemesebb lett volna egy jobb számra félretenni, ami meg amúgy addig van ismételve, hogy legalább a dal hosszát tekintélyesebben megtolja.

Weight Beneath My Skin - A számot elhordtam mindennek úgy 5 perce, de valamiért ahogy egyre többet hallgatom, egyre jobban tetszik. Nem nagy valami, de kifejezetten tetszik a szövege, és hát Báthory...

Wrecking Ball - Valószínűleg a legrosszabb szöveg amit írt eddig Ivan. Nem kemény, de ha a szavakat egymás mellé teszem akkor keménykedőnek látszó. Itt inkább él a 'fárasztó, de legalább Báthory' jellemzés.

Battle Born - Az egyik fénypontja a Wrong Side Vol. 2-nak. Vagy nem. Jó a szöveg, jól össze van rakva, de egy olyan elviselhetetlenül álmosító és oda nem illő 10 másodpercet tartalmaz, amit nem tudok neki elnézni.

Cradle To Grave - Családbarát. Nincs rossz szövege, a dob kimondottan tetszik (még a szar stúdiómunka ellenére is), de valami olyan gusztustalan simogató hatása van az egésznek, amit nem tudok elviselni.

The Agony Of Regret - Ez. Rejtett gyöngyszem. Ez a 101 másodpernyi akusztikus gitár, "A Megbánás Gyötrelmei" névre keresztelve a legkerekebb dolog az LP-n. Még akkor is, ha csak felvezetés a következő számhoz, ami...

Cold - Egy határozottan kellemes meglepetés. A refrén ahogy belép, "It's all gone cold..." része rettentő nevetségesen hangzik, de minden más kimagaslóan jó. Vagy ez túlzás, és csak örülök, hogy valami minőségibbet hallok az előzőeknél...

És a végéhez ugorva, mert az eddig leírt betegségeit tudtam volna csak ismételni a köztes szakaszon:

House Of The Rising Sun - Az eredeti mai napig tökéletesen élvezhető, és szépsége az egyszerűségében keresendő. A feldolgozás pedig hát... Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban. Vannak részei, amik valami borzasztó jól passzolnak a Five Finger-höz, és vannak részei, amik csak filler hatást keltenek, hogy szóljon addig is valami. Összességében viszont egy jó átirata az Animals-féle Felkelő Napnak. Kellően egyedi ahhoz, hogy ne érezzük feleslegesnek.

Az album meg hát gondolom kiderült: nem nyerte el a szívem. Nem katasztrófa, de vannak elképesztő mélypontjai (WRECKING BALL) és csak úgy amúgy. Nem tudnám senkinek sem jó szívvel, jó időtöltés gyanánt ajánlani. Rég szenvedtem ennyire valamin, de még ennyit így is érdemel:

Basement Score: 35%

Amilyen hamar elszántam magam a viszonylagos siker láttán lemezismertető-sorozatom folytatására, arányaiban olyan hamar kezdett második lemezének kovácsolásába a Finntroll: alig telt el egy év, a trollok 2000 decemberében - a korábbiakban ismertetett felállásban - bevették a Sundi Coop studiot, hogy rőgzítsék a Jaktens Tid (A vadászat ideje) névre "keresztelt" albumukat, azonban a kiadás dátuma már 2001 második felére tolódott. Az előző album készítésétől eltérően a borító már csak Skrymer keze munkája, valamint a  Jaktens Tid már büszkélkedhetett azzal a plusz ponttal, hogy a még élményszerűbb hangzás érdekében nem csak szintetizátorral varázsolták a humppás, folkos elemeket a black rengetegbe, hanem igénybe vettek több olyan népi hangszert is, mint például a banjo vagy a sámándob. Mennyit dobott nagyjából két év összerázódás, az ezzel az idővel is fejlődő studiótechnika és az újonnan felvonultatott hangszerarmada a horda hangzásán? Pörgessük meg azt a lemezt! 

1. Krig
Nálam plusz pontot jelent, ha egy lemeznek van különálló instrumentális introja, s mintha a trollok tudták is volna, hogy egyszer majd többek közt egy ilyen személy fog írni a műveikről, komponáltak is egy újabb remekbe szabott, véres kardot lóbáltató bevezetőt a Jaktens Tid elejére. A cím tökéletesen fonódik össze a zene hangulatával, a mély dobok és kürtök, hosszú másodperceken át visszhangzó cinek ismét csataruhába öltöztetnek a trollokkal együtt, mint ahogy az megszokható volt az első albumon. Viszont érezzük, hogy a következő történetek valami magasztosabb irányba fognak elkalauzolni minket...

2. Födosagan
Mély zsongással indul a második album első száma, melybe ugyan kicsit élesen vált át az Intro, azonban hamar elfelejtheti emiatti bánatát az, ki esélyt ad e remekműnek a kibontakozásra. Gitárjáték alapötletei javarészt Somniumtól származnak, melyek furcsa fejlődést mutatnak, énmagam nem is igazán tudom már a hangzást mihez hasonlítani - kedvenc trolljaink már a második lemezre elérték azt a szintet, ami sok zenekarnak 10 éves pályafutás alatt sem sikerül: teljesen sajátos hangzásvilágot építettek fel. Az újdonság pedig nem csak a hangszeres játékban mutatkozik meg: Katla károgásai sokkal letisztultabbak, mélyebbek, mint a korábbi felvételeken. A finomodó hangzással írt dalok pedig tovább kerekítik tudásunkat a trollkirály, Rivfader történetéről, ez esetben épp születéséről: a finnosvédül értők megtudhatják, Rivfader magának a Feketehegynek szüleménye, s a trollok népe, a jóslat beteljesülését remélve tőle, megkoronázta. A dal legkiemelkedőbb része talán Trollhorn szintiszolója, mely méltó ellenfele lehetne egy képzeletbeli ringben a Midnattens Widunder harmónikaszólójának. Az ezután következő lassú rész alapjába véve nem jelenthet túl nagy meglepetést az első albumot meghallgatóknak, viszont az akusztikus gitárhangzás talán igen - remekül elővetíti az album későbbi dalainak hangszerelését, miközben átrepít minket az őskirály erejének magasztalásán, hogy aztán az elektromos gitárok újra felépítsék magukat a dal végére. Ebben a számban jelenik meg talán először ilyen kihallhatósággal a Finntroll dalokat a későbbiekben szinte teljesen végigkísérő távoli kórusra emlékeztető szintieffekt, mely nagyon jól illeszkedik a már kevésbé nyers, de így is mogorva gitárok közé. Párját ritkítja tehát a Finntroll albumfelvezető módszere.

3. Slaget vid Blodsälv
Folytatókészségük is ritka magasszintű.
Ugyanazzal a gitárzsongással csap a még lézengők közé a csapat, amit már a Födosaganban is megismerhettünk, ehhez pedig szinte azonnal csatlakozik humppájával Trollhorn, ezzel olyan egyveleget produkálva, hogy muszáj szorgos bólogatásba, pattogásba kezdeni tőle. Ahogy pedig Katla belép, attól majd' tíz év után is borsódzik a hátam: sokakat igézett meg a Finntroll ezzel a muzsikával, köztük engem is, mégpedig a szinti és Katla - ki ebben a számban is igen jól variál a technikák között, van károgás, hörgés, ordítás, minden, ami kell - mészárlása miatt. S hogy ne csak a hangzás legyen gyilkos, szóljon a szöveg a leszámolásról, mikor a trollok annyi keresztényt gyilkoltak le, hogy azok vére egy egész folyót vörösre festett. Sok középtájt belassuló darab után pedig ez az első olyan, mely szinte egyáltalán nem hagy lazítani, talán csak a szintiszóló elején egy szusszanás erejéig, valamint Katla egy újabb csatát dicsőítő monológjánál, azonban ennél Beast Dominator tulajdonképpen az alapot játsza - szóval akárhogy igyekszünk, erre a számra nem lehet rámondani, hogy lenne benne pihenés: minden másodperce véres zúzda. (Tökéletes videóalap is. :D)

4. Skogens Hämnd  
A számot nyitó gitárhangzás némileg eltér az album korábbi dalaiban megszokottól, a szintik is új effektet - engem a fő téma valami batár indián pánsíp hangjára emlékeztet - kaptak természetesen, azonban erre a dalra is erősen jellemző a háttérben ásító "női kórus". Az előző számnál lassabb kezdés után a szöveges részen igyekszik újra felvenni azt a tempót, amivel a vérfolyón eveztünk, hogy ugyanolyan elánnal mutassa be nekünk azt a sötét kort, mikor az erdő bosszút áll minden emberen, ellene elkövetett gyarlóságaikért. Azonban a szöveg tagolása számomra zavaró: semmi probléma nincs azzal, ha egy dalnak nincsenek visszatérő szövegi egységei, viszont ennél a darabnál az történt, hogy az első percbe belesűrítették a dalszöveg nyolcvan százalékát, hogy aztán a zenészek ebben a számban teljesen eladhassák magukat - koncerten Katla simán elszívott szerintem egy szál cigarettát, mire szóhoz jutott a két percnyi gitár és billentyű varázslat után. Nem a kedvenc dalom, de zeneileg és mondanivaló terén ott van a szeren.

5. Jaktens Tid
Beast Dominator beszámol, majd a gitárok is alaposan elkezdenek minket rángatni, melyek megszólaltatása között ez eddigieknél még észrevehetőbben szól a nimfa kórus a háttérben, jelezve, egy újabb magasztos téma következik: vadászat. Azonban a vadászat igazi törzseknél nem lehet sikeres, ha a sámán nem kér segítséget isteneiktől - Jonne Järvela, a Korpiklaani későbbi frontembere nagy szerepet játszott sámánénekével az album színesítésében. Ebben a műben nagy mennyiségben kapunk ebből, és az eredményére sem lehet panasz: engem mind a mai napig révületbe ejt az ősi szó, melyet még varázslatosabbá tesz a basszusgitár - amit az albumon talán most hallunk ki először ennyire tisztán -, és a melódiát adó szinti. Katla belépésével átmenetileg elhallgatnak ezek ebben a formájukban, azonban visszatérő elemekké válnak a szám többi részére. Katlanál maradva, elmondhatjuk azt, ami az első albumos Svartberg óta ott motoszkál bennünk, ez az album pedig egyre inkább erősíti: az énekes borzasztóan sokat vállal. További, változatosságot építő dolog a szám durván kétharmadánál zajló riff, mely akár szólóként is funkcionálhatna a dalban, ha kicsivel magasabb hangokkal írják meg, és technikásabb - és ha nem vág bele Katla. Ezután visszatérünk a dal gyökereihez, téve mindezt úgy, hogy egyaltalán nem unjuk a sámándalt. Ismét jó választás címadó dal terén.

6. Bakom Varje Fura
Az előző albumhoz képest jelentősen megnőtt a trackek száma, viszont ebben szerepet játszott az is, hogy Trollhorn még több lehetőséget kapott arra, hogy kiélhesse vágyait az instrumentális, szinte teljesen szintialapú számok írásában: így került a Krig és a későbbi outro mellet az albumra ez a darab. Meglehetősen összetett egy mű, intrumentális létére, annyi szent, komolyzenével foglalkozó szakember hozzáértésére hagynám az elemzését. Annyit mondok róla: sokat dob az album hangulatán - már ha egyáltalán gondolhatjuk róla azt, hogy fokozható.

7. Kitteldags
Némileg éles váltást mutat az iménti darab hangzásához képest Skrymer és Somnium játéka, azonban szintivel valamennyire megmarad a hangulat. Az album egy bohózata ez a szám: Katlatól megtudjuk, milyen is, mikor a trollok vasárnapi ebédet csapnak. Sóval, borssal, üstben főzik puhára a papokat, melyet fortyogó lé hangjával próbálnak teljesen megértetni velünk. A szintijáték itt is jelentős szerepet kap, azonban a gitárok és az ének az, ami a leginkább viszi előre a dalt. Miután jóllaktunk, vidámságunk kitart még egy darabig, de hamarosan újra visszatér a gyűlölet ereje...

8. Krigsmjöd
...olyannyira, hogy a következő dal már a harcmezőre vezet minket. Drámai hatást hoz Somnium, majd Trollhorn szaggatott riffje, melyek közé jó érzékkel ékelték be Katla rövid sorait - bár a számnak nem Katla a támpillére, a szöveg hoz némi változatosságot a dalok sorába: ugyan a téma természetesen most is a keresztények írtása, a leírás cél és a módszer magasztosságát emeli ki, olyan képekkel, amik némileg újszerűen hatnak. Itt pedig megragadnám az alkalmat arra, hogy ajánljam a dalszövegek fordításainak vizsgálatát, sok munkát fektettek beléjük.
A mű nagy részén hallatszik, hogy nem az albumon megszokott Somnium&Trollhorn páros munkája volt a hangszeres részek megírása, helyette a billentyűs Tundra-val társult, így az egész szám az eddigieknél is mélyebb hangzást kapott, leszámítva egy kétszer megjelenő rövid szintidallamot. Szó sincs róla, a hangzás illik a témához, ellenben az előző szám humppája után ez a futtató dob egy kicsit hirtelen váltást jelent. Sok újdonságot a leírtakon kívül nem mutat, nem a legerősebb szám, de semmiképp nem hiányozhatott az albumról.

9. Vargtimmen
Ismét egy dal, amiben Jonne szerepel, azonban ezt a darabot tulajdonképpen egyedül indítja, csak lusta doromb, csörgő- és sámándobok kísérik az igét. Ezután Beast Dominator beszámolása indít el minket a farkas óráján. Igen dallamos gitárok, a szöveg pedig teljes mértékben illeszkedik rájuk. S ha már a szövegnél tartunk, megjegyezhetjük, hogy itt egészen új dologhoz nyúlt a banda, ugyanis a téma a szerelem. Hosszú verse-k alapján tudhatjuk meg, a megéneklő karakter kettős életet él, nem tud dönteni szeretői közt. Oly módon vágyik az igazságra, mint farkas a zsákmányára, s ez az éhség azzá is teszi. A dal közepén ismét felhangzik Jonne sámánéneke, pont azelőtt, hogy megunhatnánk a rendkívül hosszú, folyamatos rímelést. A mantra után visszatérünk a gitárok mágikus erdejébe, s azt is megtudjuk, hogy a korábban leírt érzelmek mit sem érnek, hiszen mikor kifutunk az időből, hősünk (hősnőnk) továbbra sem tudott választani, így egyedül marad magányában.
A varázslat hatásos, akkor is, ha a szám egyébként - elsőként a Finntroll diszkográfiájában - egy feldolgozás: a trollhorda a szintén finnosvéd folk pop társulás, a Hedningarna - akiket a régi Noxhoz tudnék leginkább hasonlítani - egykori népdal újragondolását, a quartett legnagyobb slágerét bújtatták metal köntösbe, s milyen jól tették! Ha a szöveget nem figyeljük, egyetlen percig sem gondoljuk azt, hogy egy feldolgozásról van szó. Véleményem szerint a trollok kezében sokkal kiforrottabbá vált ez a mű.

10. Kyrkovisan
Best song ever!
Újabb album - újabb Aamund és Kettil történet. Annak a tényén, hogy papokról van szó, meg sem lepődhetünk, hogy ez a remekmű egy templomi beszéddel kezdődik, s ahogy belépünk az ajtón (vajon kikkel?), felcseng egy szegényes berendezésre utaló orgona hangja is. Majd fél percig osztja Istenük igéjét, bestiák átkáról a felkent, mire elérünk a mészárlás kezdetéhez: egy trollal érkeztünk Isten házába, ki hatalmas ordítással hívja társait a keresztényekkel való leszámolásra. Az album talán legblackesebb tétele ez, legalábbis a dobok terén, és Katla hangja is a Midnattens Widunder-es károgásra emlékeztet. A történet ismét pite: ezek az ökrök rossz erdőbe építkeztek, most épp egy templomot, de a legviccesebb az egészben, hogy az a kettő ez alkalommal sem leheli ki lelkét, mintha a trollok abban lelnék szórakozásukat, hogy az áldozatokkal végignézetik saját kezük munkájának összetiprását. Szinti terén a track hasonló hangzású, mint az elején az orgona, csak sokkal gyorsabb, mintha Trollhorn felszentelt hangszeren próbált volna humppa-t játszani.
Aki szeretne másfél perc alatt kiégni, annak nagyon ajánlom.

11. Den Hornkrönte Konungen
Beast Dominator hatalmas elánnal vág bele egy újabb Rivfader történet zenei kíséretébe, hogy aztán a többiek is hasonló elszántsággal hangolhassanak rá minket a mese fogadására. Trollhorn egyik keze és a gitárszekció nagyjából ugyanazt a dallamot játsza, míg a billentyűk ura másik kézzel a dobokhoz igazódik - a hangszerek egymás közti harmóniája valóságos csoda ebben a darabban, pláne az első felében. Katla visszanyúl a legsűrűbben megjelenő karakterhez: Rivfader a dal hőse, és a trollok, koboldok, fekete elfek, farkasok, medveszellemek és vizi nimfák, kik összegyűlnek a szarvkoronázott király tiszteletére, együtt emelik hangjukat Jehova fattyainak eltiprásáért. Katla a tőle megszokott módon rengeteg erőt visz a vokálokba, viszont ennél is energikusabbak a szám második felében elhangzó dobrohamok, mely kéz a kézben együtt jár az album talán egyik legepikusabb, legmagasztosabb szintidallamával. Véleményem szerint ez az album sem fárad el a vége felé, ami ekkora mennyiségű számnál plusz pontot jelent.

12. Aldhissla
Az előző albumot nézve cseppet sem meglepő, hogy ennek a számnak az elejére jutott egy szélfúvásos átvezetés, majd ismét visszatér Jonne Järvela sámánéneke, némileg elnyújtottabban, mint korábban. Ez alatt akusztikus kíséret hallható, mely üdítően hat a több mint húszpercnyi kérlelhetetlen zúzda után, és valamilyen szinten velünk marad perceken keresztül, akkor is, mikor már Jonne elvonult szedni még azokból a jó gombákból, és Katla nekikezdett az északi éj őrének bemutatásába. Aldhissla magányos magányban él hófödte hegyekben, itt őrzi aranyozott kincsét, mely az én értelmezésemben magára az anyatermészetre utal, fagyra, sötétre. Tudomást szerezhetünk Katlatól Aldhissla mester halhatatlanságáról, s hogy sokkal többet lát bármely valaha létező lénynél: ereje megkérdőjelezhetetlen. Tempót illetően az album talán leglassabb tétele, emellé pedig a leghosszabb is - ilyen leírásból táplálkozva hallgatás nélkül az a kép alakulhat ki az emberben, hogy ez dal megint olyan elnyújtott lesz, mint az előző album Blodnatt-ja. Azonban az újabb trolltörténet valahogy jobban el lett találva: változatos, a gitármelódiák nagyon jó alapot hoznak a dalnak, a dobok és a basszus pedig olyan lüktetésben egészítik ki egymást, hogy még mi is érezzük magunkban a trollóriás erejét, a vokálok pedig anélkül is erősek, hogy Katla vért ivott volna. Egyetlen hibája talán - és ismét itt a szőrszálhasogató énem - az utolsó verse végtelenségig való ismétlése.
Zárótételnek remek lenne, de...

13. Tomhet och Tystnad Härska
...a horda nem így látta.
Dark ambient szintik és atmoszferika. Introvertált gondolkodáshoz kiváló háttérzaj, de a két perces hangosodás végére kicsit belefásulhat az ember. Nem sokat tudok hozzáfűzni, outronak egy újabb Trollhorn csodát vártam, de nem kaptam meg, így ez lett számomra az album leggyengébb tétele. Annyira elkeserít, hogy még konklúziót se írnék hozzá.

Basement sc...

Várj! Mi a...? Na neeee. Hát mostmár értem, miért használják a "troll" kifejezést az átveréseket, szívatásokat kieszelő emberekre! Ha az ember nem állítja le 2:25-nél a számot - mikor elhallgat -, hanem vár fél percet, ott a meglepi, ami ugyan nem egy Trollhorn classic's mű, mégis kiemelkedik, ugyanis egy igazi akusztikus trolltivornyába kerülünk, mély fúvósokkal, dobokkal, és a világ legtrollabb csordavokáljával, amely nem szöveggel operál, hanem...nem próbálok meg szavakat keresni rá, ráfogom erre is, hogy sámánének, de ez ettől függetlenül valami több annál. Mindenesetre, amilyen megunható a szám elején hallható levezetés, annyira energiadús a vége. Nem akarjuk, hogy véget érjen az album, de sajnos el kell búcsúznunk tőle.

Összegezve: ugyan érzékelhető némi változás az első albumhoz képest, a társaság ismét alkotott valami olyat, amit szerintem azóta sem sikerült senki másnak - még nekik sem. Egyrészt, mert valódi mestermű - hiába fejlődik minden zenekar az évek során, ha egyszer túllépik határaikat, ugyanabban a formában már nem lesz megismételhető -, másrészt azért, mert - ahogy az egyszer minden bandánál megtörténik -, változnak a tagságok, velük pedig rengeteg érték kerülhet előtérbe, s egyúttal tűnhet el. De erről később; "most", 2001-ben:

Basement score: 88%